A pénzünkből pofoznak minket

Az én generációm a pártállamban nőtt fel, tehát emlékszünk az ökölarcú rendőrökre. Tartottunk tőlük; egy-egy Ifjúsági parkbéli koncert után akár szórakozásból is megverhettek. Valahogy azonban természetesnek vettük a bunkóságukat, a rendszer kellékének; sőt éreztünk valami fura rokonszenvet a rendőrviccek eleven hősei iránt. Pofonjaik által megérezhettük a nyers valóságot. A sajtó volt a hatalom maszkja, a rendőr meg a hatalom valódi arca. Volt a bunkóságában egy csipet akaratlan, hivatalos őszinteség, s ez végül is nagy szónak számított. Egyik barátom mindig úgy szólította őket: főnök. Na, ezt nagyon szerették. A kormánysajtóból csak az tűnik ki, milyennek akar a hatalom látszani. De mutasd meg a rendőrt, és megmondom, milyen valójában a hatalom.
Az ÁVH az ötvenes évek végén Kádár forgatókönyve szerint szűnt meg, vagyis akképp, hogy tagjai felszívódtak a rendőrségbe és a belügyi hatóságokba. Csak 1961-ben nevezték meg a bolsevik terror fő hóhérait, de bírósági felelősségre vonásukra azóta se került sor; a kommunizmus Nürnbergje elmaradt. ÁVH-sok, majd Kádár-rendőrök: sok sajátos habitusú ember csapott fel közéjük, bonyolult konfliktusokkal terhelt, ám rendkívül egyszerű lelkek. Fiatalkoromban egy darabig múzeumban dolgoztam; addigra, megriadva a rendszerváltozástól, az őrök közé szivárogtak néhányan közülük, s olykor hallottam történeteiket. Elmondták, hogyan kínoztak olyan suhancokat, amilyen magam voltam pár évvel azelőtt. Egyikük nevetve mesélte áldozatáról: „visítozott, amikor megtekergettük a tökit neki”, de „betömtük a zsebkendővel a száját”. Mint szakértők, vitatkoztak: hogyan kell úgy ütni, hogy ne maradjon külsérelmi nyom. Tőlük tudom, milyen feneketlen természetességgel voltak korruptak. Épp, mint sok mai rendőr.
Arccal, névvel senki nem mer beszélni. De érdemes internetes fórumokon megnézni a bejegyzéseket. Például: „Találkoztam olyan rendőrrel, aki meg akart verni azért, mert csak helyzetjelzőn volt a kocsi.” „Kirángatlak, köcsög”, „itt, a fák között nem látja senki” – írja az egyik. Miért hazudna? Vagy egy másik beíró: „A korrupció fellegvárai … főleg vidéki kapitányságok, ahol az ember jóformán ismer mindenkit – ezért a kockázat kisebb a rendőrnek. Dunántúl szerintem legjobb helyei: Fehérvár, Veszprém, Siófok, Szekszárd, Pécs. Siófok kiemelkedik közülük: ott lehet alkoholosan vezetni, piroson átmenni, gyorshajtani. Negyvenezerért rendőrautó megy előtted hazáig, ha ittál, tíz-tizenötezerért zöld a piros és ötven a nyolcvan. Mindent lehet.”
Míg lehetett, az ellenzékellenes sajtó a Múzeum körúton megállított, majd megerőszakolt fiatal hölgy történetét hamisnak állította be. Napokig harsogták, hogy álrendőrökről lehet szó. Tudták, ez milyen valószerűtlen; ha civil akar erőszakoskodni, nem szerez be rendőrruhát, csak hogy feltűnőbb legyen. Ráadásul egyenruhát beszerezni nem könnyű, s rendőrségi járőrkocsi sem kapható minden sarkon. Mikor már megdönthetetlenek voltak a bizonyítékok, a ballib média jelzéseket küldött arról, hogy tán igazuk van a lebukott rendőröknek: a sértett önként ajánlkozott fel. A Népszabadság egyik cikke feltűnően hangsúlyozza, hogy egy rockegyüttes gitárosának kedveséről van szó. Tetszik érteni, gruppie a lelkem, mindenki macája…
És nem szégyellik magukat.
Az Index szennyportál részéről Tóta Árpád leszögezi: „Kilencvenezres fizetés mellett a rendőrök egy része rutinszerűen lopni fog, ahogy tök természetes az is, hogy a hatvanezres bérért dolgozó mentősök közt is van, aki nemes hivatását a besurranó tolvajlással szinkronizálja.” A bérlázadó szerint a baj gyökere az alacsony fizetés, de egyébként a mentősök ugyanolyan gazemberek. (A Párt kiadta az ukázt az egészségügyi dolgozók lejáratására, Árpád?)
