Amikor Lars megnevettet

Lars von Trier sosem volt tipikus maradi, ő az a nonkomformista csóka északról, aki menetrendszerűen felrúgja a filmkészítés elemi szabályait, a siserehad pedig ilyenkor tiltakozni kezd, demonstrál, majd alszik rá egyet, és mindenféle bűntudat nélkül piedesztálra emeli a nagyszerű, bátor Larst. Akit egyébként tényleg nem lehet megkerülni, így hát, bár két magyar (A hét nyolcadik napja – rendezte Elek Judit; Nincs kegyelem – rendezte Ragályi Elemér) és egy magyar vonatkozású (A Fekete Dália – operatőr az Oscarra jelölt Zsigmond Vilmos) film is debütál a héten, a Főfőnökről esik most szó – ez van.

Lars von Trier, aki nemrég bizonyos revitalizációs nyilatkozatában közölte, szakmai tevékenységének átszervezését tervezi, hogy újraélessze a filmek iránti lelkesedését, kipréselt magából egy vígjátékot. Ezen meg is lehet akár lepődni, mert az egykori csodagyerek életművére nem jellemző a mókázás. Cannes-i diadalmenetei, európai kultúrkörútjai, Dogma ’95 kiáltványa, USA-trilógiájának első két része miatt (akaratlanul is) filmes mozgalmak morcos zászlóvivője lett – aztán leül, rágyújt, és közli, hogy elvesztette lelkesedését a film iránt. Gyógyír kell, revitalizáció kell, fordulat kell. „Tudja, épp most múltam 50 éves. Ebben a korban az ember átgondolja, hogy mit nem szeret az életben, és megpróbál valahogy változtatni” – nyilatkozza egy interjúban. Változtat: vígjátékot forgat, ahogy mondja, „ártatlan” és „dilinyós” vígjátékot, operatőr nélkül, számítógép által véletlenszerűen vezérelt kamerával, lazán, pedig amúgy szorongós típus.
Bár a nagy Lars dilinyósnak tetteti magát, a Főfőnök messze nem dilinyós munka. Lehet majd molyolni hetekig a szaklapokban, hogy ez a nagyképű dán mit miért tett: a film formabontó, dialógokra és a véletlenszerűségre épül, s nem utolsósorban arra, hogy „a dánok hülyék”, és „imádják, ha hülyének nevezik őket”.
Egy hivatalban járunk. A narrátor olykor kivezet minket a filmtérből és -időből, máskülönben neonfény, unalom, irodabútorok. A színészek hibátlanul hozzák a nyugat-európai csinovnyikot, üldözési mániájuk, depressziójuk ismerős. És mint olyan sokszor von Triernél, a kontroll, a szabály, a manipuláció áll a középpontban. A Főfőnök karcolat a művészi lét hiábavalóságáról, a társadalmi-munkahelyi kapcsolatok kusza rendszeréről: hőse a „fantom-főfőnök”, egy harmadrangú színész, aki készpénzért cserébe elvállalja, hogy eljátssza egy dán cég nem létező tulajdonosát. Mindezt azért, hogy a valódi cégvezető kollégái feje fölött eladhassa a céget egy izlandi befektetőnek.
Manipulálók és manipuláltak igyekeznek válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a jobb: megölelni vagy farba rúgni egymást.
(Főfőnök. Színes, feliratos, dán– svéd–olasz–francia–izlandi vígjáték, 96 perc. Rendezte Lars von Trier. Forgalmazza a Budapest Film.)