Állni, várni

Akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz a földön – a szólásmondás szerint. Graffiti tekint le rám a falról: „Isten halott – Nietzsche. Nietzsche halott – Isten.” Akár így is summázható az egyház és a vallás jövőjéről folytatott vita. Immár harmadik évszázada, hogy kísértet járja be Európát: az egyházhalál kísértete. A felvilágosodás óta folyamatosan temetik a vallást. Amiként Jehova tanúi időről időre megjósolják, hogy mikor jön el az Armageddon, amiként a zöldek évente megjövendölik, hogy mikorra fogynak el a glóbusz kőolajtartalékai, azonképp jósolják meg a felvilágosodottak és nemi felvilágosítók, hogy mikorra „hal ki” a vallás, és foglalja el helyét a „tiszta ész”.
Mondhatnánk, nem világnézeti probléma, hogy kiből lesz Jónás próféta. Egyetemleges törvény, hogy az időpontok csak nem akarnak beteljesülni, a dolgok életképessége a vártnál sokszor nagyobb. A világ például még van, a legkevésbé sincs vége, s a fosszilis energiatartalékok is megcáfolják Egely György sötét prognózisát, miszerint az olajkor öt éven belül véget ér.
A hit sem szenderült még jobblétre; garantálható, hogy XVI. Benedek pápa urbi et orbi áldásakor moccanni sem lehet majd a Szent Péter téren a nagy tömeg miatt. Az egyházhalállal kapcsolatos víziók eszerint, akárcsak a nemzethalállal kapcsolatos XIX. századi elképzelések, egy utópista elme hagymázos gőzölgései volnának csupán?
Nemzethalál nem fenyeget, hisz Szulák Andrea és Bálint Antónia is gyermeket vár, a magyarság viszont Fekete Gyula egykori jóslatát Kasszandra módra beteljesítve: fogy. Egyházhalál se fenyeget, bár Európában a hívő népesség is lassacskán, de biztosan: fogyatkozik. A Szent Péter tér tele, az eklézsia üres. Ami a zsinagógákkal a holokauszt, egy tömeggyilkosság nyomán történt, jelesül, hogy szakrális epicentrum helyett közösségi ház vált belőlük, ugyanaz történik némely templomokkal Nyugat-Európában. Kultúrcentrummá avanzsálnak.
Ezen a ponton persze nem árt megkérdezni: vajon létezik-e bármiféle történelmi garancia arra, hogy a templom tele legyen? Hadd áruljam el: a kiürült, fizikailag és szellemileg egyaránt kiüresedett avagy másképp újrahasznosult szentély az egyik legrégebbi archetípus. A történelem során a népek vagy földig rombolták, vagy belakták, újrahasznosították egymás szent helyeit. A történelmi típusú rontás legújabb kori példája a bámijáni óriás Buddha-szobrok lerombolása, de Nagy Sándor hadai sem voltak a táliboknál kegyesebbek a perzsa szent helyekhez vagy a keresztesek az iszlám szent helyeihez Jeruzsálemben. Az épület aszerint mecset vagy katedrális, hogy épp Allah vagy Isten-e az Úr – a háznál. A romként is impozáns pogány templomok pedig immár másfél ezer éve konganak az ürességtől. A görög mitológia viszonyait, hogy Zeusz kinek a kicsodája, gyönyörűen elő tudja adni a klasszika-filológus, de azt, hogy Zeusz a kultúrán kívül, metafizikai értelemben bárhol is létezne, ma senki sem hiszi. Mitológiai holokauszt: a görögség megmaradt, a görög istenek mint hihetők maradéktalanul kipusztultak. A kereszténység hajnalán Mithras és Jézus hasonlóképp volt hihető, ma csak Jézust hiszik, Mithras halott.
A spirituális kibertérben a természetes szelekcióhoz hasonló küzdelem, „kultúrharc” folyik a kultuszért, az élő hit jogáért, azért, hogy egy vallás dogmái ne csak néprajzi érdekességként legyenek számon tartva. Úgy tűnik, a hit megmaradása s veszélyeztetettsége kapcsán felvethető etikai kérdések részint hasonlatosak a biológiai sokszínűség veszélyeztetettsége kapcsán felvethető kérdésekhez. Fenn kell-e maradnia minden fajnak? Minden vallásnak? Miképp fogalmazzuk meg – s megfogalmazhatjuk-e bármikor – egy vallás kiemelt fontosságát más vallásokhoz képest, avagy egyes állat- és növényfajok fontosságát, más fajok jelentéktelenségét? Erkölcsileg elfogadható-e a fajok tömeges kipusztulása – s a tömegszerű hitpusztulás? Lehet-e úgy interpretálni, hogy az ember által okozott, a természetestől eltérő ökológiai pusztításnak a szekularizáció az analógiája? Állíthatjuk-e, hogy a vallástalanság, a definitív istentelenség formájában jelentkező új eretnekség a kultikus lét egészét fenyegető új típusú veszély, amely a képromboló tömeggyilkosok fanatikus hiténél is rosszabb? És lehetünk-e bizonyosak abban, hogy az új eretnekséget üldözve akaratunkon kívül nem válunk-e valamiféle új inkvizícióvá, hitünkért és igazunkért aggódva?
