Minden odautazó felteszi a kérdést: melyik az igazi Kolumbia? A Márquez által elmesélt mozdulatlan, mágikus világ, vagy a tévéhíradókban látható másik, utcai bandaháborúkkal, kábítószer-termelőkkel és drogfutárokkal? A bogotái repülőtéren az első benyomás a második verziót erősíti: a pénzváltó kisasszony golyóálló üveg mögött ül, lefénymásolja az útlevelet, és az aláírás mellett az ujjlenyomatomat is kéri a pezetáért cserébe. De azonnal beköszön a másik Kolumbia is – Szigetvári Józsefet, a százhalombattai Summerfest igazgatóját (aki „Magyar vagyok, szeretem Kolumbiát” feliratú pólóban érkezett) megszólítja egy mosolygós helyi férfi, s miután megköszöni a nemes gesztust, kifejti, hogy a mondat ugyan nyelvtanilag tökéletes, de az „amor” (szerelem) szóval sokkal szebb lenne a gondolat.
Átrepülünk Barranquillába. A Magdalena folyó karib-tengeri torkolatánál fekvő kétmilliós város fontos kereskedelmi központ ugyan a nagy forgalmú kikötője miatt, de az idelátogatónak mégis olyan érzése támad, hogy az itt élők átszunyókálják a hónapokat. Talán a klíma az oka: itt soha nincs hidegebb huszonöt foknál, de harmincötnél melegebbre sem lehet számítani. Január végétől aztán megrázza magát a város, és felébred: sok napon át egy hatalmas, harsány, hömpölygő karnevállá változik, ahol százezrek örülnek egymásnak és annak, hogy kolumbiaiak, négy náció hagyományaival felvértezve.
A barranquillai karnevál különben nemzeti kincs, és 2003 óta az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította mint az emberiség szóbeli, megfoghatatlan örökségének mesterművét.
A kolumbiaiak kötődése hagyományaikhoz már az első napon, a nagy folyó tiszteletére szervezett esten kiderül. A fellépő folklóregyütteseket sztároknak kijáró tisztelettel fogadják, a legnagyobb tapsot egy nyolcvanéves néni kapja, aki végigénekeli, végigjátssza népe történetét a színpadon, aprólékosan bemutatva az emberek hétköznapjait is a születéstől a halálig. Ő a Las Alegres Ambulancias együttes tagja Palenquéből. Az őserdő közepén lévő falucska arról híres, hogy ide menekültek régen a szökött rabszolgák, és ők voltak az egyedüliek, akik meg is tudták védeni magukat és a szabadságukat. Ennek köszönhetően itt maradt meg legjobban az ősi afrikai kultúra, így azóta Palenque a néprajzkutatók és népzenegyűjtők paradicsoma.
Másnap aztán elkezdődik az európai számára hihetetlen kavalkád – a város egyik főutcáján, nyolc kilométeren emberek százezrei táncolnak és ünnepelnek a négyszázötven felvonuló folklórcsoport huszonnyolcezer táncosa és zenésze által diktált ritmusra. Három napon keresztül délutántól hajnalig tart az ünnepség, és bár árulják a sört és műanyag palackban a kolumbiai rumot is, verekedést vagy komolyabb konfliktust nem látunk a tömegben.
A felvonulókat végignézve sok minden kiderül számunkra az ország történelméről: jönnek bennszülött indián csoportok, köztük olyanok is, akik a spanyol hódítók érkezése után női ruhába öltözve kocsmákban szórakoztatták a fehéreket, hogy aztán elvágják az alkoholmámorban fetrengő elnyomók torkát. Jönnek a rabszolgának idehurcolt afrikaiak és a karibi térség olajos bőrű, atletikus testű férfiai, akik tüzes, akrobatikus tánccal mutatják be tiszteletteljes harcukat a folyókban lapuló kajmánokkal.
Még tart a karnevál, amikor az igazgató, María Cecilia Donado saját lakásában fogad, hogy a hatalmas tömegrendezvény kulisszatitkairól beszélgessünk. A gyönyörű nő huszonöt esztendeje a karnevál királynője volt, de azt mondja, könnyebb mosolyogva végigtáncolni a nyolc kilométert a harmincöt fokos hőségben, mint a hétszáz főállású szervezőt és a hatezer önkéntest irányítani. Királynőnek lenni különben nagy kiváltság és drága mulatság: a gyönyörű ruhák, a protokollesemények kiadásai és egyéb költségek tízmillió forintnak megfelelő pezetára rúgnak, és ennek legalább a felét a családnak kell kifizetnie. Nem véletlen, hogy a szépség mellett megfelelő anyagi háttér, társadalmi rang és kellő elhivatottság is szükséges a megtisztelő cím elnyeréséhez. Igazgatóként María Cecilia Donadónak az a legnagyobb kihívás, hogy a hagyományok sérülése nélkül igazítsa hozzá az eseménysorozatot a modern világ feltételeihez: az idén ugyanis a fő parádét jeggyel lehetett megtekinteni, és a terrorveszély minimalizálása érdekében az érkező közönséget megmotozták. Állandó a harc a szponzorokkal is, hiszen a pénzükre szükség van, de a népviseleten nem áll jól a céglogó, így itt is meg kell találni a mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot.
