Irodalom

1. Hunyd be a szemed, és képzeld magad elé a költőt – akit vagy leszúrtak, vagy lelőttek, és nem tudjuk, hová földeltek el –, amint éppen a szülői ház felé szekerezik. Régen járt otthon. Vézna madárteste köpenybe burkolózva rázkódik a bakon, a mogorva kocsis mellett, s éppen azt számolgatja, vajon mikor is látta utoljára az édesanyját. De mindjárt eszébe jut egy sokkal fontosabb kérdés: miként szólítsa majd meg? Persze esze ágában sincs megbántani, figyelmes lesz, és gyöngéd, s valami olyat mond majd neki, amivel bearanyozza a drága, jóságos szívét. Hogy szó szerint mit, azt most hirtelen nem is tudja eldönteni. Csupa közhely jut az eszébe. Bosszankodik, megint kénytelen lesz rögtönözni. Miközben ezen rágódik, a lovak ugráló hátát figyeli. Később megpróbálja elképzelni az érkezés oly nagyon várt pillanatait. A drága mama bizonyára ölelésre tárja majd a karját. Mindig ezt teszi. Bizony, azok a karok vigyáztak rá gyermekkorában, azok ringatták a bölcsőt, később is azok óvták minden bajtól. Lám, milyen kegyetlen az élet, hogy engedi az embert megöregedni. Maga elé motyogva mondatokat fogalmaz, hasonlatokat talál ki a gyermeki szeretet kifejezésére. Annyira belefeledkezik a gondolataiba, hogy közben a szekér elhagyja azt a gémeskutat, ami az imént még meszsze előttük látszott. Csodálkozik is a költő, hogy ennyi idő eltelt, mert neki legfeljebb egy pillanatnak tűnt.
Egy óra múlva áll meg a szekér a ház előtt. Az udvar üres, sehol egy lélek. A költő homlokán az aggodalom felhője úszik át. Csak nincs valami baj? Beszalad a házba. A konyha is üres. Betaszítja a kis szoba ajtaját, belép, s abban a pillanatban meglátja a mamát. Könnybe lábadt szemmel, tárt karokkal siet a fia felé, aki lázasan magához öleli, s persze egy hang se jön ki a száján. Csak ölel, ölel, és egyetlen szó sem jut az eszébe.
Feladat: vegyünk elő tollat, papírt, és próbáljunk a soványka történetből verset fabrikálni!

2. Amikor Maud visszatért a szobájába, egy úr lépett ki a szekrényéből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.
– Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt –, nevem Rejtő Jenő…
A leány csak most lett úrrá zsibbadt idegein. Az ajtóhoz hátrált. Az ismeretlen bizonyára őrült.
– Mit akar itt? Hogy került a szekrényembe?
– Kérem önt – mondta az őrült idegen –, ne kiáltson, mert ezzel vesztét okozná egy jólelkű, vidám embernek, aki amúgy is nyomban távozik.
– Hogy került a szekrényembe?
– A… szobából…
– Eh! Nem így értem!
– Az ablakon keresztül jöttem. Hajnalban. Egy Voronyezs környéki vendégszerető munkatáborból szöktem meg. Pedig nagyon kedvesen marasztaltak!
– Micsoda? Megszökött?
– Engedelmével, igen. Súlyos betegen feküdtem a nagykátai kórházban, oda kézbesítették a meghívót, mégpedig nyilas feljelentés alapján. Nem lehetett neki ellenállni. Rögtön csomagoltam, és irány Voronyezs!
– Ön valószínűleg hazudik – legyintett a lány.
– Csakugyan kínos látszat. Ráadásul 1943 első napján vagy lelőttek, vagy megfagytam, esetleg agyonvertek. Hirtelen nem is tudom, de egyik se kellemes. Nem emlékszem, hol kapartak el.
Mivel a nő nem felelt, Rejtő letette a fejére hullott lámpaernyőt, meghajolt és elindult az ajtó felé.
Feladat: próbáljuk meg folytatni a jelenetet.