Negyven éve bénít meg a kimondhatatlan futballgyász

Negyven évvel ezelőtt ezen a napon, 1986. június 2-án a magyar labdarúgó-válogatott a mexikói világbajnokságon 6-0-ra kapott ki a Szovjetuniótól. A most következő visszaemlékezés szubjektív lesz, s garantáltan nélkülözi a futballszakmai megállapításokat.

Mindennek vége: a szovjet válogatott 6-0-ra legyőzte a magyarokat Mexikóban Fotó: Peter Robinson - EMPICS Forrás: PA Images

Pique, a világbajnokság kabalafigurája Fotó: AFP

S ebben a pillanatban vége is van mindennek. Mert a világon nincs olyan csapat, amely egy világbajnokságon ilyen kezdés után feláll, pláne egy olyan nem, amely képtelen alkalmazkodni a körülményekhez. Ezt persze csak utólag tudjuk meg, ezt magyarázta Mezey doktor nem sokkal a vb vége után, és tíz-húsz-harminc évvel a megrázó eseményeket követően is. Mert ez a két szovjet gól (meg a másik négy, ami amúgy lehetett volna öt is, ha a szovjetek nem hagynak ki egy tizenegyest) minden álmot összetör. A Népsport napokkal később közli az „Ezt írja meg!” telefonos rovatában (akkor még nem volt közösségi média, a szurkolók legfeljebb annyit tehettek, hogy betelefonáltak a sportlaphoz, ahol egy készülék mellé ültetett szakíróval beszélhettek), hogy 0-2 után egy elkeseredett vidéki drukker kivágta a tévéjét. Mármint a készüléket az ablakon. 

A masina óriási sistergéssel lehelte ki a lelkét az aszfalton, jól tette, mert a hatodik perc tájékán a kép is megmerevedik, a hiba a közvetítő vonalban van – olvassuk a tévében, de ez tévedés.

A hiba nem ott van, hanem a magyar csapat játékában, amelyre rá sem lehet ismerni. Nem látunk semmit, nem halljuk a riportert, de nem is baj, mert ezen már nincs mit nézni, a villamosvezető is rég kikapcsolta a rádiót, nem hallgatja tovább Vass István Zoltán döbbent megjegyzéseit, amelyek arról szólnak, hogy csak a szovjetek futnak, a magyarok azt sem tudják, merre vannak. A hátralévő 85 perc maga a szenvedés, a kapott gólok az amúgy is megbénult csapatot újra és újra a földbe döngölik. 21.51-kor az olasz bíró végre véget vet a teljesen egyoldalú küzdelemnek, a vége 0-6, Végh Antal már fűzi is be az írógépbe a papírt, a fejében már ott a cím: Gyógyít6atlan. Blikkfangos, találó és sajnos nagyon igaz. A tévé is gyorsan elköszön, nem lehet húzni az időt, igaz, nincs is miért. Akinek még kedve van az élethez, az üveges szemekkel bámulja a képernyőt, pereg a film a zebegényi mesterről, Szőnyi István festőművészről. A Blaha Lujza téri aluljáróban nem tapossák egymást az emberek, lassan jön az éjfél, a nyomdából hozzák a másnapi Népsportot, amelyet március 17-én, a brazilverés másnapján ezrek és ezrek kapkodtak ki egymás kezéből. Most csak pár mazochista kószál arra, Esti a Hírlap és persze jön a Népsport is, ez áll benne: 

A két gyors gól sokkolta válogatottunkat, és érvényesült a képességek közötti különbség; Szovjetunió–Magyarország 6-0 (3-0).

Kell ennél több? Aligha. Minden idők legfájdalmasabb vb-vereségén vagyunk túl, a sebbe mártott, sóval átitatott géz jobban csíp, mint 1954-ben az NSZK ellen elveszített vb-döntő után, jobban fáj, mint 1962-ben, amikor a szovjet Latyisev nem adta meg Tichy gólját, jobban mar, mint 1966-ban, amikor a szovjetek (már megint a szovjetek) 1-0-ra legyőzték a brazilverő (egy másik brazilverő) magyar válogatottat. Az ólomból szedett betűhalmaz futballgyászjelentésként folyik össze a szemek előtt, a tévébemondónő már régen elköszönt. Utolsó mondata az adászárás és a képernyős hangyák megjelenése előtt annyi volt:  „Ne feledjék, akik nem látták a magyar–szovjet vb-meccset, másnap reggel 9-kor újra megtekinthetik.”

Azt nem tudom, mennyien ültek le a másnapi ismétlés elé. Gyanítom, nem sokan. Arra sem gondolhatott senki, hogy negyven évvel később úgy emlékezünk e szörnyű mérkőzésre, hogy miközben ez tényleg maga volt a rettenet, azért legalább világbajnokságon esett meg, azaz mégiscsak ott voltunk. Akkor ott voltunk. Azóta sohasem. 

XIII. labdarúgó-világbajnokság, C csoport, 1. forduló: Magyarország–Szovjetunió 0-6 (0-3)
Irapuato, 15 ezer néző. Vezette: Agnolin (olasz)

Magyarország: Disztl P. – Sallai, Kardos, Garaba, Péter (Dajka, 62.p.) – Róth (Burcsa, 14. p.), Nagy A., Détári – Kiprich, Bognár, Esterházy.
Szovjetunió: Daszajev – Larionov, Besszonov, Kuznyecov, Gyemjanyenko – Jaremcsuk, Jakovenko (Jevtusenko, 71. p.), Rác, Zavarov – Belanov (Rogyionov, 68. p.), Alejnyikov.
Góllövők: Jakovenko (2. p.), Alejnyikov (4. p.), Bellanov (25. p.), Jaremcsuk (67. p.), Jaremcsuk (74. p.), Rogyionov (79. p.).