Nem vettem ugyanis figyelembe néhány dolgot. Többek között azt, hogy olvasni már nem annyira menő, mint két évtizeddel azelőtt, hogy a népek jóval inkább hoznának könyveket, mint vinnének, és hogy egy ilyen kisvárosban a főutcán, a főtéren még tetten érhető némi pezsgés, mondjuk szigorúan délután ötig, de pár lépéssel odébb már csak az jár, aki ott lakik. Mindez onnan jutott eszembe, hogy könyvhét van. Ünnepi. Én Veszprémben ünnepeltem, kissé szomo­rúan. Veszprém csodás város, szeretek oda járni, látszik rajta a jó gazda gondosságával eljáró városvezetés keze nyoma, és az Európa kulturális fővárosa év nagyot dobott rajta.

Viszont nincs már antikváriuma, az Utas és holdvilág Molnár Sándor halálával megszűnt, talán pizzéria nyílik majd a helyén, vagy valami más. 

Ezért hát a szomorúság, az ünnepi hangulat meg azért, mert a könyvhétre megjelent egy kötet, Az Utas antikváriusa, Molnár Sándortól és Molnár Sándorról. Merthogy Molnár Sándor írt is. Jókat s jól. A könyv komoly összefogás eredménye, ahogy az már lenni szokott olyan átlátható és élhető városok esetében, ahol a városlakó (lokál)patrióták büszkék a hagyományaikra és a kultúrájukra. És (ahogyan azt Ovádi Péter országgyűlési képviselő a kötet előszavában írja) „Sándor szellemi hagyatéka felbecsülhetetlen értékkel bír Veszprémnek. Mintegy koremlék Veszprémről és a veszprémiekről.”

Az Utas ma már történelem a hozzá kapcsolódó történetekkel együtt. Elsősorban természetesen lokális, de ugye így kezdődik a globális is, és az Utasba messziről is ellátogattak az emberek. Volt benne valami valódi, ami ha kivész ebből a fenekestül felforgatott világból, akkor mindannyian mehetünk a levesbe. Mondom ezt – Sándor szavaival élve – „meghagyva a reményt, hogy írni jó. Hogy olvasni sikk. Hogy műveltnek lenni elvárás a jövőben is.”