A kérdések a mélységből kiáltanak hozzánk, Uram, én most mégis, húsvétváró magyar katolikusként, az évezredek mélységéből felmerülnék a felszínre, s érdeklődnék a magyar és európai katolicizmus várható jövője felől. A katolicizmus Európában bár nem tetszhalott, mégsem élő, inkább tetszélő, így mondanám, de semmiképp se feltámadott. Ez nekünk, magyar és kelet-európai katolikusoknak még inkább fáj, mint nyugat-európai sorstársainknak, merthogy nálunk a korszerű szekularizációt évtizedeken keresztül intézményesült vallásellehetetlenítés is tetézte. Úgy gondolhattuk tehát, ha felszabadulunk az Állami Egyházügyi Hivatal alól, ha ismét szabaddá válik a vallásgyakorlás, akkor az egyház automatikusan feltámad, ám feltámadás helyett inkább az európai katolicizmus közállapotai gyűrűztek be hozzánk. A multinacionális tőkével együtt zúdult ránk az immár nem ideológiai természetű materializmus. Neoliberalizmus – neomaterializmus. Akár sorsszerűnek is láthatnánk a folyamatot, ha a kereszténység az Egyesült Államokban nem volna módfelett erős.
Azt a marxista prekoncepciót, hogy a technológiai fejlődés, a „termelőeszközök fejlődése” szükségképp a vallásosság visszaszorulásához vezet, a Wal-Mart keresztény tulajdonosai és az amerikai televíziós prédikátorok tisztelettel cáfolják. Európa kétkedik, Amerika hisz. Vajon miért?
Meglehet, a válasz a katolicizmus és a protestantizmus közötti különbségben rejlik. Európa kontúrjait a katolicizmus, Amerika kontúrjait a protestantizmus rajzolta meg. A katolikus lét elejétől fogva: bölcseleti tudat. A protestáns lét: tiszta biblikus tudat. Luthernek nemcsak a korrupt pápákból, hanem a Szentírást érzelmi súlyában már-már meghaladó katolikus szenthagyományból és bölcsességből is elege lett. Hagyjunk fel a meddő okoskodással, és térjünk vissza a Bibliához. Az intézményi szigor és az autodafék ellenére a katolikus szellemiség mindig is törekedett a hit és az értelem – fides et ratio – összehangolására. Szent Tamás gigászi életművét, a tomizmust akár egyetlen mondatban is összefoglalhatjuk: ez az ember képtelen volt elfogadni, hogy „csak” hinni kell. A bölcsesség a katolicizmus trójai falova. Először okoskodik, utána rászabadul a hitre „felvilágosodás, pozitivizmus és materializmus” címszó alatt. A katolicizmus az inkvizíció ellenére se volt fundamentalista. Paradox módon a reformáció mint korszerűbb keresztény alakzat épp azt a fajta fundamentalizmust teremtette meg a maga kép nélküli, tehát inkább a zsidó és mohamedán világra hajazó, biblikus szemléletével, ami a katolicizmusból hiányzik. A katolikus embernek filozófiai probléma, hogy hisz, a reformátusnak inkább gyakorlat. A reformáció egyidejűleg modern, fundamentalista és racionális, míg a katolicizmus egyidejűleg ódon, felvilágosult és absztrakt.
Amikor George W. Bush és Oszama bin Laden küzdött egymással, sokan mondták: megtalálta zsák a foltját, két fundamentalista. És valóban: a kreacionista, neokonzervatív és neoprotestáns áramlatok sok tekintetben hasonlítanak a fundamentalista módon megújult, megerősödött iszlám áramlataihoz.
Igazi erőt a vallásba manapság csak a fundamentalizmus képes lehelni, a hit és az ész eszerint két külön világ. Igen, igen, a modernitásra eleddig a szellem egyetlen átütő erejű választ tudott adni, és ez: a fundamentalizmus. Ilyen körülmények között mindenképp elgondolkodtató II. János Pál és XVI. Benedek pápa konzervativizmusa.
Szabó Tamás tábori püspök, a papi hivatását szerelméért feláldozó katolikus pap a karizmatikus megújulási mozgalom egyik rendezvényén ismerkedett meg párjával. Ez akár azt is jelképezheti, hogy a legcsekélyebb stiláris engedmény is erkölcsi fellazuláshoz, megingáshoz vezethet. A reformot a forradalomtól mi óvja meg? A megreformált tekintélyuralmi rendszerek gyakorta belepusztultak a reformba, márpedig az egyház, ha tetszik, ha nem: tekintélyuralmi rendszer. Igaz, itt a tekintély közmegegyezés szerint Krisztus hatalmából ered. Az egyház minél inkább idomulni próbál a világhoz, annál inkább elveszti – elveszítheti – Krisztus testét, azt a rejtélyesen vonzó minőséget, amely megkülönbözteti a világtól. A cölibátus, a női papság, a fogamzásgátlás kérdéseire szolgáltatható modern válaszok teológiailag ezért veszélyesek. Történelmi távon már a hit és az értelem közötti rendezett viszony óhajtása is katasztrofális következményekkel járt a hitre nézvést. A hit adaptív, alkalmazkodó jellegű alárendelése a kor és az ész igényeinek ezt a folyamatot csak beteljesítené.
Most állnunk és várnunk kell. Kivárnunk, amíg a materializmust megkérdőjelezni és a fundamentalizmust meghaladni képes üzenetekkel új évszak módjára be nem köszönt a harmadik vatikáni zsinat.