Egyik kedves kortárs szerzőm, Győrffy Ákos a rombolás természetrajzáról írt a Mandiner hasábjain. Jó írás, mint mindig. A köztéri könyvespolcoktól indul, onnan kanyarodik aztán bombázásokig, háborúig, „a pokol legmélyebb bugyraiig”. Magam most maradnék a gyűjtőhelyeknél, hogy aztán ki tudja, még hol lyukadjak ki.
Szeretem ezeket a régi telefonfülkékben, buszmegállókban kialakított ingyenpolcokat, még akkor is, ha átfésülésükkor a napnál világosabban kiderül, hogy legtöbbször lomtalanításra használják ezeket a helyeket, és a kínálat színvonala is hagy maga után kívánnivalót, valamint hiányérzetet.
A tájban, ahol élek, az egyik falu buszmegállójában egy ideig még egy zongora is állt, és ha a mozgópostás arra járt, megállt, és játszott rajta egy kicsit. Ez már, ugye, a hrabali, menczeli magasságok terepe, maga a gyönyörűség, de ott is lehet vidáman várakozni, ahol csupán könyvek vannak, muzsikaszó nélkül.
Azt viszont nem tudom, hogy mi a helyzet mostanában az antikváriumokkal. Valamikor réges-régen, amikor Budapesten laktam, pontosan tudtam.
Mondhatnám naprakész voltam a helyzetükkel kapcsolatban, tekintve, hogy mindennapos vendégként és egyben vevőként jelentem meg szinte mindegyikben. A vásárlói státust aztán többnyire felváltotta a baráti, ami az analóg szociális hálón túl rengeteg kézzelfogható előnnyel is járt. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján vagyunk, a fél magyar és világirodalom indexen. De az antikváriusok közül többen vállalták a kockázatot, és bevettek tiltott műveket is, hogy aztán eladják olyanoknak, akik másként voltak politikailag és ízlés szempontjából megbízhatók.
Így került hozzám Máraitól Nyirőig minden tiltott gyümölcs, hogy aztán majd én döntsem el, miket olvasok legszívesebben, ne mások helyettem. Maguk az antikváriusok felettébb érdekes emberek voltak, akik a tisztes megélhetés reménye mellett általában szerelemből végezték a dolgukat. Szinte megszállottan, igazi könyvbolondként. Nyilván akaratukon kívül, de akkora hatást gyakoroltak az életemre, hogy miután falura költöztem, hamarosan nyitottam egy antikváriumot a közeli kisvárosban. Még számításokat is végeztem, hogy havi hány látogató esetén biztosítana szerény megélhetést a boltocska. Végül mégis úgy jártam, mint Virgil Woody Allen Fogd a pénzt és fuss! című alapvetésében, aki utcai kecsege árusításával is foglalkozott, de abba is belebukott, pedig díszdobozban hozta őket forgalomba.