Sándor, magának el kell mélyülnie a népművészetben! Sándor, magát a tűzzománc elkíséri egész életében – mesterem e mondatai máig csengenek bennem – emlékezik meg műegyetemi tanáráról, Kákonyi Istvánról Paál Sándor. – Nem tudok olyan szép ívű, szokványos pályát felvázolni, mint az, aki a kézművességet szakmaként tanulja, vagy aki ősei hagyományát viszi tovább – szabadkozik az eredetileg építészmérnök férfi. – Kicsi koromtól szerettem rajzolni; a képzőművészetire akartam jelentkezni, de a család „normálisabb” hivatást szánt nekem, és én sem mertem vállalkozni a felvételire. Nagyapám építész volt, s mivel büszke voltam rá, és a rajz mellett a matematika, a fizika is jól ment, a műszaki egyetemet választottam. Az építészetet nagyon szeretem, de egyetemi hallgatóként nem éreztem jól magam. A fényt számomra a szakkörök jelentették: először grafikára jártam, ahol akkoriban még festő- és szobrászművészek tanítottak. Aztán egy ízben átmentem tűzzománcra: megfogott az a tündéri, bájos légkör, amely Kákonyi tanár úr óráit jellemezte. Vidékről származó, nemzeti beállítottságú ember volt, szép arcú, isteni pedagógus, aki tudta, mi történt valójában 1919-ben vagy ’56-ban. Nemcsak tűzzománcozni tanított meg, hanem szellemi töltést is kaptam tőle, hogy észrevehessem: a kor, amelyben élünk, nem jó.
Paál Sándorban mély nyomot hagytak Radnóti-gimnáziumi élményei is: egykori osztálytársai közül többen a népművészet valamely ágában jeleskednek. Sebestyén Márta a táncházmozgalom kibontakozásakor, már középiskolásként a Sebő, Halmos párossal énekelt a Kassák Klubban, ahová elvitte osztálytársait is. Megemlíti Diószegi Lászlót, a nemrégiben szomorú sorsra ítélt Teleki László Alapítvány volt igazgatóját, akivel máig baráti és munkakapcsolatot ápol: a Diószegi házaspár felkérésére készítette a Martin György Néptáncszövetség emblémáját; a Teleki alapítvány épületének kültéri falán lévő tűzzománc tábla pedig egyik legjelentősebb vállalkozása a Szabadság téri református templomban található alkotásai mellett.
– A mesteremmel, iskolatársakkal, barátokkal kezdtem a mondandómat, pedig az egyik legnagyobb indítóerő Edit és a családja volt – néz feleségére Sándor. – Édesapja székely ember volt, aki 1944–45-ben a frontok alakulása miatt szakadt ki Erdélyből, így Editnek már gyermekkora óta evidencia, hogy csonka Magyarország nem ország…
– Apám zseniális ember volt, hihetetlen kézügyességgel megáldva: a berendezési tárgyaktól a vitorlásig mindent meg tudott valósítani, bár sehol sem tanulta – veszi át a szót Jakó Edit. – Festményeket ültetett át intarziába: a fa különböző árnyalataival jelenítette meg a színeket – de műveit nem ismerték el önállóként, s 94 évesen azzal a tudattal kellett meghalnia, hogy nem készített maradandót. Ha valaki belépett a hajlékába, láthatta, ott minden a hagyományról, a kétkezi munkáról, az alkotás lehetőségéről szól. Én úgy nőttem fel, hogy mindent magunk csináltunk. Mostanában sokan azt hiszik, ez valami titokzatos dolog – sok nő egy ruhát nem tud felhajtani –, mi apámtól megtanultuk, hogy minden az ember kezében van. Lehet, hogy időnként elfelejti, de ha hozzáfog, meg tud oldani bármit.
– Sikerült továbbadniuk ezt a szemléletet a gyermekeiknek?
– Igen. De ők nem a kézműves világban tevékenykednek – folytatja az asszony. – Kisebbik, közös fiunk, Bese az ELTE-re jár, fizikus–informatikus szakra. Rendkívüli térlátása van: öt-hat évesen már különböző formákat kivágva és összeragasztva működő varrógépet fabrikált papírból. A nagyapótól megtanult intarziázni is. Emőd tehetséges geológus. Vállalkozó szellemű, kiváló beszédkészségű, nyelvi humora elragadó. A háttérmunkákban: kivágásokban, hajlításokban mindketten segítenek Sándornak.
A család fontosnak tartja a gyökereket. A férfi által tervezett, egyszerre polgári és paraszti hangulatú házukban is minden a hagyománytiszteletről beszél: gazdaságosság, egybenyitható terek, védett zugok, terasz – az öregszülőkre és a gyermekek önálló életére is gondolt az építész.
– Miért váltott eredeti szakmájáról a tűzzománcra?
