Nagyon kedvelem a Parasztbecsületet, de sietve ismerem el, hogy nem könnyen engedi rendezni magát. Galgóczy Judit sokéves második olvasata fikarcnyival jobb csak az elsőnél: ebbe már nem mopeddel érkezik Turiddu. A színpad számos pontján hasalnak funkciótlan tükörfelületek, a rivalda megközelíthetetlen miattuk. Az áttetsző, Garcia Lorca Bernardájának világába illő darab expresszív elképzeléssel és átütő énekesekkel nagy siker – inspiráció nélküli téblábolás, formán kívüliség ide nem elegendő. A hollófekete Felber Gabriella szép, de már szemre is törékeny Santuzza: százhúsz százalékon kell a matériát égetni, hogy hajlékony szopránja a csúcspontokon áttörjön. Az sem erény, hogy az egykedvűn mérges Wendler Attilát épp a búcsúnál hagyja el biztos magassága. Lola, vagyis a csábító vörös démon Szolnoki Apollónia egyre tisztábban énekel, bár a széles mezzo-voce kormányzásával akadnak még problémái. Talány Gurbán János szereplése: alkalmatlan (mert túl merev!) a drabális fuvaros, Alfio bemutatására, míg a jóval bonyolultabb figura, a párdarab Toniója pár perccel később már őrá öntöttnek tűnik. S vele, az egyetlen közös szólistával evezzünk is át a Bajazzókra – némi eufemizált kegyelettel megjegyezve, hogy a Parasztbecsület egyéb fatális esemény (leállás, katarzis stb.) nélkül elért végül a kettősvonalig.
Gurbán, a maszkban csengő bariton elhadarja a prológot, ez hiba, persze. Fényes, nyitott felső regisztert birtokol, de kihagyja a magas ászt, ez bűn. Mégis, elénk lép, és csudamód irritál a torz lelkű és testű ördög, aki bukott angyal is, ahogy az lenni szokott. Galgóczy most egy körparavánnal mindent megold: mintha Békés András konzseniális Mario-rendezésében lennénk, a tájékozódáshoz Leoncavallo vagy Vajda János muzsikája ugyanannyi, tehát épp elégséges kulisszát teremt. Kihívó, műlovarnői pózban várja sorsát Herczenik Anna, ezalatt öregedő férje, a mutatványos Bándi János szintúgy fehérben veri nagydobra életét. Ami e tablóból kibomlik, az a Metben is felszikráztatná a gyémántpatkót – belegondoltam, mit írok.
Bándi nem egyszerűen tudja a szerepet, hanem en bloc beleőrül maskarájába. Még semmi se történt, már ölni tudna a féltékenységtől, a hang pedig… világszínvonalú! Hat éve, Zágrábban Otellóként láttam ilyennek. Ugyan frázisonként reked le a Kacagj, bajazzót kiáltva – mert túlfújja, túllevegőzi –, de figyelem, ott áll a színpadon az összművészeti énekes-színész, akinek a tartalom a pillanat hevében kicsit már fontosabb is, és akinek a forrpontokon nem szeretnék a keze közé kerülni. Herczenik Anna a nagy mezsgyén innen marad, beénekelt szerepe ez, legatózik kontrollált, pazar csúcshangokkal. Érett, a Madárdalban egyenesen eksztatikus Neddát alakít. Ő a tét, a szerelmi dráma vibráló értelme, és e különös lány pályája alatt nem először, ám most minden eddiginél magasabb hőfokra gyújtja a szíveket, vasfüggönyön innen és túl. Beppe szerenádja lirissimo ellenpontként szól Szappanos Tibor behízelgő tenorján, az örök Silvio, Káldi Kiss András pedig épp azt a tutyimutyi szeretőt hozza, akiből csak az ifjúság és a változatosság illékony sziesztája kellhet Neddának.
Kesselyák Gergely a zenekar fogékony tagjait lángba borítja, de némelyeket azbesztbe öltöztetett a rutin, miattuk időnként kevés, mert nem elég intenzív az orkeszter, az Erkel pompás akusztikája ellenére se. Magával ragadó kézjelek se segíthetik át a hezitáló énekkart a felejtés árkain – jegyezzük meg, hogy a Bajazzók extra nehéz anyag.
Ami tehát a hírek szerint halálra, és – ne legyen így, de – feltámadás nélküliségre ítélt Erkel Színház közönsége elé került, egyszerre szomorú és gyönyörű . Ami pedig a címet illeti, egyszerű: nem a stáb, mindig a közönség képviseli a szerzőt, aki joggal vár sikert telitalálatáért. No, hát vasárnap majd leszakadt a csillár az Erkelben – Ruggiero Leoncavallo mindenkit ölel, általam.
(Mascagni: Parasztbecsület – Leoncavallo: Bajazzók; Erkel Színház, 2007. április 8., 19 óra.)
origo.hu
Jégeső és villámárvíz: ítéletidő tarolta le a fél országot – videó
