Azok kapják meg a Példakép Alapítvány elismerését, akikre a döntéshozók szerint mindenki felnézhet. Jó volna azt hallani, hogy ezt éli meg a mindennapokban is.
– Inkább azt, hogy még mindig gyanakvással, idegenkedve néznek rám a hivatalokban, önkormányzatoknál és minisztériumokban, amikor belépek a mikrofonommal. Főleg, amikor feltűnik mögöttem roma operatőr kollégám is. Látni kellene az arcukat. Vajon mit akar két barna bőrű, fekete hajú fiatalember? S ha már itt vannak, miért nem maradnak a kaptafánál, a népük bajainál? Miért érdeklik őket a többségiek problémái is? Rossz, amikor ez a zavar hat az interjúra.
– A zavarodottságról nemcsak a hivatalnokok tehetnek, hanem a magyar média is, amelyben minden szép szólam ellenére alig néhány roma fiatal dolgozik. Képernyőre pedig csak elvétve kerülnek. Így tehát az ön jelenlétét rendhagyónak tekinthetjük.
– Inkább szerencsének. Hisz mekkora esélyem volt arra, hogy Hódmezővásárhelyről, a szegénységből eljutok a közszolgálati televízió képernyőjére? Én vagyok a családban az első, aki érettségizett, bár nem az első, aki vitte valamire. Anyai nagyapám alapító zenésze volt az Állami Népi Együttesnek. De a többiek már nem zenéltek, mi sem. Nem éri meg manapság. Apám otthagyott bennünket, anyám próbált valahogy fennmaradni a három fiával. Pedig amíg apám velünk volt, jól éltünk. Csoportvezető volt az Alföldi Porcelángyárban, nekünk volt az első színes tévénk a tízemeletes házban. Azután jött a szegénység, eladtuk a hitelre vásárolt családi házat, és ami maradt, nem volt elég arra, hogy kisebbet vegyünk belőle. Tizennyolc év alatt huszonkétszer költöztünk, mert anyám mindig talált még olcsóbb albérletet. Elvállalt mindent, és mi a bátyámmal segítettük. Pucoltuk a hagymát kilónként öt forintért. De anyámnak és a testvéremnek az volt a döntése, hogy nekem tanulnom kell, nem azt csinálni, amit ők. A bátyám volt apám helyett apám, pedig csak öt évvel idősebb. Sok nyomorúságot megéltünk, aludtunk egy ágyban összebújva mínusz tizenöt fokban, de annyi haszna lett mindennek, hogy tizennyolc évesen tapasztalatokkal felszerelkezve álltam az élet kapujában. Egészségügyi szakközépiskolai érettségivel a zsebemben.
– Nem lehetett rossz dolga négy évig egy leányiskolában.
– Valóban, csak ketten voltunk fiúk a harmincegy lány mellett, és ezt élveztük is. Érdekes módon ott előnyként és nem hátrányként jelentkezett az, hogy roma vagyok.
– Tetszett a lányok mellett az egészségügy, a gyógyítómunka is?
– Cukrász vagy szakács szerettem volna mindig lenni, de alkalmatlannak bizonyultam, ugyanis baj van a szívemmel. Azt mondták, ezzel a fizikummal főzni nem, beteget ápolni azonban lehet. Leérettségiztem 1999. június 23-án, és július 1-jén már dolgoztam a hódmezővásárhelyi kórházban, reggelente pedig újságot hordtam ki. Az ott töltött három hónap alatt szembesültem először az emberi fájdalommal, a hozzátartozók gyötrelmeivel. És mindenfajta szak- és segédmunkát végeztem.
– Furcsán nézhettek a betegek, amikor reggel csinos nővérke helyett egy fiatalember vett tőlük vért.
– Aki még roma is.
– Még jóval a kórházreform előtt járunk, vélhetően tehát nem kényszerből hagyta el az egészségügyet. Rossz volt a fogadtatása, vagy csak elege lett?
– Megint költözött a család, ezúttal Békés megyébe, Magyardombegyházára, ahol semmiféle munkalehetőség nem volt. Így azután visszamentem Hódmezővásárhelyre, és targoncás lettem egy szegedi raktáráruházban. Reggel háromkor keltem, délután fél ötre értem haza. Így ment nyolc hónapig. Azután újabb költözés Csongrád megyébe, Mindszentre. Így kerültem a szentesi baromfi-feldolgozóba csirkét belezni. Mindig nagyon hideg volt ott és nagyon büdös. És nem is túl reményteli. Azért elmentem a hódmezővásárhelyi cigány kisebbségi önkormányzat vezetőjéhez, hogy segítsen beadni a lakáspályázatomat. Ott láttam, hogy a Független Médiaközpont médiagyakornoki pályázatot hirdet, és a tanfolyam mellé ösztöndíjat is ad, hogy roma újságírókat képezzenek, akik bekerülhetnek a többségi médiába. Korábban írtam verseket, gondoltam, annál az újságírás sem nehezebb. A sportújságíráshoz meg amúgy is lett volna kedvem. Imádom a focit, sokáig magam is futballoztam. A felvételi 2001. március 21-én volt, 22-én szóltak, hogy másnap induljak Budapestre. Jöttem egy farmerben és egy tornacipőben.
