Az egybillió hrivnyás kérdés

Megkérdeztük szakmánk új társutasát, a mesterséges intelligenciát egy bizonyos lelkiállapot jellemzőiről, mire M. I. kolléga az abban szenvedő személyt így írta le: „Szinte kizárólag a másikra tud gondolni, a mindennapi élet más területei háttérbe szorulnak, gyakran hoz irracionális döntéseket, és megváltozhat a viselkedése”, illetve „gyakran idealizálja a másikat, és nem látja meg a valós hibáit”. Intelligens, noha próbaidős kollégánk a szerelmi téboly fogalmát kutatta meg, az említett tulajdonságok pedig az Európai Uniót és különösen annak öklét, az Európai Bizottságot jellemzik.

Szerelmének tárgya természetesen Ukrajna.

Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij politikai románca eddig sem volt titok, de a napokban emelkedtek a tétek, miután Brüsszel nyilvánosságra hozta tervezetét az unió 2028–34-es keretköltségvetéséről. A kétezermilliárd eurós javaslat értelmében Ukrajna alsó hangon egy százmilliárd eurós külön boríték birtokosa lenne, ami önmagában sem kis összeg.

Tekintve, hogy északkeleti szomszédunk éves gazdasági teljesítménye 150 milliárd euró, a brüsszeli boríték ehhez viszonyítva olyan vaskos, hogy azzal a kezükben az ukránoknak nyolc hónapon át csak a plafont kellene nézniük anélkül, hogy veszteséget szenvednének, ami persze békeidőben is lehetetlen, nemhogy háborúban. Ráadásul szakemberek rejtett bugyrokat is találtak a büdzsében, amelyeket szintén Ukrajnának szánnak – többek között például a magyar agrártermelők támogatásainak kárára. Nem véletlen talán, hogy az angol sajtónyelv használja azt a purse szót is a büdzsére, amely bukszát és női táskát is jelent; mint tudjuk, utóbbi is kimeríthetetlen tárház, csak kitartóan kell benne kutatni.

A talált bugyroknak köszönhetően lesz az uniós költségvetés bőven százmilliárd eurón felüli, vagy, átszámolva, egybillió hrivnyás kérdés.

A szokásos uniós táncrend szerint persze Brüsszel most még csak javasolt, kissé kisarkítva: blöfföl. A derék eurokraták maguk is tudják, úgysem az lesz a vége, amit leírtak. Az egyes kormányok (magyarok, németek, osztrákok stb.) máris mondták, hogy ez nekik így nem megfelelő, most majd a tagállamok szépen összevesznek egymással is, a parlament pedig a bizottsággal és a tagállamok tanácsával. Éppen ezért bő két év áll rendelkezésre ahhoz, hogy rendezzék a nézeteltéréseket. De az EU szerelmi tébolyából adódóan a politikai szándéka olyannyira erős, hogy egy kétezermilliárd eurós keretköltségvetés esetében akkor is irdatlan elköteleződésről beszélünk, ha az egyes tételeket 2028-ig még ide-oda pofozgatják.

Más is történt az elmúlt napokban. Az ukránoknak most már papírjuk van arról, hogy az európai fősodor erőlteti a gyorsított csatlakozásukat.

Az Európai Parlament külügyi bizottsága nagy többséggel elfogadta Michael Gahler német kereszténydemokrata képviselő feltétlenül Kijev-barát jelentését, amelynek kulcsa a következő fél mondat: „Ukrajna csatlakozási ügyének előmozdítása a leggyorsabb ütemben.”

Mindez a következők fényében különösen jelentős. Először is Gahler a fősodor legnépesebb frakciójában, a néppártiban, azon belül pedig a CDU/CSU küldöttségben egyazon padsorban ül a bajor CSU-s Manfred Weberrel, Ursula von der Leyennek pedig párttársa a CDU-ban. Nagyon nehezen képzelhető el, hogy dolgozata ne tükrözné a teljes uniós fősodor véleményét (beleértve a Tisza Pártot és a DK-t is), mint ahogy bizonyára az sem véletlen, hogy az Ukrajna-jelentést Európa legnagyobb pártjának politikusa jegyezheti.

