Püspök úr! Miért rontott olyan hevesen Jézus Krisztusra az őt körülvevő világ, beleértve a korabeli vallási elitet, s miért érvényesült szinte automatizmus az elpusztításában?
– Jézus földi életében kezdettől fogva jelen volt a rá irányuló erőszak. Hiszen azért kellett a Szent Családnak Egyiptomba menekülnie, mert a napkeleti bölcsek által a zsidók királyaként tudakolt gyermeket halálra kereste a féltékeny Heródes király. Ahol csak Jézus megjelenik, ott valakik hatalmát, pozícióját, kényelmét veszélyezteti. A szenvedéstörténetben ez csúcsosodik ki, sűrűsödik öszsze. János evangélista ezt úgy fogalmazza meg: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt. Ahogyan a szervezet kilöki magából az idegen testet. Ez a nagy kockázat a szervátültetésnél is; sebészileg sok mindent meg lehet csinálni, de kérdés, vajon a szervezet befogadja-e azt a szervet, amely az életet biztosítaná neki.
– A Messiás szelíd volt, csodákat tett, és hangsúlyozta, az ő országa nem ebből a világból való…
– Ez sem vált a világ szemében előnyére. Mivel az igazi szabadság megtestesülése volt, önző egyéni és csoportérdekek nem tudták kihasználni a maguk számára. Szembekerült tehát olyan tipikus motivációkkal, amelyek tekintetében semmit nem változott az embervilág.
*
Melyek a Jézus halálát okozó, és talán az evangélium terjedését ma is akadályozó, tipikus emberi motivációk?
– Kajafás főpap irigyen figyelte Jézus népszerűségét, de a provinciává alacsonyított állam érdekére is gondolva mondta a római fennhatóság árnyékában: jobb, ha egy ember hal meg, mint az egész nép. Pilátust, aki a korabeli eurázsiai uniót képviselte helytartóként, a vallási vezetők megzsarolták azzal, hogy ha ezt az embert szabadon engedi, a császár barátja címet kockáztatja, annak minden hivatali előnyével. A szadduceusokat, a kor szerencselovagjait, zsíros állami bizniszek szereplőiként nem elsősorban a vallási kérdések izgatták. Gazdasági megfontolásból vallották, hogy Jézusnak el kell tűnnie a színről, hiszen felborította volna a templomi adózás rendjét. Egyedül a farizeusok vették komolyan a Messiás-kérdést, akiknek egyúttal fontos volt, hogy Isten törvénye – az ő felfogásuk szerint persze – az élet minden területén érvényesüljön. Őket többek között az bőszítette, mennyire szabadon bánik Jézus a törvénnyel, szombaton is gyógyít. S hogy meri azt állítani, hogy nem az ember van a szombatért, hanem fordítva… A tanítványok pedig – még Péter is, aki előzőleg hűségét bizonygatta – egzisztenciális félelemből hagyták ott az elfogott Jézust.
– Óriási túlerőt vonultatnak fel Jézus ellen a nép vallási vezetői, némely bibliamagyarázók szerint azért, hogy a birodalom előtt is igazolják, veszélyes felforgatót készülnek likvidálni. Szinte provokálták, hogy vér folyjon, ám Jézus – szelídségét hangsúlyozva, és messiási jelként is – visszaragasztja egy katonának a fülét, melyet az egyik tanítvány vág le karddal. Püspök úr kizárná, hogy ami akkor, ott történt, politikai céllal megrendezett jelenet volt?
– Akár az is lehetett. Annyi bizonyos, a vallási vezetőknek paktumuk volt Rómával: ha a templomőrség biztosítja a rendet a vallási központ körül, akkor lehet a befolyó haszonból részesülni. A hatalom gyakran szeret félelmetesnek látszani. Hajlamos arra, hogy túlbiztosítsa magát. Biztosra akar menni; ezért kellett a célszemély belső köréből egy informátor – Júdás –, és mindenekelőtt ezért kellett nagy csapattal a színhelyre kivonulni.
– Az ön felsorolásából kitűnik, mennyiféle emberi gyarlóság, bűn használható fel Isten üdvtervének a kivitelezésére, amelyben kikerülhetetlen állomás a keresztre feszítés. Hiszen így vált lehetségessé, hogy helyettünk, bűnösök helyett Isten fia szenvedje el az igazságtételt. De mit jelenthet, különösen az olcsó happy endekhez szokott mai embereknek, a harmadnapi feltámadás?
