Elnök úr! A napokban ér második állomásához az Értékőrző tájak és emberek Magyarországon elnevezésű programja, ezúttal a Fertő–Hanság Nemzeti Parkba és az Őrségbe látogat. Nem gondolja, hogy a magyar politika fejleményei láthatatlanná teszik az ön által fontosnak tartott ügyeket, így ezt a környezetvédelem fontosságát hangsúlyozó programot is?
– Cseppet sem. Az elnök máshol vet, és máshol arat, mint a napi politika. Elnöki ciklusom alatt három súlyponti témát kívánok következetesen képviselni. Ezek: az alkotmányosság védelme, a magyar nemzet egységének képviselete és a környezetvédelem. Itthonról talán kevésbé látszik, hogy felfelé ível a zöldállamfők együttműködése, az áprilisi rigai informális uniós csúcson már fajsúlyos téma volt ez, s a folytatás is biztatónak ígérkezik. Eközben, a látogatásokat a nemzeti parkokra felfűzve, végigjárom az ország tájegységeit, a helyi polgármesterekkel és civil szervezetek képviselőivel együtt mindenhol felhívom a figyelmet az ottani természeti értékekre és a környezeti problémákra is. Úgy gondolom, hogy mindez megfelelő figyelmet kap.
*
– A globális környezeti gondokra adandó válaszok témája mintha mégsem lenne nálunk megfelelő súllyal jelen a közbeszédben.
– Az emberek csak észreveszik, ha nem esik az eső, ha elmarad a tél, ha nagy viharok vannak, ha megeszik a délről felfelé vándorló aknázómolyok a gesztenyefákat. Igaz, hogy gyakran érdektelen politikai témák is másra terelik a figyelmet, de azért vannak a zöldek – civil szervezetek és szakértők –, hogy tudatosítsák a környezetvédelem problémáit a társadalomban. Ezért is van szükség a jövő nemzedékek ombudsmanjára, aki már a tervezés során felhívhatja a nyilvánosság és a hatóságok figyelmét a környezetvédelmi szempontokra, melyekkel így nem csupán a károkozás után szembesülünk majd. De idetartozik a környezetvédelmi stratégia kikövetelése is.
– Az utóbbi hónapokban olyan események történtek Magyarországon, amelyekre eddig nem volt példa: őszi válság, lövések a rendőrpalotára, Kádár sírjának meggyalázása… Minek a tünete mindez?
– Nyilvánvaló, hogy romlanak a közállapotok, ám nem ősz óta. Ez régebbi folyamat. De ma már zuhan a demokratikus intézményekbe vetett bizalom. Durvaság és normanélküliség uralkodik el mindenütt. Ősszel megfoghatóvá vált a morális és politikai válság. Utóbbi október 6-án (a parlamenti bizalmi szavazással – a szerk.) az alkotmányos szabályok szerint véget ért. A morális válság azt jelenti, hogy alapvető normák válnak kétségessé. Szövevényes okok vezetnek odáig, hogy ez testet öltsön, de ha egyszer nyilvánvalóvá vált sokak számára, hosszú és nehezen tervezhető a gyógyulás – ám lehetséges. Például a kettős állampolgárságról szóló népszavazás mélységesen megrendítette a magyar nemzet határon túl élő részeit. Hiszen az egységes magyar nemzetbe vetett hit létük alapja volt, és ebből akkor kizárva érezhették magukat. Úgy tapasztalom azonban, hogy a gyógyulás megindult, bár kétségkívül hosszú folyamat lesz.
– Olyannyira, hogy a társadalom egyre kiábrándultabban figyeli a demokratikus intézményrendszer működését. Sokan a rendszerváltozás megtörténtét is kétségbe vonják. Ön, aki meghatározó szerepet játszott a jogállam megteremtésében, miben látja ennek okát?
