Corki nyár

Le a kalappal az előtt, aki kitalálta az európai kulturális főváros intézményét. Kevés jobb ötlet született, ami inspirálhatná a szakadatlan szellemi versengésre ítélt vén kontinenst. Kis nemzetek nőttek nagyra, városok tűntek elő a semmiből e kiváló program során. S mód volt némi nagyvonalú ügyeskedésre is: Luxemburg úgy tudott másodszor is a kultúrfővárosok közé becsusszanni, hogy tőkéjével, tapasztalataival maga előtt tolta a hasonló karakterű, szász múltú, szegény testvért, Nagyszebent. Mindezt a gyönyörűen rendbe tett szebeni főtéren mesélte el nekünk Gutmann Szabolcs főépítész kedélyesen sörözgetve, hogy nem is igen kívánkoztunk el onnan a gazdag Luxemburgba. A magyarországi kandidálásba ugyan – mint mindenbe – csúnyán beletenyerelt a kicsinyes pártpolitika, ám aki látta már az ókeresztény sírkamrák Bachman Zoltán-féle lenyűgöző, milliárdos projektjét Pécsett, makacsul elkezdhet reménykedni: hátha egyszer, kivételesen nem szúrjuk el ezt a dolgot is.
Az összes kulturális főváros közül leginkább Corkba szerettem volna eljutni, amely 2005-ben viselhette a büszke címet. Mindeddig nem teljesült a vágyam. Pedig már filmet is forgattam Írországban, jártam a dublini Joyce-emlékhelyeken, a kerek tornyos kelta temetőben Glendaloughban, a szigorú várkastéllyal bíró Kilkennyben és a cikornyás Limerickben, láttam a Guinness család festői magántengerszemét a Wicklow-hegységben, s álltam a fenséges, óceánba vesző moheri sziklákon is, ahonnét már nincsen tovább: kétségkívül ott a sokat emlegetett világ vége. Corkot azonban másnak gondolom. Az ottaniak előszeretettel „az igazi fővárosnak” nevezik lakhelyüket, s ez az ősi település gazdag és színes örökségével valóban csodálatos keveréke lehet a modernnek és a hagyományosnak. Nézi az ember a képeket: a Lee folyó nyüzsgő kikötőjét, az évszázados házakat, a régi stílusú piacot, s hozzáképzeli a pubokat, a bájos kávézókat és a nagyszerű éttermeket. A világháló szerint itt azóta is mindig történik valami: a fesztiválok az egész évet átívelik. Dzsessz, opera, film: minden, ami egy kultúrember számára szemnek és szájnak ingere.
Ha már én nem mehetek, legalább odaküldöm gimnazista lányomat. Nincs mese: az új világrendben angolul muszáj tanulni, s legalább pár hetet anyanyelvi környezetben. A brit nyelviskoláknak ellentmondásos a hírük; vannak köztük kicsit linkek is. Málta is kiváló hely e célra, az orosz tehetősek már csak a mediterrán éghajlat miatt is e volt gyarmatszigetet preferálják. Nekem viszont Shakespeare nyelvéhez hozzátartozik a nyirkos atlanti levegő.
Az írek most euróra válthatják a Londontól elszenvedett évszázadokat: a gael mellett angol anyanyelvet is örököltek. Az utóbbi évtizedekben Írországé lett a világ egyik legjobb oktatási rendszere, és ez a vendégtanulókra is kisugárzik. Hosszas keresgélés után a Cork English College mellett döntök. Ezt az iskolát 1979-ben Valery Cullen hozta létre, s egy húsztanulós családi vállalkozásból nőtte ki magát nemzetközi méretűvé. Ma az alapító fia, Marc Cullen vezeti, aki hosszan sorolja a szakmai érveket, miért ők a legjobbak. Diákjaik 20-28 órát töltenek hetente a szervezett órákon, ám este hattól a vendéglátó családoknál folytatódik a nyelvlecke, s a hétvégeken is együtt vannak. Ez szimpatikus: mikor egy nagyra nőtt cég ragaszkodik a familiáris jelleghez. A nebulót kísérő családnak felajánlott luxusapartmannal amúgy sem élnénk.
Titkon azért irigylem a leányzót a nyári corki napok miatt. Még akkor is, ha azt tanítottam neki: a világ közepe – s így a kulturális főváros is – mindig ott van, ahol éppen mi múlatjuk az időt.