Halotti beszéd a Hírszerzőn

Mit kívánhat a magyar nemzet? Ha igazán jót akarunk magunknak, akkor azt, hogy szűnjünk meg népben-nemzetben tételezni a jövőnket. A nemzeti gondolkodási rendszert vessük oda, ahová ma már való: a történelem zsúfolt szemétdombjára – ezekkel a sorokkal kezdődik a Hírszerzőn Farkas András „jövőbiztosítási szakértő” két nappal ezelőtt megjelent publicisztikája, amelynek címe is sokatmondó: A magyar nacionalizmus vegytiszta önkínzás. Bár a Seres László vezette portálon jelzik, hogy „a publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját”, azért az írás beleillik abba a politikai-erkölcsi vonulatba, amellyel indulásuk óta megörvendeztetik olvasóikat.
Bevallom, nem tudom, mit jelent a „jövőbiztosítási szakember” kifejezés – ez talán valami olyan lehet, mint a „miniszterelnök-képző”, ahova csak nagyon kevesek kerülhetnek be. A szerző – akit már a nemzet szó hallatán is „piros-fehér-zöld kiütések lepnek el” – kerek perec kijelenti: a nemzeti keretekben gondolkodás mára egészen egyszerűen életveszélyessé vált, mert semmi, ami mára fontossá vált az életünk szempontjából, nem ismer nemzeti határokat. Sem a globalizáció, sem a globális felmelegedés, de még a globális terrorizmus sem – így aztán a világ nem képes már a régi nemzeti keretek között működőképes maradni, mert a nemzet korlátoz, megoszt, elkülönít, kirekeszt. „Nem kompatibilis a modern világgal: ütközik vele, súrlódik, recseg-ropog az uniós, szövetségi, sokoldalú keretek között, feszültséget szít, és elkerülhetetlenül ellenségességet gerjeszt” – írja. Ha a nálunk erősebbek is nemzetben gondolkodnak – véli –, akkor esélyünk sincs, így a magyar nemzeti gondolat erőltetése „perverz mazochizmus”. Egyenes út a pokolba, általa tönkretesszük a környezetünket, háborút gerjesztünk, és talán még a cunami miatt is mi leszünk a hibásak.
Az eredeti gondolatokat olvasgatva – miközben a zsebemben minduntalan kinyíló bicskát próbáltam összecsukni – felötlött bennem a (szerintem) jogos kérdés. A szerző – akit nevezzünk egyszerűen Mister Wolfnak – miért nem eszperantóul fogalmazta meg ezeket a nagy ívű gondolatokat? S ha már ily görcsösen ragaszkodik anyanyelvéhez, mi ez a fölösleges magyarkodás a sok hosszú ű, í meg ő betűvel? A szabványos (globalizált) százegy gombos billentyűzeten nem találni ezeket a cafrangokat, miért hát a különcködés? Már Márai is kijelölte az irányt a Halotti beszédben: „Az ohioi bányában megbicsaklik kezed / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.” Jó a piros-fehér-zöld kiütés is, csak kár, hogy plágium: Tomcat ellőtte már ezt a patront, amikor megjelent a közterületen piros (Ár-
pád-) pöttyös fehér zászlójával.
Különben tényleg fantasztikus stratégia volna levetni – mint ruhát a boldog szerelemben – a nemzeti gondolkodást magunkról most, amikor a szomszédaink többsége – fiatal nemzetállamként – a csak magára jellemző értékeit keresi és értékeli görcsösen. Még Ausztria is gyakran Németországgal szemben definiálja önmagát, s akkor még nem is beszéltünk Romániáról, ahol a sokmilliónyi kisebbség ellenére sem törlik az alkotmányból az egységes nemzetállam kifejezést. Annyira jó lenne a vegetarianizmus előnyeit hirdető táblával bevonulni az éhes oroszlánok közé – mindössze annyit kérnénk, hogy a Hírszerző szerkesztősége álljon a sor élére.