Másodszor: Németország az EU legnagyobb finanszírozója. Persze az egységes belső piacból gazdasága is bőven profitál, de a dolog azzal kezdődik, hogy előbb be kell fizetnie a német adófizetők pénzét. Ennek megfelelően a németek – más, nettó befizető tagországok politikusaival együtt – eddig szigorú őrei voltak az uniós pénzeknek, mindig azt vizslatva: nincs-e itt vagy ott korrupció? Márpedig

az ukrán korrupciót most már Brüsszel is látja, szerelmi tébolyából fakadó csökkentlátása ellenére is. A sors fintora, hogy Ukrajna annak a Zelenszkijnek a – választások híján véget nem érő – elnöksége alatt korrumpálódik tovább, aki az elterjedt korrupciót, a mindennapos kenőpénzeket, az életet teljesen átható urambátyámvilágot karikírozó, A nép szolgája tévésorozat főszereplőjeként tűnt fel.

A korrupciót ostorozó Vaszilij Goloborodko történelemtanárt alakította, aki ugyan nem akart elnök lenni, majd mégis az lett, és belefulladt a korrupcióba. A valós élet pedig lemásolta a filmforgatókönyvet.

Harmadszor pedig ugyanez kissé tágabban: hogyan fogja tudni az EU érvényesíteni ugyanazokat a szempontokat szerelme tárgyával szemben, amelyeket mondjuk az „engedetlen” Magyarország ellenében rutinszerűen alkalmaz politikai furkósbotként? Gahler is felsorol ilyeneket, a korrupció elleni intézkedések mellett az igazságszolgáltatás függetlenségének vagy általában a jogállamiságnak a kérdését. Mi a hetes cikkely szerinti eljárástól a kondicionalitáson át a kötelezettségszegési eljárásig már kívülről fújjuk a teljes brüsszeli zsargont, mint Tasnádi Péter a Btk.-t. Ukrajnának is el kell-e ebben mélyülnie? Mi lesz a kárpátaljai magyarok megnyirbált jogainak a helyreállításával mint csatlakozási követelménnyel? Ezt a magyar kormány és EP-képviselők továbbra is napirenden tartják, de vajon a többiek is?

Lapunk korábbi német vendégpublicistája, Gunter Weißgerber még az 1990-es években Magyarországon tárgyalt egy Bundestag-küldöttség tagjaként. A német politikusok magyar partnereik tudtára adták, hogy (többek között) akkor támogatják hazánk uniós csatlakozását, ha megnyugtatónak találják az itteni német kisebbség helyzetét.

Ön hogyan látja most a kárpátaljai magyarok helyzetét, Herr Gahler? Esetleg Frau Von der Leyen? Hallották egyáltalán Sebestyén József kényszersorozás közben agyonvert magyar és uniós állampolgár nevét?

Ma Ukrajnát a harcokat és a kényszersorozásokat leszámítva is durva közállapotok jellemzik. Zelenszkij uralmát külső és belső kihívások érik. A háború negyedik évében a közvélemény széthúz, az ellenlábasok is egyre hangosabbak. Valaki a minap a rádióban egy diplomatát idézett, aki szerint két Vlagyimir okoz kárt Ukrajnának – Putyin és Zelenszkij. A múlt héten a 2022-es orosz invázió óta az első nagy Zelenszkij-ellenes tüntetésre gyűltek össze az emberek Kijevben, ami óhatatlanul Viktor Janukovics elnök 2014-es megbuktatását idézi fel. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy Victoria Nuland, az igen kártékony amerikai diplomata ezúttal bizonyosan nem osztogatott szendvicseket a Majdanon felvonultaknak, akik különösen a korrupcióellenes hatóságok függetlenségének megnyirbálása ellen tiltakoztak. Zelenszkij hátrálni kényszerült.

De talán középtávon sem ő, a bódult európai politika markecolója a legérdekesebb ebben az egész történetben. Nincs hír arról, lehet-e fogadni a londoni bukmékereknél arra, vajon Putyint nyeli-e el előbb a történelem süllyesztője vagy Zelenszkijt, de ha lehetne, az utóbbi végét tippelnénk korábbinak, pedig az orosz elnök az apja lehetne az ukránnak.

A lényeg – az EU mostantól tíz évre előre, 2035-ig közölt terve szempontjából is –, hogy Brüsszel a háborús bizonytalanságra és az 1991-es függetlensége óta nagy politikai viharokat átélt, Franciaország európai részénél is hatalmasabb, uniós mércével kifejezetten szegény Ukrajnára akarja felfűzni a jövőt – nem utolsósorban a miénket, a következő nemzedékeinkét is.

De könnyen lehet, hogy számításai nem válnak be, így például a jövő évi magyar választások után sem hárul el a számukra kellemetlen „budapesti akadály”. Illetve ne zárjuk ki teljesen azt az eshetőséget sem, hogy előbb-utóbb csak lehull a hályog a szerelem bolondjainak szeméről.