MKP: több mint elnökváltás

Hetven-harminc, esetleg hatvan-negyven százalékos arányban saccolták egyes szlovákiai magyar elemzők Bugár Béla győzelmét a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) tisztújító közgyűlésén. Ehhez képest Csáky Pál nyerte a révkomáromi megméretést, s győzelmével ha nem is generációváltás, de határozott arculatváltás várható az MKP politikai irányvonalában.
Miután Bugár Béla nem vállal tisztséget a párt új vezetésében, érdemes rövid áttekintést adni arról, milyen örökséget hagyott maga után a felvidéki formáció kétségtelenül karizmatikus vezetője. Az exelnök a három szlovákiai magyar párt 1998-as egyesülése után viszonylag gyorsan leküzdötte a különböző ideológiákból adódó természetes megosztottságot, ami akkortájt korántsem volt elhanyagolható eredmény. Az akkori egység kiszámítható párttá tette az MKP-t, s ez az összetartás lényegesen megkönnyítette a párt kormányzati szerepvállalását egy olyan időszakban, amikor Szlovákia Vladimír Meciar kormányzása után igyekezett visszakerülni Európa vérkeringésébe. Az sem mellékes, hogy a meciarista magyarellenességnek gátat tudott szabni a Bugár által képviselt pragmatikus politizálás, az MKP elnöke rövid időn belül a szlovákság körében is népszerűvé vált. Nem lehet elvitatni a felvidéki pártvezér érdemeit a Selye-egyetem megalapításában sem, hisz a jól értesültek szerint az önálló magyar felsőoktatási intézmény létrejötte azon a megegyezésen is múlott, hogy a 2002-es választásokat követően az MKP-elnök gyakorlatilag lemondott a második legerősebb koalíciós formációt egyébként megillető házelnöki posztról, s ezért cserében a Kereszténydemokrata Mozgalom – amelynek vezetője, Pavol Hrusovsky kapta meg a pozíciót – teljes mellszélességgel kiállt a révkomáromi intézmény megalapítása mellett, a kérdés bekerült a Mikulás Dzurinda miniszterelnök irányította új koalíciós kormány programjába is. Bugár Béla pártelnökségét a fentiek ellenére számos területen kudarc kísérte. És itt nemcsak arról van szó, hogy az MKP lassan, de biztosan vesztett szavazóiból, hanem a párt belső viszonyai is egyre kuszábbak lettek. Elemzők szerint a frissen leváltott elnök gyakorlatilag szétverte azt a szakértői, értelmiségi hátteret, amely a felvidéki magyar párt szakmai felkészültségét biztosította. 2002 és 2006 között – miután erősödni kezdtek az egyes pártdöntésekkel kapcsolatos bírálatok – Bugár kiszorította, eltávolította a kritizálókat, később pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta szakértői munkájukat, javaslataikat. S ami ennél is súlyosabb hiba, az erő és a hatalom pozíciójából kezdett kommunikálni az ő álláspontjával esetleg nem azonos véleményt képviselőkkel szemben, a tagság meghallgatását pedig egyszerűen mellőzte. Ami pedig a törvénykezést illeti, a Bugár-féle MKP nem tudott eredményes lenni a magyarok által lakott régiókat negatívan érintő közigazgatási rendezéskor, és a kisebbségi törvény elfogadásához sem tudott politikai támogatást szerezni pozsonyi politikai partnereitől. Az már kevésbé múlott kizárólag a pártelnökön, hogy továbbra is egyre több felvidéki magyar szülő íratja szlovák tannyelvű iskolába gyerekeit, bár kétségtelenül e kérdésnek a kezelése az egyik legnagyobb kihívás a közeljövőben a párt számára.