– Meggyőződésem szerint azt, hogy Isten a zárt – bibliai szóval bűn alá rekesztett – világot, amiben az ember él, feltörte, méghozzá belülről. Ez a húsvét csodája! Egy sírt kívülről halottgyalázók, sírrongálók is meg tudnak nyitni, de belülről megnyitni csak az Úr képes. Jézus feltámadása óta nem vagyunk kényszerítve többé, hogy az indulatok vagy az önzés mozgatórugói szerint éljük az életünket. Az ember igazi öntudatra, új életre, perspektívára eszmélhet. A feltámadás ígérete az is, hogy az élet több, mint amit itt a földön átélünk, megélünk, és amibe belehalunk. Nem kell többé azt gondolnunk, hogy a halál a kapcsolatok felbomlása. Isten jóvoltából a kapcsolatok nem szűnnek meg. Ezért lehet reménységünk meghalt szeretteink felől is. Az Úr számára a halottak nem halottak, az ő oldaláról nézve a halál nem végpont, hanem a teljesség küszöbe. Azonban hogy ez a teljesség jót jelentsen a mi számunkra, ne feledjük, mit mondott Pilátus, rámutatván a félholtra korbácsolt Jézusra: Ecce homo, íme, az ember. Ennek hihetetlen mondanivalója van: a jelenlévő „díszes társaságból” egyedül Jézusban mutatkozik meg az igazi emberség. S mi tegyük hozzá Pilátus szavaihoz, ami nem hangzott akkor el: íme, az Isten, aki mire képes, hogy az embernek esélyt adjon kiszabadulni rabságából!
– Ma a világon, így Magyarországon is igen sokan Mel Gibson pár éve bemutatott A passió című filmjéből alkotnak fogalmat a szenvedéstörténetről. Elegendő ebből tájékozódni?
– Remélem, nem bántok meg senkit, de nekem több okból sem tetszett igazán a film. A beharangozás ellenére nem a Szentírás leírását követi pontról pontra, a forgatókönyvre legalább ekkora hatást gyakorolt egy XVIII. századi német apáca víziójának a leírása. De a fő gondom a Gibson-filmmel az, hogy a brutalitás naturalisztikus ábrázolására esett a hangsúly. Persze remek lélektani ráérzés, hogy az emberek érdeklődését leginkább az erőszakkal, a testi gyötrés bemutatásával lehet fölkelteni abban a hír- és ingerdömpingben, ami ma körülveszi őket. Sőt az is igaz, hogy a legnagyobb brutalitás a világon az volt, amit Isten fiával tettek. Ám a bűnnek a brutalitása nem egyszerűen annyi, hogy milyen testi kínokat kellett átélnie a Megváltónak. A keresztyén hit nem pillanatnyi megijedésből származik. Ugyanezért nem szeretem az olyan igehirdetéseket sem, amelyikben összekeverik a megtérésre hívást az ijesztgetéssel. Az ijedtség, a félelem ugyanis elmúlik. A megtérés máshonnan jön. Nem gondolnám, hogy bármi is helyettesítheti azt az élményt, amit az Isten igéjének az olvasása, hallgatása és – nem utolsósorban – ezeknek a saját életünkkel való összekapcsolása jelent. Figyeljük meg, ha Jézus mesélt el valamit, sosem volt hatásvadász vagy szájbarágós, gyakran nyitva hagyta a történetet. Ezzel mintegy arra sarkall ma is: vedd észre, benne vagy a történetben, sőt neked kell azt folytatni…
– De mintha jelenleg csak a világ távoli sarkaiban akarnák ezt a történetet folytatni. Európában szinte veszni látszik az evangélium ügye.
– Az öreg kontinensen valóban mintha kisebbségbe szorulnának a keresztyének. Az a fajta hatása, komolyanvétele, mint régen, nincs meg a mai európai társadalmakban. Ezért érthető, hogy az unió születésének 50. évfordulójára sem változott meg az európai politikai elit véleménye, továbbra sem látják fontosnak, hogy a keresztyén értékekre való hivatkozás megjelenjék az alapvető dokumentumokban. Miközben – bármilyen hihetetlen – másutt, például Ugandában, naponta megtörténik, hogy embereket bátran megvallott keresztyén hitükért rabszolgává tesznek. Ezért működnek a világon olyan mozgalmak, melyek a rabszolgává lett keresztyének kiváltására szakosodtak.
– Egy hazai vallástörténész a napokban azt publikálta, nem véletlen, hogy az 50. évforduló ünneplésére az uniós tagállamok által beküldött képzőművészeti alkotásokon sok a fedetlen női nemi szerv. Ebből az a következtetést vonta le: Európa nemzeteit leginkább ez köti össze igazán, „ez az édes szirom, életünk kelyhe és vágyaink netovábbja”. Éled a „neorokokó”?