– Az építészetben nem jutottam olyan lehetőséghez, hogy bármit szabadon kifejezzek: három és fél évig szellemi segédmunkás voltam a Középület-tervező Vállalatnál. Aztán felkértek a nagymarosi erőmű látványtervének elkészítésére, holott Duna körösként már tiltakoztam az erőmű ellen. Ez megkönnyítette az elszakadásomat: ’86-tól több barátomat követve szabadúszóként folytattam. Ismerőseim egyike úgy fogalmazott: a mai napig gyermeki örömmel tölti el az a gondolat, hogy nincs főnöke, hogy szabad. Néhány évig épületeket terveztem, majd mind hangsúlyosabbá vált az addig csak hobbiként űzött tűzzománc. Edit, aki szintén távol került eredeti szakmájától, hisz külkereskedelmi ügyintézőként végzett, 1988-ban elment a Mesterségek Ünnepére kézzel festett, zsinórdíszítésű ruháival, és óriási sikert aratott. A következő táncháztalálkozón már én is részt vettem ékszerekkel, amelyeket eddig csak Editnek készítettem.
– Honnan merítette a motívumokat?
– Régi fájdalmam volt, hogy a magyar motívumkincs múzeumokban, könyvtárakban porosodik. Óriási eredménynek érzem, hogy a honfoglalás kori és a népművészeti ábrázolásokat sikerült behoznom ékszerkultúránkba. Kiderült, e motívumok, amelyek lelkemnek valók, és amelyeket nem láthattam gyermekkoromban, mert a Képcsarnok Vállalat boltjai sajnos nem ezekkel voltak teli, ma is megvalósíthatók. A táncháztalálkozón egy fiatalember, rácsodálkozván a munkáimra, Huszka József A magyar turáni ornamentika története című könyvét ajánlotta. Mesterem is biztatott. Így módszeresebben kezdtem kutatni. De azt nem tudtam megoldani, amit a népzenészek közül néhányan, hogy lemenjek például Székre gyűjtőútra. Ezért elsősorban múzeumi tárgyakról, valamint könyvek képanyagából és szövegéből merítek. Tisztelem a témával foglalkozó szerzőket, ugyanakkor hézagos, zavaros, tendenciózus, tudáshiányunkat fantáziálással kitöltő munkák is forgalomban vannak, amelyek nem könnyítik meg az eligazodást a motívumkutatásban sem. Sok bizonytalan érdeklődőt pedig elriasztanak a szélsőséges gondolatok.
Csángó bútorfestés, korondi madár, kőröshegyi templom kapupántja, erdélyi szépmíves céh emblémája, sámánjelek, pásztorkészségről, gyújtóról vett motívum: Krisztus megáldja a búzavetést – Jakó Edit párjától kapott ékszereit halmozza elénk, megmutatva a technológiai utat az első daraboktól kezdve.
– Némelyek erőteljes domborítású ötvösmunkák. Itt minden vonal tűheggyel felhordott zománc. Maratással már finomabbakat tudott készíteni. Gyöngyházhatású, ahogy a zománc játszik az oxidokkal – nézi gyönyörködve férje munkáit.
– Külföldön milyen e motívumkincs fogadtatása?
– Megdöbbentően kedvező. A spanyolok például a honfoglalás kori motívumokat egyszerűen imádják. Van olyan ékszer, amelyen magyar felirat van, vagy amelyen címerünk egyik oldala szerepel – elmondjuk, mit jelképez, s megveszik. Évente egyszer Német-, Spanyol- és Olaszországban részt veszünk nemzetközi, illetve regionális kézműves vásárokon, és természetesen a hazánkba látogató turisták is vásárolnak.
– A magyar közönséggel elégedettek?
– Nagyon szeretjük az itthoni vásárlókat. Megtalálhatnak a tavaszi fesztiválon, a Vörösmarty téri vásárokon, a táncháztalálkozón. A Mesterségek Ünnepén már huszadik éve ott vagyunk, nagy hírverés, ahogy Kapolcs is. Sok visszatérő vevőnk van. Sajnos megosztott az ország, és csak az egyik felének egy része örül annak, hogy a honfoglalás kori és a népművészeti világ megjelenik tárgyakon – fűzi hozzá Paál Sándor.
– Nem furcsa, hogy szinte ellenzéki magatartás az, ha valaki ezt a kultúrát választja?
– Ez a legszomorúbb. A rendszerváltás környéki reménykedés után egyre látványosabb, ahogy a médiumok többsége igyekszik eltemetni ezt a világot – mondja határozottan Jakó Edit. – Az általam készített ruhák például nem is népművészetiek, de díszítettek, ezért sokan azt hiszik, hogy parasztiak: ennyire nem ismerik már az emberek a népművészetet. Kiirtották a szeretetét, és megbélyegezték. Sokan azt gondolják, aki népviseletet vesz fel, az paraszt, annak nincs is agya. Pedig a paraszti lét óriási tudást magában hordozó kultúra volt, főként a Kárpát-medencében! Valóban, akik megveszik tőlünk ezeket a termékeket, szinte ellenállók.
