Megkékült kijevi narancsok

Egyre gyakrabban emlegetik manapság Kijevben az angol Oliver Cromwell példáját, aki megelégelve az állandósult belső háborúskodást, 1653-ban katonai diktatúrát gyakorló lordprotectorként, azaz kormányzóként szétkergette az úgynevezett hosszú parlamentet. „Önök túlságosan sokáig ülésezgettek, és közben nem tettek semmi jót! Ideje befejezni, menjenek Isten hírével!” – mondta híressé vált beszédében. Sokan úgy vélik, a korábban szinte már a nevetségességig határozatlan Viktor Juscsenko hirtelen Ukrajna Cromwelljévé változott azzal, hogy egy hete feloszlatta a parlamentet. Egyre fogyatkozó hívei szerint ideje volt már leszámolni a radával, amely „gengszterek gyülekezetévé” vált, míg ellenfelei úgy vélik, az már végképp a gyengeség jele, ha a törvényesség garanciájának tekintett államfő a demokrácia egyik alapintézményére, a parlamentre támad. A semlegesek – ha vannak még ilyenek az egyre jobban kettéosztott Ukrajnában – arra hívják fel a figyelmet, hogy a sarokba szorított Juscsenko valóban nem nagyon tehetett mást, mint Cromwellhez hasonlóan, morális értelemben helyes kiindulópontból, a jog felől nézve helytelen döntést hozzon. Mindezek ellenére – teszik hozzá – aligha hihető, hogy Oliver Cromwell vagy – ne menjünk olyan messze az időben – Borisz Jelcin példáját követve Viktor Juscsenko is csapatokat küld a parlament ellen, hogy így számoljon le a kérlelhetetlen képviselőkkel. S mint keserűen megjegyzik, ez azért haladás, ami mégiscsak az úgynevezett narancsos forradalom hozadéka.
De miért e sötét jóslatok? Mi is zajlik valójában Ukrajnában? Még mielőtt a mostani helyzet részleteibe belemennénk, le kell szögezni, hogy a geopolitikai értelemben Kelet és Nyugat közé szorult ország immár harmadik éve állandósult belpolitikai válsággal küszködik, s 39 fokos politikai lázban ég. Ukrajnában jelenleg hármas válság figyelhető meg, állítja fel a diagnózist Alexander Rahr német Kelet-Európa-szakértő. Az első az államhatalomé, hiszen kibékíthetetlen ellentétek feszülnek Viktor Juscsenko elnök, Viktor Janukovics miniszterelnök és Julija Timosenko ellenzéki vezető között. Mindhárman ellenségek, és már nem tudnak kiegyezni. Csatáik hosszú évekre nyúlnak vissza, és mindegyikük első akar lenni. A második válság abból fakad, hogy Ukrajnában gyakorlatilag két alkotmány létezik. Az egyik oldal azt az alaptörvényt ismeri el, amely Ukrajnát elnöki rendszernek tekinti. A másik oldal a másik alkotmányt ismeri el, amely Ukrajnát parlamenti köztársaságnak tekinti. Mindkét oldal a saját érdekeinek megfelelően akarja átformálni a politikai rendszert. A harmadik válság pedig abban áll, hogy Ukrajna a felbomlás szélére jutott. Ezt a tendenciát fűtik a kijevi utcákon zajló demonstrációk. Ukrajna két szembenálló táborra oszlása, ami a narancsszínű forradalom után már lehetetlennek tűnt, most ismét bekövetkezhet, ami nagyon veszedelmes jelenség.
