Egyik kedves kortárs szerzőm, Győrffy Ákos a rombolás természetrajzáról írt a Mandiner hasábjain. Jó írás, mint mindig. A köztéri könyvespolcoktól indul, onnan kanyarodik aztán bombázásokig, háborúig, „a pokol legmélyebb bugy­raiig”. Magam most maradnék a gyűjtőhelyeknél, hogy aztán ki tudja, még hol lyukadjak ki.

Szeretem ezeket a régi telefonfülkékben, buszmegállókban kialakított ingyenpolcokat, még akkor is, ha átfésülésükkor a napnál világosabban kiderül, hogy legtöbbször lomtalanításra használják ezeket a helyeket, és a kínálat színvonala is hagy maga után kívánnivalót, valamint hiányérzetet. 

Azt viszont nem tudom, hogy mi a helyzet mostanában az antikváriumokkal. Valamikor réges-régen, amikor Budapesten laktam, pontosan tudtam.

 Mondhatnám naprakész voltam a helyzetükkel kapcsolatban, tekintve, hogy mindennapos vendégként és egyben vevőként jelentem meg szinte mindegyikben. A vásárlói státust aztán többnyire felváltotta a baráti, ami az analóg szociális hálón túl rengeteg kézzelfogható előnnyel is járt. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján vagyunk, a fél magyar és világirodalom indexen. De az antikváriusok közül többen vállalták a kockázatot, és bevettek tiltott műveket is, hogy aztán eladják olyanoknak, akik másként voltak politikailag és ízlés szempontjából megbízhatók.

Így került hozzám Máraitól Nyirőig minden tiltott gyümölcs, hogy aztán majd én döntsem el, miket olvasok legszívesebben, ne mások helyettem. Maguk az antikváriusok felettébb érdekes emberek voltak, akik a tisztes megélhetés reménye mellett általában szerelemből végezték a dolgukat. Szinte megszállottan, igazi könyvbolondként. Nyilván akaratukon kívül, de akkora hatást gyakoroltak az életemre, hogy miután falura költöztem, hamarosan nyitottam egy antikváriumot a közeli kisvárosban. Még számításokat is végeztem, hogy havi hány látogató esetén biztosítana szerény megélhetést a boltocska. Végül mégis úgy jártam, mint Virgil Woody Allen Fogd a pénzt és fuss! című alapvetésében, aki utcai kecsege árusításával is foglalkozott, de abba is belebukott, pedig díszdobozban hozta őket forgalomba.

Nem vettem ugyanis figyelembe néhány dolgot. Többek között azt, hogy olvasni már nem annyira menő, mint két évtizeddel azelőtt, hogy a népek jóval inkább hoznának könyveket, mint vinnének, és hogy egy ilyen kisvárosban a főutcán, a főtéren még tetten érhető némi pezsgés, mondjuk szigorúan délután ötig, de pár lépéssel odébb már csak az jár, aki ott lakik. Mindez onnan jutott eszembe, hogy könyvhét van. Ünnepi. Én Veszprémben ünnepeltem, kissé szomo­rúan. Veszprém csodás város, szeretek oda járni, látszik rajta a jó gazda gondosságával eljáró városvezetés keze nyoma, és az Európa kulturális fővárosa év nagyot dobott rajta.

Viszont nincs már antikváriuma, az Utas és holdvilág Molnár Sándor halálával megszűnt, talán pizzéria nyílik majd a helyén, vagy valami más. 

Ezért hát a szomorúság, az ünnepi hangulat meg azért, mert a könyvhétre megjelent egy kötet, Az Utas antikváriusa, Molnár Sándortól és Molnár Sándorról. Merthogy Molnár Sándor írt is. Jókat s jól. A könyv komoly összefogás eredménye, ahogy az már lenni szokott olyan átlátható és élhető városok esetében, ahol a városlakó (lokál)patrióták büszkék a hagyományaikra és a kultúrájukra. És (ahogyan azt Ovádi Péter országgyűlési képviselő a kötet előszavában írja) „Sándor szellemi hagyatéka felbecsülhetetlen értékkel bír Veszprémnek. Mintegy koremlék Veszprémről és a veszprémiekről.”

Az Utas ma már történelem a hozzá kapcsolódó történetekkel együtt. Elsősorban természetesen lokális, de ugye így kezdődik a globális is, és az Utasba messziről is ellátogattak az emberek. Volt benne valami valódi, ami ha kivész ebből a fenekestül felforgatott világból, akkor mindannyian mehetünk a levesbe. Mondom ezt – Sándor szavaival élve – „meghagyva a reményt, hogy írni jó. Hogy olvasni sikk. Hogy műveltnek lenni elvárás a jövőben is.”