– Érzékelem a csalódottságot, de a mai bajokért a rendszerváltást felelőssé tenni öncsalás és mérhetetlenül káros. A rendszerváltást megkérdőjelezni érzelmi alapon, homályos indokokkal, annak megtörténtét tagadni számomra érthetetlen. Jellemző magyar válasz ez: problémáink elől illúziókba menekülni, valami külső okot hibáztatni. Nem a felszínen, a formákban, hanem a politikai és a gazdasági rendszer alapjaiban történt gyökeres változás. Nem lehet megkérdőjelezni, hogy egypártrendszerű autokratikus berendezkedésről többpárti demokráciára tértünk át. Nem lehet megkérdőjelezni, hogy az állami tulajdonra épülő szocialista gazdasági modellt a piacgazdaság váltotta fel. Nem lehet megkérdőjelezni, hogy az első szabad választásokon az állampárt megsemmisítő vereséget szenvedett, az Ellenzéki Kerekasztal pártjai pedig elsöprő többséget kaptak, ők uralták mind a kormányoldalt, mind az ellenzéket. 1989/90-ben az új rendszer leglényegesebb szerkezeti elemei születtek meg. Hogy mi lett belőle, az már mindenki felelőssége. Vajon milyen más rendszert alkothatott volna egy alkotmányozó nemzetgyűlés? Az Ellenzéki Kerekasztalhoz mindenki odaülhetett, akinek véleménye volt a pártállam felszámolásáról.
– Gyakori kritika a felelősségre vonás elmaradása, ami sokak szerint a rendszerváltozás morális alapjait kérdőjelezi meg…
– Ha az a fő baj, hogy „nem lettek elzavarva a kommunisták”, akkor arra az a válaszom: a rendszerváltó pártok 1989-ben nem beszéltek tisztogatásról. Azt mondták, hogy különbek leszünk a kommunistáknál, mi nem fogunk B-listázni. S különbek is voltak. Sokan most utólag teszik fel a kérdést: miért maradt el a nagy tisztogatás? Azért, mert jogállamban ezt nem lehet megtenni. Politikai jogoktól bírói ítélet tilthat el valakit – hacsak nem akarunk a Benes-dekrétumok vagy Rákosi korába visszaesni. Azokban a rendszerváltó országokban sem jutottak többre, ahol az igazságosság nevében bizonyos jogállami normákat felfüggesztettek. Németországban néhány, a határon menekülőket lelövő kiskatonát állítottak bíróság elé, akik szimbolikus büntetést kaptak. Nálunk viszont a sortűzperekben komoly ítéleteket hoztak. Azt is értem, hogy vannak, akik teljes társadalmi helycserét vártak a rendszerváltástól: akik eddig alul voltak, most fölülre kerülnek. Ajánlom olvasásra Márai 1945-ös naplóját az emberek várakozásairól és az író efölötti kétségbeeséséről.
– Azért mégiscsak ősszel került felszínre ez a kérdés…
– Nem, nem. Alkotmánybíróként végigéltem, hogy aki elégedetlen volt valamely politikai következménnyel járó döntésünkkel, újra és újra a rendszerváltást hibáztatta, sőt az idegenből másolt jogállamiságot és az Alkotmánybíróságot. Talán a „felelős ministeriumot” a márciusi ifjak találták ki? Ha a tavalyi őszről beszélünk, éppen azt kell belátnunk, hogy egyetlen bizodalmunk a demokratikus intézményekben lehet. Ezek állapíthatják meg például, hogy a rendőrség nem jogszerűen cselekedett. Meg kell várni, hogy milyen ítéletek születnek; ez a jogállam próbája. Ha nincs alkotmány, nincsenek intézmények, akkor felelősség sincs. Az intézmények tartják fenn az esélyt, hogy a rendszer jól működhet. Gondoljuk meg, vajon mi léphetne az alkotmányos intézményeink helyébe: a forradalmi jogtudat?
– Tehát ön nem nyúlna hozzá az alkotmányhoz, ahogy azt manapság sokan sürgetik?
