Mikó István csodálatos átváltozásai

A látottak és átéltek alapján egyértelmű: a darab összeállítója és előadója, Mikó István az átváltozás művésze. Bebizonyítja az örök érvényű igazságot, hogy az őrült zseni, s mindez igaz rá és a megfejthetetlen drámaíró óriásra, Shakespeare-re.

Nem találunk a hagyományos értelemben vett díszletet a színpadon, hiszen az egész tér a nézőtérrel együtt játszik (díszlettervező: Kerényi József). Fehér rácsos karám zárja egybe a játszóteret a publikum helyével, amely egy cirkuszi porond és a régi görög amfiteátrum elegye. Középen a megemelt kerek játszótér az orkesztra, amit egyetlen fal választ el a hátsó színpadháztól – szkéné –, az átváltozás helyétől. Az orkesztra felett tükör lebeg, ami szimbolizálja az egykori Dionüszosz-oltárt és kiemeli az előadás központi témáját, az embert. Mikó István Shakespeare műveiből szerkesztette össze a történet folyamatát. Részletek hangzanak el a II. Richárd, a VI. Henrik, A két veronai nemes, A makrancos hölgy, a Hamlet, a Julius Caesar, az Ahogy tetszik, a Titus Andronicus, a
Lear király és A vihar című drámákból, valamint felcsendül a Versek váltakozó dallamra és a LXVI. szonett.
Megragadó és elképesztő erő lakik Mikó Istvánban. Az összes mondata, gondolata megszületik, él és meghal a színpadon, benne s nézőben egyaránt. A tragikus érzéseken, a filozofikus elmélkedéseken át a komikus figurák ostoba életének megjelenítéséig minden lezajlik. Az alakok átváltozásai közt pedig csupán egy másodperc telik el. A színész bravúros alakítása mellett azonban a néző számára a hirtelen keletkező érzelmi hullámzás megterhelő. Természetesen felejthetetlen és édes teher ez. Az alakokat úgy formálja meg, hogy tekintete és teste is vele változik. Mikó István egyben közvetítő is. Játékának színessége mellett megjelenik Shakespeare zsenialitása: a rejtett titok, amit egy bolond, egy zseni magában hordoz. Mint egy papírlap a vizet, úgy szívja be a drámaíró oly sokszor elemzett, teljességükben azonban újabb és újabb megfejtésre váró nagyszerű műveinek üzenetét. Az előadás rendezője Szőke István, s hogy a színésznek igazi társa volt a produkcióban, az érződik a darab minden percében. A megjelenő embertípusok, amelyeket az 1600-as években írt le Shakespeare, napjainkig nem változtak. Az ember ugyanolyan gyarló és szeretetre méltó, mint egykor. Hasonlóan változatlan a világ, amit az egymás mellé helyezett részletek tökéletes pontossággal mutatnak be. Egyszer Peter Brook elmesélte rendezéseinek titkát: „Amikor játszó és néző között kifeszül egy láthatatlan damil, amely nem szakad el… Ha jónak minősített darabot nézek, eszembe jut, hogy vajon olyan lebilincselő-e, hogy ne mozduljak meg. De mivel már a gondolat megfogalmazódik bennem, elszakadt a damil, vagy talán sosem létezett, és megmozdulok.” A szolnoki előadáson megszületett a csoda. Brook titka nem jutott eszembe.
(Szolnoki Szigligeti Színház, Szobaszínház, bemutató: február 25., rendező: Szőke István, szerkesztette és előadja: Mikó István.)