Köznapló

Április 7., szombat
„Rögtön jövök”, ez a tábla fogadott a bolt ajtaján. A kereskedő persze nem jött rögtön, volt időm nézelődni. Az emberek arcát figyeltem. Aki olvasni tud vonásaikból, annak az utca káprázatos panoptikum. Persze ha valaki sokat babrál könyvekkel, és főleg este olvas, annak hozzá kell szoknia a napfényhez és a tágasabb térhez. Ahhoz, hogy nem kész gondolatokat kapunk, s az átélés fontosabb, mint a pontatlan szavak. Aki el akar igazodni a homlok ráncai, a szájat meghatározó erő, a szemből kivillanó fények és megannyi más részlet között, jobb, ha tudomásul veszi, amit szabad éveiben tanult meg Gorkij: mélyebb tudáshoz jut, aki arcból tud olvasni, mint aki több nyelven beszél.
Hiszem, hogy ez így van, és nem csak azért, mert erre egy cigány vajda vezette rá az írót. Az évek megtanították, hogy már azzal is sokra jut az ember, ha – nem kapkodva, hanem ráérősen – figyeli a járások megannyi módját. Nagyon sok tapasztalathoz jut így. Észreveszi, mit takar, ha valaki siet, mit, ha sétál, mi következik abból, ha az egyiknek telik olyan luxusra, hogy kémlelje az eget, míg amott egy másik fejét leszegve cipeli nehéz táskáját, mintha elrontott életét vinné benne.
A ruházat is fontos. Főleg a cipő.
Ha rájuk tekint, olyan szomorúság fogja el az embert, mint egy Bergman-film után. Legtöbbjük kész vádirat viselőik ellen. Fénye talán minden tizediknek van, hátul a sarkok lejárva, a kérgek betörve, orrukról a színt lehorzsolta a tömeg a villamoson meg a rossz járdák – a hadifoglyok is többre becsülték lábbelijüket, mint a pesti utca nagy része. A szabadság nagyobb rabság volna, mint Szibéria volt?
Az öltözék külön fejezet. Egy részük lazaságot próbál mutatni, kevés sikerrel. Az belülről jön, de hát nem jön, helyette feszültség és indulat párája gyűlik a laza gúnyák alatt. A világnak magára többet adó részein csak kültelki figurákat látni ilyen öltözékben. Persze lehet, hogy pár év, s a pesti járdákon a kültelkiek félrelökik majd a belvárosiakat…
Igazán az öregekre érdemes figyelni, mindegy, milyen a cipőjük, és hogy vannak öltözve. Esetükben csak a ráncok számítanak. Némelyik arc rajza olyan, mintha Rembrandt metszette volna rézbe. Ilyen arcot látva úgy érzem, szólnom kéne. Szólni, és bocsánatot kérni, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Mert szép. Tartalmas. Tiszta.
Amikor még műveltem az újságírás legnehezebb műfaját: a riportot, bárhová érkeztem, öregeket kerestem előbb. A jelen térképére csak ők tudták fölrajzolni mindazt, amit elsöpört az idő, és oda tudták idézni azokat is, akikre már csak a temetőben leltem. Némely történetnek nagyobb hitele s ereje volt, mint tucat képviselő összes hozzászólásának a parlamentben. Rájuk inkább illik a szó, hogy honatya. Az országot az ő kedvükért jártam keresztbe-kasul, pedig járhattam volna a világot is. De hát ők voltak a haza, és ők ma is, és aligha tudom méltón köszönni a sorsnak, hogy találkozhattam velük. Ha sokat kéne okosodnom, éppen ez volna: olvasni tudni az öregek arcáról…