Szigetvári József már harmadik éve részt vesz a karneválon, így adódik a kérdés, miért repüli át a csaknem tizennégyezer kilométert, amikor Velencében is találna hasonlót. A néptáncos szakember így fogalmazta meg motivációit:
– Az ember folyamatosan félúton van a valóság és a vágyai között. Otthon valójában ott lehetünk, ahol közösséget, házat-hazát találunk, ahol múlt, jelen és jövő között fellelhető az összefüggés, ahol kézzelfogható a szellemi örökség védelme, a hagyományok tisztelete, és a nemzeti értékek egyértelműen mindennél fontosabbak. Egyre nehezebben tudom otthon érezni magam abban az országban, ahol semmi sem szent, ahol a miniszterelnök számára a család szentsége megkérdőjelezhető. Furcsa, hogy pont Kolumbiában találtam meg azokat az értékeket, amelyek számomra a haza szó kimondásakor elengedhetetlenek. Ettől még nem lettem idevalósi, hiszen magyar vagyok, pusztán a haza iránti vágyamat látom beteljesültnek, amikor Barranquillában megtapasztalhatom, milyen az, ha negyven-ötvenezer vagy éppen félmillió ember élteti saját kultúráját. Minek kell történnie ahhoz, hogy mindezt Magyarországon is megélhessük? Talán eljön a nap, amikor mindez a helyére kerül otthon is, de addig, amíg tehetem, újból és újból viszszajövök Kolumbiába. Itt megerősödik bennem a hit, hogy napról napra közelebb vagyunk ahhoz a pillanathoz, amikor elmúlik a magyar kultúrát éppen szétzüllesztő huszonegyedik századi tatárjárás, és ugyanolyan jó lesz Magyarországon magyarnak lenni, mint Barranquillában kolumbiainak.
Kicsit erősnek érzem a százhalombattai népnevelő szavait, de aztán meggyőződöm az igazáról, amikor az egyik éjszaka elmegyünk egy egyetemisták által látogatott diszkóba. A belső teremben nemzetközi slágerek mennek – az innen származó popsztár, Shakira mellett Madonna dalai szólnak, és nagy meglepetésemre a moldovai román O-Zone Dragostea din tei című slágere is felhangzik. A másik teremben azonban kumbia szól, és az is tömve van – a fiataloknak itt nem ciki népzenére táncolni. Aztán hajnal fele zenekar érkezik, lekeverik a diszkózenét, mindenki önfeledten táncol az élő népzenére – egy puccos budapesti szórakozóhelyen valószínűleg meglincselnék a DJ-t, ha Küküllő menti forgatóst kezdene játszani.
Húshagyókedden nagy sírással és sok kacagással eltemetik Joselitót, a város visszasüpped a márquezi nyugalomba. Egy ebéd után – ötszáz forintból enni lehet Barranquillában – a kifőzdéből jóllakottan kilépve szomorúan konstatálom, hogy nem sikerült a tervezett fogyókúra.
– Miért vagy szomorú? – kérdezi egy őzikeszemű kislány.
– Mert kövér vagyok – felelem.
– Látod, te azért vagy szomorú, mert van mit enned. Nekem nincs mit, mégsem vagyok szomorú – válaszolja, majd egy mosollyal rám villantja az összes fogát és elszalad. Ekkor értem meg, hogy a vendéglőben miért kérik el az éhező gyerekeknek gyűjtő önkéntesek a tányérról az ételmaradékot.
– A kolumbiaiaktól csak akkor kell félni, ha isznak. Egy férfi azért lőtte le a barátját, mert az lebeszélte a telefonjáról a pénzt, a nagyobb ünnepeket követő italozások után valóságos utcai háborúk alakulhatnak ki, ahol machetével kergetik egymást, és néha lőnek is – meséli Takács Marci, aki október végén azért jött Kolumbiába, hogy kongázni tanuljon Cartagenában egy másik magyartól.
A fiatal budapesti zenésszel a berengueesten találkoztunk – a színpad előtt álltunk, amikor odajött hozzánk valaki, és a magyar szót hallva a nyakunkba borult. Csodálkozva mesélte, hogy az itt megismert népzenészek Magyarország hallatán egyből rávágták: Százhalombatta. A rejtély nyitja egyszerű: a népes létszámú barranquillai Estefania Caisedo néptáncegyüttes két éve fellépett a Summerfesten, a családoknál elszállásolt kolumbiaiak pedig életre szóló emlékekkel tértek haza.
