Harc a nemzeti szuverenitásért

Mostanra meg kellett ismerkednünk azzal a képpel, hogy a nyugati országokban drag queenek mondanak mesét meg táncolnak az óvodásoknak. A politika világának is megvannak a drag queenjei, akik nem politikusok, de nem is valódi civilek. Ahogy a pucckirálynők a nemek terén, úgy ők a politika világában jelentik a szürkezónát. Én Ursula von der Leyent és az Európai Bizottságot is ebbe a politikai szürkezónába sorolom, mert velük kapcsolatban is felmerül a kérdés, hogy ugyan ki a csuda választotta meg őket. Ám ott van még az NGO-k hada, az elit válaszait mantrázó és általa pénzelt média, az úgynevezett értelmiségiek, a nemzetközi bíróságokon jogászkodó jurisztokrácia, a baloldali influenszerek vagy a megvásárolt popsztárok. Rájuk egy választó sem szavazott, mégis óriási hatalommal rendelkeznek, és pontosan azért vannak elválasztva egy saját maguk által emelt cordon sanitaire-rel a démosztól, hogy az emberek akarata nehogy bezavarjon az elit elképzeléseinek megvalósításába.

A kérdés az, miért hitte el róluk a többség, hogy ők a jóemberek, noha egy picivel sem festenek jobban, mint egy politikai pucckirálynő, és a választókkal kapcsolatos céljaik sem sokban térnek el attól, amit azok a beteg lelkek akarnak a gyermekeinktől. Azért, mert

volt erre egy alaposan kidolgozott módszertanuk, mellyel ők formálhatták a társadalmi morált. Ez az Antonio Gramsci-féle know-how, amely szerint a kultúra fölötti irányítás megszerzése lehetőséget ad az emberek politikai gondolkodásának megváltoztatására, a politikai akaratképzés befolyásolására.

És ebben is profik voltak: az előbb említett politikai szürkezóna Nyugaton nem a kommunista brutalitás, hanem a progresszív puha elnyomás, a pszichopolitika, a politikai korrektség, a hipertolerancia eszközeivel a maga képére rajzolta át a populáris kultúrát és a politikai origót. Mert fontosabb volt megfelelni a CNN-nek, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, a Le Monde szerkesztőségének, a Reporters Without Bordersnek, az akadémikusoknak, az ő elvárásaiknak, mint a saját választóiknak.

1990 után ezt a nemzetközi hálózatot eresztették rá Közép- és Kelet-Európára is.

Magyarországon ráadásul a rendszerváltoztatáskor a kultúra és a sajtó eleve a liberálisokkal gyorsan összebútorozó posztkommunisták kezében volt, akik most már nem Moszkvából, hanem a nyugati globalista központokból kapták a sorvezetőket, amelyek ebben az időben alapvetően a „történelem vége” narratívájára épültek.

Ennek az a lényege, hogy „liberálissá lesz holnaptól a világ”. Fukuyama az idők végéig bebetonozta volna Gramsci „vívmányait”.

A kurucok és a labancok vagy – ahogy Békés Márton szokott fogalmazni –: a nemzeti és a nemzetközi párt Magyarországon évszázadokra visszanyúló harca idehaza tehát tovább folytatódott. Ezért 2010 óta sorra az összes ideküldött politikai drag queenről megmondjuk, hogy ők nem kedves jóemberek, hanem hazaárulók.

Az egész szuverenitásharc nem is politikai, hanem gazdasági vonalon kezdődött: először megtámadták az extraprofitadókat még 2010-ben, aztán a magánnyugdíjpénztárak visszavételét, a médiatörvényt, a választási törvényt, az új alkotmányt, az alaptörvényt.

Majd 2013-ban következett a rezsicsökkentés betámadása, de kiderült megint, hogy a magyar ember nem bolond. Ahogy nem fér a fejébe, hogy miért jó, ha egy szoknyás férfi matat a gyermeke körül, azt is képtelen belátni, miért járna jobban azzal, ha multicégek profitérdeke miatt nem tudja kifűteni a lakását. A magyarok azt is jól látták, hogy a migráció támogatása nem távolról jött szegény emberek megsegítése, hanem az elharapódzó terror és bűnözés ösztönzése. A határvédelem nem gonoszság, hanem az ország biztonságának, békéjének megóvása.

És hiába ócsárolják Magyarország békepárti álláspontját is az Ukrajnában dúló vérontás kapcsán. Pontosan tudjuk, hogy a konfliktus szítása nem a biztonságunk növelése, hanem a veszély megsokszorozása.