Félre ne értsenek, nem vagyok sem a globalizáció, sem a modern világ dühös, esküdt ellensége. Van bankkártyám, és gyakran használom a mobiltelefonom barangoló szolgáltatását, a cikkeim sokszor a világháló segítségével jutnak el a szerkesztőségbe, és örülök, hogy percenként hat centért tudok beszélgetni telefonon az Alaszkában élő ismerősökkel. De ebből nem vonnám le azt a következtetést, hogy minden, ami jó, az nemzetietlen. A sors kifürkészhetetlen akaratából a magyar miniszterelnök már egyszer jégre ment az össze nem illő adatok értelmezésével (a vadházasság fokozza a gyermekvállalási kedvet), de talán ebből nem kellene gyakorlatot csinálni.
A globalizáció ugyanis elsősorban a jelenleg erőseknek és egyeduralkodóknak fontos. Én személy szerint cseppet sem örülök annak, ha egy kolumbiai boltban is ugyanannak a húsz cégnek az ötven termékét tudom könnyen megvenni, mint Indonéziában vagy éppen Balassagyarmaton, és ha valami speciális, helyi ízre vágyom, akkor – jó esetben – percekig kell keresgélnem a hátsó polcokon. A globalizáció mindenhatósága akkor fog megkérdőjeleződni végérvényesen, amikor Amerika – Európa – elveszíti utolsó monopóliumait is. A gyártásban-gazdaságban már elveszítették, de kulturális értelemben és marketingerőben még nem – amikor a fejlesztés központja is Ázsiába tevődik át (az amerikai agyelszívás még erősebb, így oda mennek a fiatal kutatók), és a trendeket is onnan diktálják, mindjárt nem lesz annyira fontos a fene nagy határnélküliség. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megmondjuk: addig él ez a doktrína, ameddig Hollywood erős, és a nagy marketinggépezetek New Yorkban vannak. Ha Ázsiában megtanulnak az európai–amerikai fogyasztók számára könnyen befogadható kulturális termékeket létrehozni, akkor hirtelen nem lesz ciki nemzetben gondolkodni – ők ugyanis (akárcsak Latin-Amerikában) a világpiacból csak azt fogadják el, ami nekik hasznos, de világért sem gondolkodnak nemzeti értékeik feladásán a nagy internacionalista összeborulás és az idióták világbékéje jegyében. Arról nem is beszélve, hogy az amerikaiak nem kapnak csillagos-sávos kiütéseket akkor, amikor bugyin, zsebkendőn, autómatricán és minden elképzelhető helyen látják a nemzeti lobogójukat, hanem inkább büszkék arra, hogy amerikaiak.
Az okos emberek azt mondják, az utazók három dologért képesek elindulni. Ha a célországban jó a kaja, érdekes-izgalmas személyes kapcsolatokat lehet létrehozni (idetartozik a szexturizmus is), a harmadik pedig az emlékezetességre törekvés, vagyis ha valami olyat lehet megnézni, ami másutt nincs. Vessük le magunkról a nemzeti jegyeket: építsünk Disneylandet, és ebédeljünk gyorsétteremben – tódulni fognak hozzánk a turisták. Ráadásul a sült krumpli hizlal, így a „gyönyörű magyar lányok” toposzát gyorsan felváltja a „kövér disznók” sztereotípiája, így semmi nem zavar meg a szürkeségben.
Egyre nyilvánvalóbb: valakik nyílt sisakos harcot hirdettek a magyar nemzeti gondolat ellen. Februárban Vásárhelyi Mária a 168 Óra hasábjain a középosztályról elmélkedve a nemzeti-keresztény gondolkodású embereket minden rossz okozójaként írta le (Márai-idézettel megspékelve), ezzel szemben a baloldalon kialakult egy tökéletes, „alapvetően ideológiamentes, pragmatikus középosztály”, amelynek „első számú rekrutációs bázisát a Kádár-rendszer idején az alsóbb rétegekből a középosztályba emelkedettek egy része, valamint a rendszerváltást követően kialakuló, a modernizáció motorjává váló, a versenyt és a teljesítményelvet elfogadó, ezekhez alkalmazkodó vállalkozói réteg tagjai képezik”.
Magyarországon tehát egyesek szerint – a vallási ateizmushoz hasonlóan – egyedül a nemzeti ateizmus hívei számára van létjogosultság. Ők lesznek azok, akik piros-fehér-zöld kiütéseket kapnak akkor, amikor megváltozik a világ, és ott állnak bután, gyökértelenül és kiszolgáltatva egy becsődölt multinacionális cég által tulajdonolt földdarabon, amelyet egykor Magyarországnak hívtak.