A karnevál után autóbuszra szállunk, hogy ellátogassunk Cartagenába. A majd kétórás út alatt Kányádi Sándor versét hallgatom a Kaláka tolmácsolásában. A Románc egy félórás látogatás emléke, az erdélyi költő gépe egy technikai megállóra szállt le a tengerparti kisváros repülőterén.
„Delet ilyet soha én még / napot soha még így égni / hol a bokor víz és viskó / s még a beton is érzéki / félórát ha voltam nálad / míg egy kisded megszülethet / ameddig egy ismeretlent / elföldelnek elfelednek / kísértésbe szédítőbe / estem véled szerelembe / hogy maradjak viskóid közt / mindenkitől elfeledve / ittam fényed kéked zölded / a géphez gurított létra / tetejéről félórára / enyém voltál Cartagena” – írja Kányádi a fantasztikus versben, és arra gondolok, mennyire szerencsés vagyok. Neki csak egy fél óra adatott, és mégis megmarad az örökkévalóságnak a találkozás, én pedig már másodszor látogatok ide, de nem vagyok képes így tolmácsolni az emlékeket.
Cartagena de Indias különben tényleg az ország legszebb települése. A spanyol gyarmatosítók által alapított, széles várfalakkal övezett óváros lélegzetelállítóan gyönyörű. Épületei közt sétálva a középkorban érezzük magunkat, de az erkélyekről gazdagon burjánzó virágok emlékeztetnek arra, hogy a trópusokon vagyunk. Sokáig bevehetetlen erődjéből 1672-ben sikerült megszökniük a kalózoknak, és a történet ma, a modern korban az egyik legnépszerűbb számítógépes játék alapja – lám, így is találkozhat a múlt a jelennel.
A városban háza van a Nobel-díjas írónak is. Gabriel García Márquez nemzeti hős ugyan, de az ő házába is betörtek. Ez különben Kolumbia rákfenéje – mivel a lakosság nyolcvan százaléka nyomornegyedekben, nagyon rossz körülmények között él, igen jelentős a bűnözés. Az érkezésünk előtti napokban lőttek le két olasz turistát a várfal közelében, mert nem adták át azonnal értékeiket a motoros rablóknak, hanem elkezdtek dulakodni. Mivel Cartagena a kolumbiai turizmus egyik fő célpontja, az eset rendkívül kínos a hatóságoknak, ezért rekordösszegű, tizenkilencezer dolláros vérdíjat tűztek ki az elkövetőkre. Játék pénzt osztogató rendőrök járják a várost, a nagy címletű pénzt utánzó szórólap másik felén arra biztatják az embereket, hogy minden bűnözőt jelentsenek fel. Veszélyes játék ez, mondja egy helyi tanár, hiszen a pénz miatt sokan megélhetési besúgókká válhatnak, és mindenki gyanakodva fog nézni embertársaira.
Marci elvisz az egyik nyomornegyedben élő barátnőjéhez. Gondosan elpakoljuk a fényképezőgépet, nem viselünk hivalkodó ékszereket – ez sokat segít a támadások elkerülésében. A tizenkilenc esztendős, gyönyörű Karen édesanyjával, húgával, nővérével és annak kislányával él egy pár négyzetméteres lakásban. Öt nő a nyomornegyed közepén, ahol nincs vezetékes víz, a gyerekek a porban játszanak, és a legtöbb ember bádogból, sárból összetákolt épületben él. A lány jogásznak tanul, és egy segélyszervezetnél dolgozik, amely a hozzá hasonló helyzetben lévő gyerekeknek segít a kiútkeresésben.
– A szegénység sok mindenre megtanít minket – mondja a lány, amikor megkérdezem, hogyan tudnak emberek ezrei megélni abból, hogy egy Llamadas tábla alatt üldögélnek naphosszat. Ez különben egy szolgáltatás: a négy mobilcég mindegyikétől vásárolnak előfizetést, és a SIM kártyák cserélgetésével a lehető legolcsóbb telefonálást biztosítják a hozzájuk forduló járókelőknek. Szó szerint mobil szolgáltatók, hiszen a „bolt” a zsebükben van, bármikor odébb tudnak sétálni, és talán meg is tudnak élni belőle, mert minden sarkon találni telefonálási lehetőséget hirdető kisvállalkozót.
Hazautazás előtt megállunk még a fővárosban, Bogotában. Ez is élhető helynek tűnik, az emberek barátságosak, vasárnap délután pedig utcai bohócok állítják meg a forgalmat, és az autósokat is bevonva szórakoztatják produkcióikkal a korzózó járókelőket.
– Ugye nem olyan Kolumbia, mint amilyennek hiszi a világ? – kérdezi valaki, és megnyugtatjuk: fantasztikus ételek, gyönyörű tájak, épületek és jó emberek emlékével térünk haza. Mert Márquez önéletrajzi regényéből mi is megtanultuk: „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékezik, és ahogy visszaemlékezik rá, amikor el akarja mesélni”.
origo.hu
Hatalmas hajtóvadászat van érvényben az ország legkeresettebb bűnözői ellen