– Az alkotmánnyal az égvilágon semmi baj nincs. Elég jól ismerem a világ alkotmányait: a mi alaptörvényünkkel kifogástalanul lehet működtetni egy parlamenti demokráciát. A rendszerváltás nagy erkölcsi adósságai nem az alkotmányon múltak. Például az első parlamentnek rendeznie kellett volna az ügynökkérdést. Volt rá alkotmányos megoldás. Így, félbehagyva viszont mérgezi a közéletet. Annak, aki politikai szerepet, közhivatalt vállal, a múltja nyilvános kell hogy legyen. De a fő kérdésnek mégis annak kell lennie, hogy milyen rendszer volt az, amelyik így működött. Észrevette-e valaki, hogy a múlt rendszer szimbolikus negatív figurája nem az ÁVH-s, nem is a pufajkás lett, hanem az ügynök? Egy-egy előkerült ügynökön aztán el lehet verni a port, illetve, ha úgy jobb, dédelgetni is lehet. Sosem azok megítéléséről van szó, akik beszervezték őket és működtették a rendszert.
– Idén áprilisban kanadai látogatásán azt mondta, hogy nem lehet napirendre térni a fél éve történtek felett. Ha bízik az intézményekben, miért tartotta fontosnak ezt hangsúlyozni?
– Örülnék, ha pontosan jelenne meg, amit mondtam. 1957 áprilisában, tehát éppen ennyi idővel a forradalom után adta közre a francia filozófus, Paul Ricoeur nagy elméleti tanulmányát a magyar forradalomról. Őt idéztem: „Nem szabad sietősen napirendre térnünk az események felett, ha tanulni akarunk belőlük.” Az olyan súlyú társadalmi eseményekből, amilyenek Magyarországon történtek 2006 őszén, tanulniuk kell a politikusoknak, a pártoknak, a hatóságoknak, különösen a rendőrség vezetőinek, a tüntetések szervezőinek és résztvevőinek, a médiának, az értelmiségnek – voltaképpen mindenkinek.
– A magyar politika képes levonni a tavaly ősz tanulságait?
– Sokrétű volt „a tavaly ősz”, és elkerülhetetlenül ott vannak nyomai mindenben, ami azóta történt. A tanulságok levonása azonban tudatos számvetést jelent, legalább az alapkérdések lezárását. Más vonatkozásban is szükségesnek látom napirenden tartani a nyitott kérdéseket. Így Kanadában ismételten beszéltem arról, hogy a rendszerváltás becsülete múlik azon, miként ünnepeljük 1956-ot. Nem lehet egyszerre Kádár János és Nagy Imre örökösének lenni. Nem a sírt kell bolygatni, hanem a lelkiismeretet. A miniszterelnök is feltette ezt a kérdést pártjának kongresszusa előtt, de megválaszolatlanul a levegőben maradt.
– Amit eddig elmondott, abból helyesen következtetünk arra, hogy nem kíván eleget tenni az önt cselekvésre ösztönző felszólításoknak? Sokak szerint a mostani válság megoldásának a kulcsa az ön kezében van.
– Hogy az elnöknél van-e kulcs, nyilvánvalóan attól függ, ki mit tart megoldásnak. Az őszi válság kirobbanásakor elborította a Sándor-palotát a megkeresések özöne. Ezektől függetlenül értékeltem a helyzetet, azonnal megszólaltam, és azt is pontosan megfogalmaztam, hogy az elnöknek mire van és mire nincs alkotmányos lehetősége. Fontos lenne, hogy a sajtó segítsen megmagyarázni, a köztársasági elnöknek mikor, milyen helyzetekben van lehetősége az önálló politikai cselekvésre. Az alkotmány meghatározza, mikor oszlathatom fel a parlamentet; erkölcsi okokra hivatkozva ezt nem tehetem meg. Elképesztő felvetés, hogy az elnök sértse meg az alkotmányt, oszlassa fel a parlamentet, mert az ellenzék egyetértése nélkül úgysem lehet felelősségre vonni.