A politikai rendszer alkotmányos krízissel kísért átfogó válságáról beszél Volodimir Feszenko ukrán politológus. Miközben az egy éve korántsem egyszerűen összejött parlamenti többséggel szemben más frakciók képviselőinek megvásárlása miatt morális kifogások merülnek fel, az elnök lépése jogi értelemben kérdőjelezhető meg. Míg a rada megnövekedett hatalmánál is többet akar, az elnök láthatóan nem nagyon tud belenyugodni jogköreinek megkurtításába. A legtisztább legitimitása jelenleg a kormánynak van, amely még eredményeket is fel-felmutat. A konfliktus túlságosan súlyos, semhogy gyorsan rendeződhessen. Csak remélni lehet, hogy nem sodródik bele egy olyan forgatókönyvbe, mint amilyen 1993 októberében Oroszországban játszódott le, s amelyben Borisz Jelcin akkori elnök rászánta magát a parlament lövetésére is. Juscsenko hatalmas lépést tett az elnöki rendszer létrehozása felé. De nem olyan politikai személyiség, aki ezt képes „keresztülverni”, nem Jelcin, aki egyidejű parlamenti és elnökválasztások meghirdetésében látja a kiutat a hármas válságból. Pedig sokak szerint ez az egyetlen olyan kompromisszum, amelybe a parlamenti többség, más szóval Ukrajna keleti része belemehet. A már említett Rahr szerint Juscsenkónak most az a fontos, hogy megőrizhesse arcát. Ezt azzal érhetné el, ha a parlament újjáválasztásához ragaszkodva egyszersmind előre hozott elnökválasztást is meghirdetne ugyanarra a napra. Mások szerint e két megméretés lassan elkerülhetetlen, de időben azokat szét kellene választani. Akkor lenne esély a megegyezésre a parlamenti köztársaság megőrzéséről. Persze – teszik hozzá mindehhez a szakértők –, előre hozott elnökválasztás esetén Juscsenko veszítene, hiszen „narancsos” siker esetén valószínűleg Julija Timosenko jutna hatalomhoz, és a konfrontáció Timosenko és Janukovics között folytatódna. Sokak szerint mégis ez lenne a legjobb forgatókönyv Ukrajna számára. Még akkor is, ha a közvélemény-kutatások alapján az új hatalmi konfiguráció nagyon hasonlítana a mostanihoz, s valódi politikai stabilitást az sem nagyon hozna. A nagyobbik rossz elkerülése miatt azonban valamit tenni kell, hiszen a felek már túlságosan messzire mentek ahhoz, hogy most csak úgy megegyezzenek. A válság további eszkalálódása pedig az ország teljes szakadásához vezet. Ennél valamivel jobb forgatókönyv, ha az alkotmánybíróság döntésére támaszkodva sikerül valamiféle kompromisszumot kötni a választásokról és a következő parlament működésének feltételeiről is.
S ha válság van, akkor csak természetes, hogy Kijev központjában, a Függetlenség terén, az azóta elhíresült „Majdanon” ma is tüntetnek. Csakhogy most a „narancsos” forradalom hőse, Viktor Juscsenko ellen, mégpedig annak a Viktor Janukovicsnak a hívei, akit két és fél éve lényegében az utca távolított el a hatalomból. S ma ez a Janukovics nemcsak a legnépszerűbb, hanem kormányfőként az egyik leglegitimebb figurája is a politikai elitnek. Ezek után aligha kell részletesen ecsetelni, mi lett a három évvel ezelőtti álmokból. Az országban kétségkívül nagyobb a sajtó, a választás szabadsága, s egy éve tiszta voksoláson győzött magasan Viktor Janukovics pártja. Némi éllel azt is mondhatnánk, közben megkékültek azok a narancsok. Most Janukovics hívei sátoroznak az alkotmány nevében Kijev központjában. Persze, közülük sokan napi 30–50 dollárért utaznak a fővárosba megvédeni a parlamentet, de nem volt ez másképp annak idején sem. Az igazán nagy bajtól többek szerint éppen az mentheti meg az országot, hogy miközben Kijevben egymással versengenek majd a „narancsos” és a „kék-fehér” zászlók és nagygyűlések, az ukránok nagy többsége már mindenféle forradalom és általában az egész politikai elit tisztaságában csalódott. Kiderült, hogy a „narancsosok” és a „kékek” között nem is olyan nagy a különbség. Az előbbiek is korruptak, bár talán egy árnyalattal kevésbé, az utóbbiak ugyanakkor pragmatikusabbak. Szerencse talán a bajban, hogy ezúttal „csak” a hatalomért folyik a harc, 2004 őszével-telével ellentétben mindenféle geopolitikai tétek nélkül. Az amerikaiaknak most más dolguk van, az oroszok nem akarják még egyszer megégetni a kezüket, az európaiaknak pedig elegük van a kijevi botrányokból. Így aztán az ukránok immár elsősorban magukban bízhatnak.