– Mint a mesében. Elindult a legkisebb fiú a nagyvárosba szerencsét próbálni.
– Nem mondhatok mást, mint hogy nagy szerencsém volt, és az van ma is. Szerencse volt, hogy megláttam a pályázatot, hogy felvettek, hogy az Inforádióhoz kerültem gyakornoknak, ott összetalálkoztam Bocskay Zsolttal, Puporka Lajossal, és elindult egy kisebbségi, emberi jogi műsor, amelyben végül jól éreztem magam. Mert eleinte nagyon nehéz volt, hogy én, aki négy hónapja még csirkét pucoltam, egyszer csak az Inforádió riportereként fontos döntéshozókat faggattam. Túl nagy lelki nyomás volt ez nekem, nem voltam messze attól, hogy abbahagyom. De a kisebbségi magazin tetszett. Sokat utaztunk, élő hangot hoztunk a rádióba, 2001 szeptemberében kezdtünk, és az év végén már megkaptuk a Tolerancia díjat. A következő évben Bocskay Zsolt elment, és mi követtük őt a Klubrádióba, ahol péntekenként most is hallható a Szószóló magazin. Emellett készítünk a Zenit Televíziónak heti roma magazint, és más csatornán is van műsorunk. A közszolgálati televízióban pedig ott a Provokátor.
– Mindezt néhány társával?
– A Puporka Lajos által létrehozott Kisebbségi és Emberi Jogi Alapítvány gyakorlatilag szerkesztőség, amelyik műsorokat készít, és ha nyer rá pályázati pénzt, akkor roma és szociálisan hátrányos helyzetű diákoknak OKJ-s (Országos képzési jegyzék – H. K.) képzést tart, videofilm-készítő bizonyítványt ad. Két év alatt negyven hallgató volt, a tizenhárom legjobb ma is ott dolgozik. Az európai szociális alap és a magyar kormány közös programja, az EQUAL pályázatán ugyanis hozzájutottunk 350 millió forinthoz. Ebből most filmstúdió is épül.
– A döntéshozók szívesen szónokolnak az esélyegyenlőségről, a romák felzárkóztatásáról, de nagyobb e beszédek füstje, mint a lángja. A média is inkább csak letudja ezt a feladatot, a kisebbségi magazinok lehetetlen időpontokban kerülnek adásba, amikor a kutya sem látja. A Provokátor nagyon jó műsor kéthetente éjjel a Magyar Televízióban. Nincs az az érzése, hogy ez is amolyan letudásféle? Hisz mindaz, amit megmutat, amiről beszél, közszolgálati csatornán főműsoridőben is izgalmas.
– Mindenekelőtt mondjuk el, hogy a Provokátor nem cigány magazin, hanem emberi jogi műsor. A mi műsorunk alcíme szerint tényképeket közöl a valóságról. Romákról és nem romákról, szegényekről, bajbajutottakról, mozgáskorlátozottakról, melegekről, egyszóval olyan emberekről, akiket jogsérelem ért. Ezt a témát egyedül az MTV vállalta, és csak hálásak lehetünk, hogy éppen a közszolgálatiban mutathatjuk meg, mire vagyunk képesek. Elvégezzük a munkánkat, a többibe nincs beleszólásunk. A Provokátor rétegműsor, az kapcsol rá, akit érdekel. Véletlenül nehéz megtalálni.
– Hogyan működik a roma média? Összetartanak, összedolgoznak?
– Jó a kapcsolatunk, már azzal a kicsivel, ami van. A Rádió C-vel együttműködünk, van náluk műsorunk is.
– Azt már elmondta, hogy a hivatalokban inkább hátrányát, mint előnyét érzi származásának. De hogyan fogadják a terepen a roma riportert?
– Egy éve nősültem, feleségemmel a Józsefvárosban, a Kálvária téren élünk. Kilépek az ajtón, és máris terepen vagyok. Szeretek itt lakni, jól érzem magam a szegények közt, és nem is tudnám elképzelni, hogy a jómódról és a gazdagságról beszéljek. Mi bárhová megyünk, mindenhol szóba állnak velünk. Beléphetünk olyan közösségekbe, cigány telepekre is, ahová a többségi médiamunkás be sem merészkedne. Mélyről jöttünk, romák vagyunk, ismerjük, merről fúj a szél, értjük és kezelni tudjuk a gondjaikat. És megpróbálunk segíteni. Minden Provokátor magazin végén elhangzik, hogy várjuk a segítséget és a híreket azokról, akik segítségre szorulnak. Gyűjtöttünk már beteg gyermeknek, hajléktalan családnak, reménytelen helyzetben lévő idős néninek, foglalkoztunk a kilakoltatott transzvesztita esetével, a negyvenöt év felettiek elhelyezkedési nehézségeivel. Nem számított, hogy ezek az emberek magyarok vagy romák, segítségre volt szükségük. Lehet, hogy a Provokátort nem milliók nézik, de mégis hatásos, mert erősek a visszajelzések. És jó a szakmai kritika is, kaptunk már ezért a műsorért is Tolerancia díjat. Ezek minősítik a munkánkat.
