Ne kövessük el azt a hibát, hogy a jelen viszonyait akarjuk a múltba vetíteni. A hetvenes–nyolcvanas években teljesen más társadalmi viszonyok, reflexek uralkodtak. 

Zaklatás, bántalmazás, pedofília…

Ki mert volna akkor a nyilvánosság elé állni, és szembeszállni az úszópápával? Az edző az uszodában élet és halál ura volt, aki ellenszegült neki, az röpült. Egy vidékről a fővárosba felkerült tehetséges úszó, aki a családjával együtt szinte mindent feltett a sportra, ugyan hogyan vetemedhetett volna erre? Hát még az, akit potenciális bajnokként tartottak számon. „Csak” azért hátat fordított volna a sportnak, a karriernek, a sikernek, mert Széchy a beteges élvezetét lelte abban, hogy a szemét legeltette anyaszült meztelen kamasz fiúkon vagy undorító módszereként masszázs közben a keze érzékeny testtájakra kalandozott? A zaklatás és a bántalmazás mint fogalom a mai formájában ismeretlen volt, pedofíliával pedig legfeljebb elvont bölcsészek szűk köre foglalkozott elméleti síkon.

Engedtessék meg egy rövid személyes kitérő. Vidéki srácként tizenévesen, a nyolcvanas évek közepén haverokkal, sőt akár egyedül is olykor felutazhattam Budapestre, jellemzően egy-egy sporteseményre. A Kálvin téren, a Nemzeti Múzeum felé volt egy alagsori nyilvános vécé. Dolgom végezte közben azt észleltem, hogy a rosszul csukódó ajtó mögül valaki kukucskál. Még akkor sem gondoltam semmi rosszra, amikor az illető segítőkészen benyújtott egy guriga vécépapírt. Ám midőn mentem lefelé a mozgólépcsőn, váratlanul megérintette a vállamat, s amikor felé fordultam, azt kérdezte tőlem: olyan kellemes hűvös volt odalent, nem megyünk vissza? Mai eszemmel ráüvöltenék, talán el is taszajtanám, akkor azonban elfutottam előle.

Ezt tette akkoriban mindenki: előbb vagy utóbb, de inkább elfutott Széchy elől. Az eredmények viszont maradtak: 

Ma már mindannyian érett, sőt inkább a nyugdíj felé araszoló férfiak, el tudják dönteni, mit akarnak. Ha lehull a lepel, hitelt érdemlően fény derül Széchy Tamás sötét oldalára, akkor a magyar úszás, sőt a magyar sport legitim vezetői közül senki se legyen rest megtenni a szükséges lépéseket. Ne a Széchy Tamásról írott könyvet zúzzák be, hiszen az – még ha hiányosan is – kordokumentum, hanem ha az igazság azt kívánja, holtában is átkozzák ki az úszópápát.

Batházi Tamás színre lépett, majd Wladár Sándort rágalmazta 

Ez a Széchy-ügy. Ami világos, mint a nap. Az teszi látszólag mégis bonyolulttá, hogy átszövi egy másik ügy. A Batházi-ügy, vagy úgy is mondhatjuk, a Batházi–Wladár-ügy.

Wladár Sándort szükségtelen bemutatni. Olimpiai bajnok, a Nemzet Sportolója, a Magyar Úszószövetség jelenlegi elnöke. Azért viszont véletlenül se okolja magát még a sportkedvelő olvasó sem, ha korábban nem hallott volna Batházi Tamásról. A Batházi név persze ismerősen cseng, Tamás testvére, István ugyanis Európa-bajnok vegyesúszó. Maga Batházi Tamás is úszott, s örömmel azonosítja magát egykori olimpikonként, ami annyiban szorul kiegészítésre, hogy tartalékként kétségtelenül jelen volt a 2004-es olimpián, de versenyzőként nemhogy eredménye sincs, rajtkőre sem állt Athénban.

 Arról nem is beszélve – miként a botránykönyvéről anno elhíresült Szepesi Nikolett is kifogásolja –, hogy a Kiss László, majd Turi György vezette Kőér utcai műhely bántalmazási ügyei cseppet sem fájtak az ott tempózó Batházi Tamásnak, sőt szignálta is azt a közleményt, amely hazugsággal vádolta meg a korábbi úszónőt a szennyes kiteregetésekor. Vessük ezt össze Wladár Sándornak a Turi-ügyben adott nyilatkozatával: „Aki bántalmaz, annak letörjük a kezét.”

Már csak ilyen a népszerűség átka: Batházi egyszer csak a közérdeket képviselő, igaz, fogadatlan prókátorból rágalmazóvá transzformált. A sok feltételezett, anonim áldozat közül megnevezett egyet: az állítása szerint Wladár Sándor anno szexuális viszonyt folytatott Széchyvel. Értsünk a szavakból: aki szexuális viszonyt folytat, az már nem is áldozat, hanem cinkos. Batházi azt sugallja, Wladár Sándor tehető felelőssé azért, hogy Széchy Tamásról napjainkban is hamis kép él a köztudatban, ő akarja mindenáron elkendőzni a vélt, valós disznóságokat, amelyek a mai napig mételyezik a magyar úszósportot, ergo Wladár Sándornak kellene vizsgálóbizottság elé állnia, de még inkább lemondania.

Hogy Széchy Tamás és Wladár Sándor kapcsolata milyen volt az edző–tanítvány viszonyon felül, hogy mi történt, történt-e bármi közöttük, az kizárólag Wladár Sándor személyes ügye. Az is könnyen kideríthető, a szövetség elnökeként terheli-e bármilyen felelősség. Nos, először is, újfent idézhetnénk Wladár Sándor álláspontját az uszodai pedofíliáról. Továbbá ő nem szerepel az „életmű” szerzői között, mi több, a MÚSZ anyagilag nem támogatta a könyv megjelenését. Sőt ő maga kezdeményezte a botrány kipattanása után, hogy a MÚSZ állítson fel bizottságot a Széchy-ügy kivizsgálásra, nem visszariadva akár az edző nimbuszának lerombolásától sem. 

Nem Wladár Sándor elnöksége alatt keresztelték át „Hajós” Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda és Széchy Tamás Uszoda névre. A Széchy Tamás-uszodát 2006-ban avatták fel, amikor Gyárfás Tamás volt a szövetség elnöke. A Fenyő János megölésében felbujtóként elítélt egykori üzletember és sportvezető, akihez Batházi Tamást bizalmas szálak fűzik.

Batházi egykor Wladár embere – is – volt. Immár Wladár elnöksége idején kapott megbízást a MÚSZ főtitkáraként, ám a pozíciójából rekordidő alatt, bukófordulóval távozott. 

A Széchy-ügy az ő olvasatában eszköz csupán. A nemes szándék álarca mögött személyes érdek, sőt bosszúvágy rejtőzik.