Mostanra meg kellett ismerkednünk azzal a képpel, hogy a nyugati országokban drag queenek mondanak mesét meg táncolnak az óvodásoknak. A politika világának is megvannak a drag queenjei, akik nem politikusok, de nem is valódi civilek. Ahogy a pucckirálynők a nemek terén, úgy ők a politika világában jelentik a szürkezónát. Én Ursula von der Leyent és az Európai Bizottságot is ebbe a politikai szürkezónába sorolom, mert velük kapcsolatban is felmerül a kérdés, hogy ugyan ki a csuda választotta meg őket. Ám ott van még az NGO-k hada, az elit válaszait mantrázó és általa pénzelt média, az úgynevezett értelmiségiek, a nemzetközi bíróságokon jogászkodó jurisztokrácia, a baloldali influenszerek vagy a megvásárolt popsztárok. Rájuk egy választó sem szavazott, mégis óriási hatalommal rendelkeznek, és pontosan azért vannak elválasztva egy saját maguk által emelt cordon sanitaire-rel a démosztól, hogy az emberek akarata nehogy bezavarjon az elit elképzeléseinek megvalósításába.
A kérdés az, miért hitte el róluk a többség, hogy ők a jóemberek, noha egy picivel sem festenek jobban, mint egy politikai pucckirálynő, és a választókkal kapcsolatos céljaik sem sokban térnek el attól, amit azok a beteg lelkek akarnak a gyermekeinktől. Azért, mert
volt erre egy alaposan kidolgozott módszertanuk, mellyel ők formálhatták a társadalmi morált. Ez az Antonio Gramsci-féle know-how, amely szerint a kultúra fölötti irányítás megszerzése lehetőséget ad az emberek politikai gondolkodásának megváltoztatására, a politikai akaratképzés befolyásolására.
És ebben is profik voltak: az előbb említett politikai szürkezóna Nyugaton nem a kommunista brutalitás, hanem a progresszív puha elnyomás, a pszichopolitika, a politikai korrektség, a hipertolerancia eszközeivel a maga képére rajzolta át a populáris kultúrát és a politikai origót. Mert fontosabb volt megfelelni a CNN-nek, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, a Le Monde szerkesztőségének, a Reporters Without Bordersnek, az akadémikusoknak, az ő elvárásaiknak, mint a saját választóiknak.