– Van még egy díjnyertes munkája, a Jobb a Fradi. A B-középbe is olyan rettenthetetlenül lép be, mint a cigány telepre?
– A Fekete Doboznál Elbert Mártáéknál vettem részt ösztöndíjas programon, amelyen filmes, operatőri, riporteri ismereteket, vágástechnikát, ezenfelül politológiát és beszédtechnikát oktattak. A vizsgamunkám volt ez a 17 perces film, a Jobb a Fradi. Bementünk Révész Jánossal a B-középbe, onnan vettünk fel egy mérkőzést, beszélgettünk a szurkolókkal, ami cigány embertől valóban nem kis merészség. A barátommal amúgy mindketten lelkes Fradi-szurkolók vagyunk. Ez idáig csak egyszer kergettek meg bennünket a szurkolótársak. A filmben interjút készítettünk a kisebbségi ombudsmannal, roma származású szurkolókkal, a klub ügyvezető igazgatójával, játékosokkal. A zsidózás miatt megkerestük a Mazsihiszt is. Nem szégyen, ha egy roma fiatalnak a Fradi a kedvenc csapata. Amikor azonban cigányoznak és zsidóznak a mérkőzés közben, az gond.
– Magyarországon politikai pártok sajátítanak ki bizonyos fogalmakat, tevékenységeket. Így a kisebbségi és emberi jog védelme liberális tevékenységnek számít. Mennyire tenyerelt rá az életére a politika, amióta elhagyta Hódmezővásárhelyt? Mennyit változott a gondolkodása?
– Különösebb politikai irányítást, nyomást nem tapasztaltam. A médiaiskolában a legkülönfélébb oldalról érkező tanárok tanítottak. Aszerint szoktak elhelyezni engem és a műsoraimat, hogy éppen melyik adón szerepelek. Így voltam már bal- és jobboldalra sorolva. Pedig engem a politika a végtelenségig hidegen hagy. Beszélő viszonyban vagyok mindenkivel, aki segíthet valamely probléma megoldásában, vagy választ adhat a kérdésekre. Én nem politizálok, hanem segíteni szeretnék, egy probléma pedig nem bal- vagy jobboldali. Nem vagyok tehát sem politikai, sem emberi jogi harcos, csak bemutatom azt, milyen körülmények között élnek emberek, bemutatom azokat, akiket sérelem, hátrány ér. Egyengetem mások útját. Ez politikamentes tevékenység. Kétségkívül az évek során tudatosabb lettem, és főként jobb emberismerő. Hiszen nagyon sok mindenkivel találkoztam, nagyobb lett tehát a tapasztalatom.
– Ma még nem kell tartania jelentős konkurenciától, hiszen minden erőfeszítés ellenére csak kevés roma fiatal marad az újságíró-műsorkészítő pályán. Megeshet, hogy huszonhat évesen nagy öregnek tartják, háta mögött egy zsák díjjal, elismeréssel?
– Igazi fordulat ebben a történetben nem várható. A romák továbbra sem szívesen látott munkatársak a képernyőn. Csak kevesen dolgoznak a pályán azok közül is, akik velem együtt végezték el a médiaiskolát. Így hát a Provokátor, úgy tűnik, még hosszú ideig sziget marad. Ami pedig az én nagy öregségemet és csúcsra érkezésemet illeti, azért még nem aggódom. Tisztában vagyok a magam és a társadalom korlátaival, és tudom, hogy nincs előttem senki, akit követhetnék. Lehet tehát, hogy ez a csúcs. A kérdés az, hogy mikor sikeres egy roma újságíró. Nekem például az a siker, hogy ott dolgozom, és olyat csinálok, amihez nagy kedvem van, és a munkámat el is ismerik. Ezért összeteszem a két kezem, és hálát adok. Egyáltalán nem szórakoztatna, ha híreket kellene olvasnom egy híradóban, bármilyen nagy pénzzel vagy hírnévvel járna is.
– És mi lett a családjával? Tud segíteni az édesanyjának?
– Hódmezővásárhelyen úgy alakult, hogy édesanyám nyolc évvel azelőtt beadott lakáskérelme pozitív elbírálást kapott, így önkormányzati bérleményhez jutott. Azóta is ott él az öcsémmel. Köszönet ezért Lázár Jánosnak, Hódmezővásárhely polgármesterének és a testületnek. Mint látja, az én kis családom is szociális eset volt sokáig, mint mindazok, akik a Provokátorban szerepelnek. Talán ettől más ez a magazin, és ennek köszönhetjük az eredményeinket is.
origo.hu
„Még az anyák napja előtt sem hagyja ki a hazugságokat a bolond brüsszelita bohóc”