A Voks 2025 eredménye jól mutatja: nem fogadjuk el, hogy támogatnunk kellene a háborúban álló szomszédunk gyorsított uniós csatlakozását, ami tönkretenné a gazdaságunkat és, ami talán az egyik legfontosabb, csak a további brüsszeli központosításra lenne egy újabb kifogás.

Ennek egyik első komponensét a civilnek hazudott szervezetek jelentik, a TASZ-tól a Helsinkin át a Transparencyig, ugye a honlapjaikon ott virít a Nyílt Társadalom hálózatának logója. A második a függetlennek hazudott fake news sajtó, melyet Trump elnök színre lépéséig gazdagon finanszíroztak a USAID forrásaiból. A harmadik a „szakma”: az értelmiség, a szakértők, a jogászi elit, a reprezentáció híján lévő szakszervezetek, a perc-énekesek, a hirtelen balosra váltott standuposok – és persze az állami pénzt szívesen fogadó, de a nemzeti filmgyártást bőszen szapuló „híres színészek”, akik életvezetési tanácsok mellett most már politikai tudással is ellátnak minket. Jól láthatóan Csurka Istvánnak igaza volt, megint kiderült: „A szakmaiság bolsevista trükk.”

A most körülírt politikai öszvérnek csak a negyedik lábát jelentik a par excellence politikusok. Ők azok, akiknek a kampányát 2022-ben több mint négymilliárd forinttal támogatták meg külföldi forrásból. Ők gyűjtenek szavazatokat Ukrajna uniós csatlakozása mellett, szívességet Zelenszkij elnök hatalmi körének. Tehát ez a politikai szürkezóna a külföldi beavatkozás közvetítő közege: a kirakatfigura új, a háttér és a célok változatlanok. Ez a network nem pusztán a szuverenitásra, de a demokráciára is veszélyt jelent. Hiszen gondoljanak bele:

a magát pártatlannak, semlegesnek, szakmainak beállító közeg valójában külföldi érdeket képviselve és külföldi pénzből megtéveszti a választópolgárokat, és arról igyekszik őket meggyőzni, hogy olyanokra szavazzanak, akik aztán nem Magyarország, hanem Brüsszel érdekét tartanák elsődlegesnek.

Ugye az alaptörvény úgy fogalmaz, hogy „Magyarország független, demokratikus jogállam”, ahol „a közhatalom forrása a nép”. Ebbe pedig a szuverenitásunk egy pici részének feladása sem fér bele.

Viszont akinek a hatalmi vágyait Ursula von der Leyen dajkálgatja, Manfred Weber lovagoltatja a combján, és aki mellé Volodimir Zelenszkij küldi a bébiszittereket, az kormányra kerülve csak a tőlük tanult mondatokat ismételgetné, és azt tenné, amire kiképezték. Beszéljünk világosan:

Magyar Péter nem rendszert váltana, hanem rendszert szolgálna – csak épp nem a magyar emberekét, hanem a háború- és ukránpárti globalistákét.

Én azt javaslom önöknek is, hogyha valaki az összképet szeretné látni, az ne a hazai viszonyokból kiindulva tegye ezt, ne váljon optikai csalódás áldozatává: még mindig a nyílt társadalom maga a rendszer, még mindig Brüsszel a mélyállam – és mi vagyunk az ellenzék, mi vagyunk a lázadás, mi vagyunk az ellenforradalom!

És igen, folyamatosan, minden nap és minden demokratikus eszközzel meg kell védeni a magyar szuverenitást: legyen az uniós vétó, népszavazás, nemzeti konzultáció, ezekre épülő jogalkotás, Szuverenitásvédelmi Hivatal, Voks 2025 – vagy éppen

a jövő évi országgyűlési választás. Mert az a magyar függetlenségről fog szólni. Igen, már megint. Mert senkinek kétsége ne legyen: ahogy a migráció vagy a genderideológia, úgy az ukrán EU-csatlakozás kapcsán is csak egyszer lehet hibázni. Csak egyszer. Utána nincs visszaút.

Szóval régen volt, de igaz volt, amit Batthyány Lajos mondott: „Hiába állunk a jogszerűség és az igazságosság talaján, méltányos elbánásra nem, csak saját magunkra számíthatunk!”

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

(A cikk Szánthó Miklós beszédének szerkesztett változata, mely a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet Harc a nemzeti szuverenitásért című nemzetközi konferenciáján hangzott el 2025. június 25-én.)