– Az effajta elménckedés nem számol a dübörgő realitásokkal Európa jövőjét illetően. Ez is mutatja, hogy olyan idők jönnek, amikor az egyháznak kell reálisnak lennie, és azt mondania: miközben így okoskodunk, öncéllá emelve és miszticizálva a kedvtöltést, aközben félő, hogy nemzedékek már meg sem születnek, vagy ha még megszületnek is, hát jövőjüktől megfosztottan. Egy elöregedő, önmagát eltartani nem képes, de folyamatosan kiskorúsított társadalom minden lehet, csak nem hordozója olyan örökségnek, ami biztosítja generációk természetes egymásra épülését.
– Püspök úr mit ért itt kiskorúsításon?
– Tipikus esete, amikor azt harsogják a szórakoztató tévéműsorokban: minden az ön szavazatán múlik. Mi múlik valójában rajta? Legfeljebb az, ki lesz a legújabb megasztárocska. Álszabadságot kínálnak a tudat manipulátorai, függőséget, amelyben már nem lehet megállapítani, mi a jó és mi a rossz. A valóban húsba vágó ügyekbe azonban nem lehet beleszólniuk sem szakmai, sem civil szervezetnek, sem egyháznak, sem utcai demonstrálónak. Erre már az a válasz: majd mi elintézzük, nem fog fájni, a zavar csak átmeneti.
– „A törvény szövedéke” azonban, József Attilával szólva, „mindig fölfeslik valahol”, legutóbb az egészségügyi miniszter lemondásával…
– Ebben nem foglalnék állást. Mindenesetre nem átmeneti zavarra utalnak a jelek. Nem ezt tükrözi egy kollégám kisgyermekének ma átlagosnak számító esete sem. Eltörte a kezét, bevitték a területileg illetékes debreceni Kenézy-kórházba, azt mondták, tízperces műtét, rögtön megcsinálják. Azonban mégsem nyúltak a gyerekhez másfél napig, mert az egyetlen műtőt, amely megmaradhatott az abszolutisztikusan irányító egészségügyi tárca jóvoltából, végül egy közlekedési balesetet szenvedett betegnek kellett fenntartani… Megszüntetni a koraszülöttmentő szolgálatot, felszámolni újszülött- és csecsemőrészlegeket vagy éppen iskolákat – nos, nehéz elképzelni, hogy mindez az élet, a jövő érdekét szolgálja.
– „Szánd meg Isten a magyart / Kit vészek hányának”: ezt ugyebár egy másik – az igazi – reformkor nagy alakja, Kölcsey fohászkodta. Van-e még terve a Teremtőnek ezzel a nemzettel?
– Azt gondolom, a nemzeti lét Isten gondviselésének egyik fontos eszköze lehet. Ha nem hagyjuk magunkat kiskorúsítani, megfosztani magunkat a közösségtudattól, hagyományainktól, kultúránktól, kapcsolatrendszerünktől, akkor egymást a legnehezebb időkben is erősíteni tudjuk. Hadd tegyem hozzá: a közösségőrzésben végtelenül fontos szerepe van az egyháznak, Kárpát-medencei viszonylatban is.
– Arra gondol, hogy békésen egyesíteni kívánják a Kárpát-medence református egyháztesteit?
– Nemcsak arra, hanem a már létező, jól összehangolt együttműködésre is. Óriási dolognak tartom, hogy a napokban, huszonnégy óra leforgása alatt a történelmi ország területén található kilenc egyházkerület püspöke és főgondnoka közös nyilatkozatot tudott kiadni, amelyben elutasítottuk a Patrubány Miklós-féle Magyarok Világszövetsége újabb népszavazási kísérletét a külhoni magyarság számára kötelezően megadandó állampolgárságról. Világosan megfogalmaztuk, hogy nem szabad még egyszer kitenni az anyaországon kívüli magyarságot olyan sokknak, mint amilyen 2004 decemberében érte. Ugyanebben a dokumentumban ismételten felszólítottuk a Magyar Országgyűlést, hogy tegyenek végre eleget erkölcsi adósságuknak, teremtsék meg a kettős állampolgárság intézményét. Ez ugyanis ellentmondások nélkül megoldható a magyar és az európai uniós jogrenden belül, amint azt egyházunk 2004-es ajánlásában már részletesen bemutatta a parlament képviselőinek.
origo.hu
Már körvonalazódik a hosszú hétvége időjárása