Két, a felvidéki magyarságnak kiemelten fontos ügyben szintén elmaradt a holtpontról való elmozdulás. A ma is érvényben lévő Benes-dekrétumok kérdését ugyan néhányszor felvetették az MKP vezetői, a teljes mértékű szlovák politikai elutasítottságon azonban nem tudtak változtatni. Az autonómia ügye viszont még említés szintjén sem hangzott el, ami erősen csökkentette a kormányzati szerepvállalás értékét. Az MKP egyébként az 1998-as pártegyesülés után három hónappal már részt vett a pozsonyi kormányalakítási tárgyalásokon, anélkül, hogy a formációnak stratégiai programja lett volna. Szakértők szerint a Bugár vezette párt sokáig csupán ad hoc jellegű politizálással reagált a helyzetekre, pedig az elnök feladata lett volna olyan tanácskozások megszervezése, amelyeken hangsúlyosan megvalósul a programalkotás is. Ez utóbbi feladat immár az elnökké választott Csáky Pálra marad, aki Duray Miklós eddigi ügyvezető alelnököt bízta meg – egyebek mellett – a programalkotás felügyeletével. Az utóbbi politikus személye körüli huzavona egyébként meghatározó eleme volt a tisztújító gyűlést megelőző kampánynak. Bugár ott lépte át a Rubicont, amikor a szlovák sajtóban gyakorlatilag Duray „radikalizmusával” riogatott. Tette ezt annak tudatában, hogy az egyik legnépszerűbb felvidéki magyar politikus nem bírálta a kampány idején a pártelnököt. Tény ugyanakkor, hogy határozottan támogatta Csáky Pált. Ekkortól lett egyfajta Duray–Bugár párharc a megméretésből. Ha pedig ebben a leegyszerűsített kontextusban értelmezzük az elnökválasztást, akkor megállapítható: Duray Miklós győzött.
De mi várható Csáky Páltól? Annyi bizonyos, hogy általa nem történt sem generációs, sem radikális váltás az MKP élén, hiszen az ipolysági politikus mindvégig szolidáris harcostársa volt Bugárnak (a kampány során s elnökké választása után is barátjának nevezte az exelnököt), azokkal azonban sosem vállalt közösséget, akik Duray eltávolításán szorgoskodtak. Csáky politikusként egyértelműen a mérsékeltek táborába sorolható, távol áll tőle bármiféle éles kirohanás, legyen szó szlovák pártokról vagy éppenséggel a határon túliak ellen kampányoló Gyurcsány Ferencről. Ellenben morális tartása és politikai hitvallása rendkívül szilárd alapokon áll. Mint eddig már többször kijelentette, az a tény, hogy az MKP az Európai Néppárt (EPP) tagja, s képviselői a konzervatív, kereszténydemokrata formációkat tömörítő frakcióban ülnek Strasbourgban, nem csupán politikai pozicionálás kérdése, hanem követendő irányvonal is. Ennek értelmében tovább erősödhetnek a kapcsolatok a szintén EPP-tag Fidesszel. Csáky fontosnak tartja a szociális érzékenységet, a társadalmi szolidaritást is, ami annyit jelent, hogy végre konkrét stratégia születhet a Dél-Szlovákiában élő magyar közösség felemelésére is, hiszen e régió gazdasági leszakadása az ország többi részétől állandósult. Hangsúlyosan felmerül a kérdés: megéri-e megmaradni magyarként a szülőföldön? Az igen válaszhoz pedig konkrét, a jövő szempontjából biztonságot ígérő gazdasági felemelkedés is kell az iskolák és az anyanyelvhasználat mellé.
Nagy kérdés, mi lesz a párt egységével. Megvan-e a kellő tolerancia és a pragmatizmus az eddig Bugárt támogató szárnyban, főleg a magukat liberálisnak nevező körökben? Az első jelek szerint nincs. A liberális szócsőként ismert pozsonyi Új Szó például kíméletlen kommentárokban rémüldözik Csáky megválasztásán. Ha ez a hangnem folytatódik, előbb-utóbb nyilván eljön az ellentámadás ideje is az új MKP-vezetés részéről. Hogy ez vagy az esetleges más – hasonló indíttatású – konfliktusok mennyire feszítik azt a bizonyos húrt, ma még nehéz megmondani. Az azonban biztos, hogy a tisztújító közgyűlés után egy, az eddiginél markánsabb, határozottabb felvidéki magyar formáció lendül harcba. Az 1998-as egyesüléssel a felvidékiek példát mutattak a többi határon túli szervezetnek. Most egy új programmal és politizálási stílussal ismét élen járók lehetnek a Kárpát-medencében.