– De az alkotmány nem korlátozza az államfőt abban, hogy ha szükségesnek gondolja, felemelje a szavát.
– Fel is emeltem, amikor kellett, s minden szavamat tartom ma is. Nem tettem volna eleget elnöki kötelességemnek, ha nem teszem meg szeptemberi nyilatkozataimat, és nem mondom el október elsejei beszédemet; és kilépnék az elnök alkotmányos szerepéből, ha a kérdésükben is rejlő felszólítást követve drámai beszédet tartanék az Országgyűlésben, ami egyrészt nem mondhatna többet, másrészt nyilvánvalóan eredménytelen lenne. Az államfőnek ugyanis kötelessége, hogy megóvja magát az elnöki intézményt, hogy amikor valóban válság van, mint ősszel, betölthesse alkotmányos szerepét, azaz akkor legyen súlya megszólalásának. Ezért kell mindenkor a pártpolitika fölött állnia, s ezért nem szólhat bele a kormányzás ügyeibe sem. Szeretném, ha az olvasók is megértenék, hogy nem avatkozhatok szakpolitikai kérdésekbe, nem tudok újra kinyitni egy bezárt kórházat. Az elnök akkor tud bizonyos esetekben beleszólni kormányzati kérdésekbe, ha alkotmánysértést lát.
– Amiatt sem lát okot a cselekvésre, hogy egyre több a konfliktus a különféle jogállami intézmények között?
– Természetesen vannak az elnöknek lehetőségei és kötelességei is. Kötelességem megóvni a független intézményeket, a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő alkotmányos berendezkedést. Ezért a hatáskörömbe tartozó jelölési kérdésekben továbbra is szigorúan az alkotmány szabta úton járok. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a köztársasági elnök jelöltjei a legfőbb ügyész, az országgyűlési biztosok, a legfelsőbb bírósági elnök tisztségére valóban függetlenek legyenek, és ne pártpolitikai alkuk ültessék őket a székükbe. Szemben azzal a helyzettel, amikor a parlament saját kebelén belül jelöl és választ, mint például az alkotmánybírók esetében, itt az enyém a személyek kiválasztásának felelőssége. Természetesen az Országgyűlés elutasíthatja a jelölteket, ha erre súlyos politikai vagy szakmai indoka van. Azonban rá hull viszsza, ha ok nélkül teszi ezt. Az államfő jogállása elsősorban szimbolikus gesztusoknak hagy teret. Jól teszi az elnök, ha ritkán él ezekkel a lehetőségekkel. Azonban így is határozott álláspontot képviselhet a napi politikán túlmutató, stratégiai kérdésekben, ami nem marad hatás nélkül. A határon túli magyarság részvételével folyó konferenciasorozat, a magyarlakta területeken tett útjaim, a március 15-én Kolozsvárott elmondott ünnepi beszéd például szándékom szerint új hangot ütnek meg a témában, s a jövőben inkább járható utat keresnek. De adott helyzetben helyén lehet egy „Ne féljetek!” üzenet is az országnak. Meg kellene érteni, hogy az alkotmányos berendezkedés hosszú távra és olyan értelemben semlegesen van kiépítve, hogy mindenfajta politikai konstelláció és bármely képességű és adottságú tisztségviselő esetén is működőképes legyen. Akik ellenzékben – mint ez szokásos – felpanaszolják az elnöki pozíció gyengeségét, kormányon – mint ezt láttuk – a meglévő lehetőségeket is soknak tartják.
–Tavaly augusztus 20-án lapunknak azt nyilatkozta: tisztában van azzal, hogy a kormány döntései fájdalmat okoznak. A megszorítások önmagukban nem állnak meg, látnunk kell, hogy melyek a következő lépések; legyen értelme az áldozatoknak. Ma már világos az átalakítások értelme?
– Nem világos. Abból a nyilatkozatból idéztek, amelyet a Gyurcsány-csomaggal kapcsolatos törvények aláírásához fűztem. A véleményem fenntartom, s minden, ami azóta történt, csak megerősíti ezt a követelményt.