Április 10., kedd
Elloptak száz méter vasúti kábelt az egyik fővonal mentén. A közlekedés leállt. Az utasok lehúzták az ablakot, nyújtogatták a nyakukat, mi történt. Egy külföldi értetlenül csóválta a fejét. Nem tudta felfogni, ki vesz vasúti kábelt, ha valami okból ellopják. Szerencsés fickó. Nem kell tudnia, hogy felénk vannak ilyenek. Nem is kevesen. Megveszik a lopott szobrokat, a lopott síneket, a lopott erdei fát, a lopott lelkeket, bármit, amit lopnak.
És nálunk mindent lopnak. A legfurcsább, hogy sosem kapják el a tolvajokat. Vagy csak elvétve. Pedig maholnap több az ellenőr, mint a suszter vagy a jó pék. Százával vesznek fel rendőrt, APEH-revizort, BKV-ellenőrt, az üzletben alig tudjuk kikerülni a biztonsági embereket. Az utcán kamerák figyelnek minden mozdulatot, lehallgatják a telefonunkat – ilyen lesz az a társadalom, melynek fix pontja és bázisa kizárólag a bizalmatlanság.
De megvan az oka. Rá lehet mutatni.
Amióta a magyar miniszterelnök zárt körben elismerte, hogy hazudott az országnak, és mégis maradt a székében, és változatlanul az ország egyik leggazdagabb embere, felhatalmazást kaptak a tolvajok. Hiába költenek mostantól milliárdokat, hogy megcsípjék őket, hiába állítanak rád, rám, mindenkire sok ezer rendőrt, ellenőrt, a vonatok egyre többször fognak megállni nyílt pályán, és holnap már embert is lopnak, mígnem egyszer csak összedől minden. Utána csend lesz, iszonyú csend, mígnem valaki a magasból hangosan olvasni kezdi majd a két kőtábla tíz parancsolatát.
Az lesz az új kezdet, akkor kerül vissza a helyére minden. A bronzszobrok, a kábelek, a sínek és az ellopott lelkek is. A vonaton is azért nyújtogatja majd a nyakát az ablakból a sok idegen, hogy csodálja ezt a szép országot, melyben jó élni – végre.
Április 11., szerda
Nem szeretem a költészet napját, erre is rátehénkedett a politika. Emlékeznek még, mikor a beszédhibák két lábon járó példatára, Hiller pártelnök verset mondott József Attila sírja fölött? De az igazi ok nem ez. Más. Csokonai…
Évek óta várom, hogy igazságot szolgáltasson neki a magyar irodalomtörténet. De nem. Pedig felénk betyár nagy a ragaszkodás az évfordulókhoz, és itt volt az alkalom 2005-ben. Kétszáz éve halt meg, mégis fütyültek rá. Azt mondták, most József Attilát ünneplik. Vitézre se pénz, se figyelem nem jutott.
Pedig ha van költője a magyar irodalomnak, akitől mindenki tanult, ő az. Ette utána a fene Petőfit, Aranyt, nem beszélve Adyról, aki így írt róla: „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal él-hal Európáért.” Ezt akár zászlóra lehetne írni, és lengetni Brüsszelben.
Weöres Sándoron kívül senki nem verselt oly mámoros könnyedséggel, mint Vitéz, s ugyan volt-e rajta kívül más, aki a verscsináláson túl értett kacagtató színjátékok írásához, értett a botanikához, zenélt és dalokat szerzett, négy-öt nyelven beszélt, ezekből fordított, Rudolf Steiner még sehol nem volt, amikor ő Waldorf-módszerrel tanított, jutott ideje arra is, hogy szabadkőműves legyen, s bár csak harmincegy évet élt, munkáinak teljes kötete több mint ezerhétszáz oldal. Mutasson valaki még egy ilyen költőt a Duna–Tisza táján! Nem tud. De olyat sem, akit ennyi okkal kéne megkövetni, és bocsánatát kérni – hahó, Debrecen!
Kölcsey fitymálva szólt róla, a Lilla-dalokat Kisfaludy Himfy-versei mögé sorolta, az ifjú költőknek azt ajánlotta, inkább tanulmányozzák Kis János poémáit. Tudja ma valaki, ki az a Kis János? A színpadon csak elvétve hozzák színre a Karnyónét és a Dorottyát, pedig mily pompás komédia mindkettő! Hogy kíméletlen? Miért? Molière kímélt-e bárkit is?
Balassi nőket erőszakolt, embereket kaszabolt – magyarokat is, mégsem találnak jellemén pöttyöt. Csokonain viszont számon kérik Lillát: elemzik, boncolják, grafológusok vizsgálják, miért nem vette el; ehhez jön még, hogy szerette a bort…
Nem elég, hogy ránk hagyta hatalmas életművét? Hogy modern magyar költészet nincs nélküle? Nem félnek attól, hogy garabonciásként visszajön, és elveri a (vers)termést? Jól kéne bánni vele, hiszen az is ő, aki meg tudja mutatni, merre van a kincs… Márpedig arra nagy szükség volna ilyen ínséges években!

Április 12., csütörtök
Mindig tudtam, hogy mások történelme általában kerek, a miénk meg a sok prés miatt szögletes, de nem hittem, hogy történelmünk fabrikálóinak csapata ennyire hanyag. Későig olvastam Csokonait, és egy töredékére leltem a honfoglalásról Árpádiász címmel. Gróf Széchényi Ferencnek szánta, 1802-ből való. Ebben olvasom, amit már korábban is tudtam: őseink „3 esztendeig voltak a chazarok szomszédságában s hogy indultak Kiow felé és mint vették meg Kiowot”. A város neve, melyről Vitéz Mihály szól, természetesen Kijev.
Erről a történelemórákon egy huncut szó nem esett. Érthető, miért. Mivel magyarázták volna, ha kiderül, hogy a keleti szlávok első államalakulata, a szent város, melynek meleg kályhájától indult a pánszláv össztánc, a magyarok adófizetője volt évekig. Ezt ki kellett radírozni a könyvekből, és a díjakkal megvett historikusok ki is radírozták. De idejük és vele a radírjuk 1990-ben elfogyott.
Balszerencséjükre ekkor jött Koestler, az örök izgága, aki feltúrta a British Museum könyvtárát, hogy a kazárokról anyagot találjon. Talált. Ebből írott könyve A tizenharmadik törzs. A magyar nyelvű verzió kolofonja szerint New Yorkban jelent meg először, de mikor? Nagylexikonunk szerkesztőit nem érdekli ilyen apróság, de ennél tényleg fontosabb, hogyan is volt a kijevi história. Koestler ír róla, persze a maga módján.
Könyvének 74. oldalán ez áll: „A magyarok a kazárok szövetségesei voltak, és nyilván készséges hűbéresei.” Hogy a „nyilván” miből ered, erre könyve nem ad választ, ám azt közli, hogy „a magyarok uralkodtak szláv szomszédaikon”. A folytatásban a túlsó oldalon az angol Toynbee-t idézi: „Az adó behajtásával a kazárok megbízottjuk gyanánt használták fel a magyarokat, noha kétségtelen, a magyarok ezt a megbízást a maguk számára is hasznosították.”
A mi vörös kötésű lexikonunk erről mélyen hallgat. Van ugyan a Kijevi Ruszról egy szócikk, s ez olyasmit ír, hogy „váltakozó sikerrel folyt a harc a környező finnugor, balti és sztyeppi népek, valamint Bizánc ellen”, de semmi több.
Úgyhogy ezt nem lehet ennyiben hagyni. Tudnom kell, hogy kik és miért akarnak bennünket becsapni.
Folytatni fogom.