A rendőrök szolgálati ideje heti negyven óra. Egy középfokú végzettségű rendőr javadalma pótlékokkal, kedvezményekkel nettó százötvenezer körül van, a diplomásé kettőszázötvenezer forint körül. Nem egy álomfizetés, az igaz, de mondjuk a tanárokéhoz képest nem olyan rossz. Különleges bevetés esetén megduplázzák az alapilletményt; tehát akik a forradalom ötvenedik évfordulóját ünneplő védtelen adófizetőkre támadtak Budapesten, s szemen lőtték, megkardlapozták, hajuknál földre rántották, jogtalanul előállították és fogva tartották, kifosztották és megalázták őket, e hősi tettekért cirka negyvenezer forint pluszpénzt vihettek haza. Tizenhárom autópálya-rendőr bukott le a múlt héten korrupcióval. A Széna téren a túszok életét veszélyeztetve rohantak a bankfiókba a kommandósok, s úgy végezték ki a tettéért legfeljebb börtönt érdemlő gengsztert, hogy közben két civilbe is belelőttek, aztán egy rendőr fejezte be a félbehagyott rablást. A móri vérengzéshez egy rendőr szállította a fegyvereket. Rendőrség fölötti rendőrség kellene, de azt ez a rendőrség – és főleg ez a kormány – nem hozhatja létre. Egy hazugságtól átitatott rendszer nem képes hiteles önellenőrzésre. Kellene egy hivatalos fórum, ahol elmondhatja a magáét mindenki, akit a rendőrök megaláztak, megzsaroltak, megfenyegettek. Tudni kéne végre pontosan, mi folyik ebben az országban. Hány fiatal áldozat van, aki sosem mert feljelentést tenni? Igazi rendre volna szükség; ezért hatalmas tisztelet jár azoknak a becsületes rendőröknek, akik a társaik nyomása ellenére sem vesznek részt bűncselekményekben. Nekik kellene előállni és beszélni. Akkor leáldozna a napjuk a „körzeti megbízott” titulusú helyi kiskirályoknak meg a drogdílerekkel, stricikkel üzletelő diszkórendőröknek.
Petrétei József tűrhetetlennek nevezte a fiatal hölgy megerőszakolását (na ja, tűrhetőnek mégse nevezhette), és felszólította a rendvédelmet, állítsák helyre az állomány megtépázott becsületét. Aztán, még egyszer és utoljára, hátradőlt a bársonyszékében. A nyolcvanas évekről szóltam az imént; akkoriban történt, hogy egy Petrétei József nevű KISZ-titkár a pécsi jogi karon a „felettes szervek” (értsd: az elhárítótiszt) segítségét kérte a másként gondolkodó egyetemi ifjúsággal szemben. Ott ügyködött bizonyos Gyurcsány Ferenc is; kommunista tán nem volt, csak karrierista, mindenesetre a pártvezetés (gy)alázatos szolgájaként mindent megtett a lehetséges alternatívák felszámolása érdekében.
A napokban rendőrökkel oszlatták fel egy polgárjogi mozgalom sajtótájékoztatóját, amelynek számukra kínos lett volna a mondanivalója. Gyurcsány, Petrétei. A stílus a régi. A velejéig züllött rendőrséget az ellenkező nézetű állampolgárok ellen vetik be, majd zsíros falatokkal jutalmazzák. Ilyen álságosan fogalmaz a miniszterelnök: „Felháborítanak és megdöbbentenek azok az esetek, amelyek az elmúlt napokban nyilvánosságra kerültek, és amelyek egyes rendőröket érintenek.” Pontosabban, uram, pontosabban. Nem egyes rendőröket, hanem az ön mocskos szisztémájának minden elemét. A jó édes rendszert, amit felépített, azt. S a helyzet cseppet sem változik amiatt, ha pusztán napi politikai megfontolásból, a közvélemény nyomásának ezúttal engedve kirúgja a rendőrség felső vezetőit. Petrétei miniszter lemondásának elfogadása is csak akkor több a tüneti kezelésnél, ha azt a politikai következtetések levonása követi.
Mindezt nem azért mondom ám, hogy elszégyellje magát, Gyurcsány úr. Dehogy. Az a magafajtának úgyse megy. A szégyen is a mi dolgunk marad; a szégyen, hogy mindez megtörténhet ebben az országban. Tudja, mi nem szeretnénk bunkók lenni. Úgyhogy, ha ragaszkodnak hozzá, távozhatnak akár emelt fővel is. De minél gyorsabban…