– Ezekben az ügyekben kap tájékoztatást a kormány tagjaitól?
– Nem. A tájékozódás leállt, miután ugyanazokat az adatokat kaptam, mint amelyeket a sajtóban is elolvashatok. Kivételt ez alól a honvédelmi miniszter és a főparancsnoki tisztet betöltő elnök kapcsolata, valamint a környezetvédelmi miniszter jelent. Remélem, az új környezetvédelmi miniszterrel is jó lesz az együttműködés.
– A parlamenti többség mostanában gyakran hoz döntést a jövőt több évtizedre meghatározó átalakításokról társadalmi támogatás és bizalom nélkül. Ilyenkor felértékelődhet a civil társadalom jelentősége. Van-e erejük a civil szférának és a szakszervezeteknek, amellyel befolyást tudnak gyakorolni a politikai döntéshozatalra?
– Még mindig gyenge a civil társadalom szervezettsége Magyarországon, de mindemellett sokkal erősebb, mint általában gondolják. A pártokon kívül a politikai rendszerben szereplő szervezeteknek sok rétege van. Az Antall-kormány egyik fő törekvése volt a szakszervezetek meggyengítése, melyek lényegében a pártállami örökséget vitték tovább. Nem támadt azonban utódja a korábbi szakszervezeti szférának. A nagyszervezetek szintjén fontos szerepe volna az erős kamaráknak is és más érdekszervezeteknek. Az érdekegyeztetés intézményesülhet is, de alkotmányos határai vannak. Fontos fejlemény viszont, hogy nem egy hagyományosan „civil”, vagyis a munka, illetve a gazdaság világán kívüli szervezet országos jelentőségűvé nőtte ki magát szervezettsége és szakértői bázisa révén. Vannak ilyen egyesületek a környezetvédelemben, a nagycsaládok képviseletében, a karitatív tevékenységben. S a társadalom egészséges voltát jelzi a sok-sok kis szervezet, amelyekkel mindig üdítő találkozni.
– Mit tehet az államfő a civil szféra tekintélyének megerősítéséért?
– Itt is elsősorban szimbolikus gesztusokat tehetek, amelyek ráirányítják a figyelmet a civilek jelenlétére és működésére. Üzenete van annak, ha elmegyek a nagycsaládosok találkozójára, ha részt veszek a Critical Mass biciklis felvonulásán, ha meghívok a Sándor-palotába nyolcvan cigány értelmiségit. Ők például számos roma civil szervezetet is képviseltek, de ezenfelül ez a gesztus arra is figyelmeztetett, hogy a politika eddig nem volt képes megfelelően kezelni a cigányság problémáját, ami hozzájárul a romló közhangulathoz. Teljes volt az egyetértés közöttünk, hogy a kulcskérdés e területen az oktatás. A civilekben rejlő óriási lehetőség mutatkozott meg abban is, hogy az Európa kulturális fővárosa címet Pécs olyan pályázattal nyerte el, amelyet helyi értelmiségiek alkottak meg. Ennek lényege azonban nem pusztán a városi beruházások és rendezvények voltak, hanem a kísérlet arra, hogy a befulladt dél-dunántúli térséget a civil szféra, valamint a városok és az állam pontosan vázolt együttműködési modelljével, átfogó szellemi, kulturális „beruházás” révén kimozdítsák a holtpontról. Szemünk előtt zajlott le, hogyan szorították ki a civileket a tervből. Kérdés, hogy külföldi ötletek és a szigorú minisztériumi irányítás mivel tudja pótolni ezt a nagyszerű kezdeményezést, amely nem csak a déli országrész következő ötven évét befolyásolta volna. Ám már az is reménnyel tölthet el minket, hogy a civil szellem így megmutatta magát, s biztos vagyok abban, hogy nem tűnt el, hanem az alkalomra vár.
origo.hu
Két frontális baleset is történt rövid időn belül