– A magyar kézművesek körében elterjedt, ami igaznak tűnik a külföldi tapasztalatok alapján, hogy a mi kézművességünk színvonalasabb, mint a nyugat-európai. Ennek ellenére nálunk szégyellnivaló… A bajoroknál miért lehet az élet szerves része a hagyomány? – fogalmaz Paál Sándor.
Az asszony elmesél egy kis történetet annak illusztrálására, mennyire rejtőzködő a magyar ember saját hazájában: Emőd fia vizsgáján a tanár, mikor látta az indexen a nevét, csak annyit mondott: az én fiamat Örsnek hívják, mi tudjuk, kik vagyunk…
– Hát nem őrület! Mitől kell félnünk, mit kell szégyellnünk? Más nemzetek büszkék a múltjukra. Magyarország miért nem próbálja megkeresni az értékeit, miért kell azt mondani, hogy nincsenek, ha még fel sem térképezték őket?
– Sohasem gondolkoztak azon, hogy külföldön érvényesüljenek?
– Az ember olyan, mint a bika: ha lebegtetik előtte a vörös posztót – néhány vágyat –, megy, de azt, hogy mögötte ott a penge, csak később tudja meg. Nálunk ma divat úgy tenni, mintha a gyökerek nem számítanának, mintha a szülők elhagyása nem okozna lelki válságot. Külföldre menni csapda: ha gyermek születik, nincs visszaút. Számunkra már az országon belüli költözés is természetellenes. Mert a család az élet. A nagyszülőknek a gyereknevelésben fontos szerepük van. Számunkra ellenségesek az elvágyódást gerjesztő áramlatok. Régen a fiatalok a mestervizsga előtt tapasztalatszerző vándorútra keltek az inasévekben, de visszajöttek – fejti ki hagyományos értékekhez ragaszkodásukat a családfő.
– Külföldön élő boldog magyarral mi nem találkoztunk – erősíti meg Edit. – Még ’90 környékén egy jól szituált, gáláns német házaspár meghívott bennünket kétszintes magángalériájába, ahol kiállíthattunk, eladhattunk. Kinti magyarok is eljöttek a tárlatra, és szinte vezekelve panaszolták (pedig igen jó körülmények között éltek!), hogy borzalmas hibát követtek el, mert nincs visszaút. Alig tudtuk a vallomások súlyát hordozni.
Hogy komolyan gondolják az elmondottakat, arra példa csatlakozásuk több hazai nemes kezdeményezéshez: barátjuk, az erdélyi származású Kállai Árpád, akit csak „lakatosművészként” emlegetnek, emlékhelyet szeretne létrehozni az Árpádföldön nemrégiben sebtében betemetett Árpád-kori síroknál. Az Őrtüzek a Magyarságért Közhasznú Alapítvány célja, hogy a Szilas-patak felduzzasztásával kialakított tó mentén kulturális-történelmi emlékpark létesüljön. A zöld terület, körülötte lakóövezettel, afféle szabadidő- és információs centrum volna, ahol gyermekek és felnőttek séta vagy biciklizés közben műtárgyakkal megjelenített történelmi korszakainkat tanulmányozhatnák. A kutatott magyar őstörténettől a híres magyarokig tartó „időutazás” megtervezését az építészmérnök Paál Sándor vállalta.
– A műalkotásnak kell visszahatnia az alkotóra, ha a külvilág nem mutat kivezető utat a káoszból. Én nem kaptam meg gyermekkoromban a vallásos hitet, ám hiszek a nagy összefüggésekben, és törekszem arra, hogy a megszemélyesítést is át tudjam érezni. Eddigi pályafutásomat azok tartják értékesnek, akik számomra szép arcúak, fontosak – ez az én utam. A család ősi intézménye is ebben a mederben tart. A jövőben a képekre, a tükrökre fektetném a hangsúlyt, de nyitnék az építészet felé is. Eddig a dekorativitásra törekedtem, és a motívumokat értelmezve próbáltam a magyar mitikus hagyományt megjeleníteni, a mindennapokba behozni – de ennél többet szeretnék. Meg kell találnom e mezsgyén az utamat az alkotásban – vall terveiről Paál Sándor.
Végül még egy „csodát” felidéz, amely személyiségét formálta: egyetemistaként járt a göcseji skanzenben, s belépvén a házakba rácsodálkozott, hogy mind ugyanúgy van berendezve, és mindegyik emberszabású. Persze voltak kisebbek, nagyobbak vagy egyszerűbbek, díszesebbek, de a lépték, a tárgyak elhelyezkedése ugyanazt a rendet tükrözte.
– Ott megéreztem, milyen jónak kellett lennie annak az épületnek, amely minden generációnak megfelelt. Ezeknek az embereknek volt mit védeniük: elmentek a frontra, s egyformán harcolt az egyik házban lakó meg a másik házban lakó. Az én világom ebből táplálkozik.
origo.hu
UFO Tatabánya felett? 45 éves a rejtély
