Pulvis et umbra sumus – por és hamu vagyunk, amint az nyolcszáz éves nyelvemlékünkben is olvasható. Az újabb magyar fogalmazás még pontosabb: porból lettünk, s hamuvá leszünk, ami akkor is igaz, ha porhüvelyünk nem a krematóriumban, hanem a hagyományos sírgödörben végzi földi útját. „A megholtak iránti kegyelet legvégső gyökérszálai is a vallásos érzés azon legmélyebb rétegébe nyúlnak le, ahol minden metafizikai sejtés és sóvárgás a maga őseredeti, fejletlen állapotában még alig egyéb, mint a hazajáró lelkek ki nem engesztelt haragjától való félelem” – írja az előző századvég nagy etnográfusa, Katona Lajos a Holtak tisztelete című, 1894-ben megjelent cikkében. Kezdhetnénk régebbről is a tárgyalt témánkat, hiszen a halottak eltemetése a keresztényi irgalmasság cselekedetei közé tartozik a két évezredes egyház gyakorlatában, a nagybetegnek az utolsó kenet feladása pedig a hét szentség egyike. A katolikus dogmákkal azonban a kezdetektől fogva egészen a legújabb időkig összefért, hogy aki érdemtelen rá, ne részeltessék a temetés kegyelmében: a kivégzett gyilkosok, visszaeső rablók, önkényeskedők és egyéb főbenjáró bűnösök teste nem kerülhetett a cinterem szentelt földjébe, amint az önmaguk életét kioltók tetemét is a temető árkába hajították. Főként pedagógiai célból, az itt maradók intelmére.
Hogy különböző történelmi időkben és helyszíneken hányféle módon temetkeztek, csak felkészült tudósok mondhatnák el. Arról is a régészek tudhatják a legtöbbet, hogy a régi sírokat mikor és hogyan bontották fel, kirabolva belőlük a halottat a másvilágra kísérő kincseket. Itt kapcsolódunk aktuális tárgyunkhoz, a sírok megbolygatásához, a benne lévők álmának megzavarásához, amint Kádár János és felesége nyughelyével ez a minap történt.
Bátran elmondhatjuk, hogy a történelemben egyáltalán nem számít kirívó esetnek, ha főrangú holtakkal nem bántak kellő tisztelettel, s valamilyen – többnyire politikai – oknál fogva kiszedték őket a sírjukból. Az avignoni ellenpápák korában az is megesett, hogy valamelyik őszentségét fél évvel a temetése után kihantolták, és oszló maradványait a vádlottak padjára ültetve mondtak fölötte ítéletet. Nagyot ugorva a históriában, az is legfeljebb higiéniai szempontból ízlésesebb eset, amidőn az 1953-ban Lenin moszkvai mauzóleumában „örök” nyugalomra helyezett Sztálint pár évvel később Hruscsov pártfőtitkár átköltöztette a Kreml falánál nyugvó második vonalbeli vezetők – Dzerzsinszkij, Szverdlov, Kalinyin, Frunze, Zsdanov és Vorosilov – társaságába. Számtalan példát hozhatnánk a francia forradalommal kezdődő legújabb kor és különösen a XX. századi pártállamok történetéből a politika színeváltozásai miatt, mondjuk úgy, ideológiailag átértékelt halottak kihantolásáról és – jobb esetben – szerényebb sírba helyezéséről (az áthelyezés ritkább esetben fordítva is történik, méltóbb helyre), egykor félelmetes diktátorok sírjának bemocskolásáról.
Az 1989. július 6-án elhunyt Kádár Jánost nyolc nappal később a Fiumei (akkor még Mező Imre) úti temető kommunista parcellájába temették el. Hátborzongató, hogy az 1956-ban idegen hadsereg segítségével hatalomra került Kádár halála csupán órákkal előzte meg áldozata, az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök rehabilitálásának kimondását. Amint hátborzongató összehasonlítani az 1950–60-as években törvénytelenül kivégzett áldozatok holttetemeinek sorsát a halálukért személyesen felelős kommunista politikai gonosztevők komfortos nyughelyeivel: a koholt politikai perekben halálra ítéltek, a Recsken és más munkatáborokban tömegsírokba, meszesgödrökbe dobáltak, a váci fegyház rabtemetőjében elásottak, a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as és 301-es parcellájában az éj leple alatt, dróttal hátrakötött kézzel, arccal lefelé árokba hajigált, legnagyobb részben ártatlan áldozatok sorsát a pártállami időkben tisztelgő sortűz kíséretében díszsírhelyre temetett gyilkosaikéval. Hogy a visszamaradt hozzátartozóik sorsát ne bolygassuk.
Amint a fenti idézetből kiolvasható, a halottak utóélete az élő utódok hitéből, tudatából, szelleméből táplálkozik. A tárgyi néprajz ismerői tudják, hogy a régi sírokra állított keményfa keresztek, fejfák, kopjafák nagyjából addig tartottak ki, amíg a halott emlékét őrizték a leszármazottak. Két, két és fél emberöltőig. Utána már a legendák, az áttételes és a közös emlékezet tartotta életben a rég megholt szellemét. Apropó szellem…
„Kísértetté azok a halottak szoktak válni, akiknek nincs nyugtuk a sírban. Vagy erőszakos halállal pusztultak el, vagy valamely elintézetlen dolguk maradt a földön.” Az 1987-ben meghalt nagyszerű néprajzos Dömötör Teklától való az idézet. Második mondata párhuzamvonást kínál történelmünk két gyakorta együtt emlegetett alakja között. Haynau Gyula táborszernagy neve az 1848–49-es magyar szabadságharc bukását követő kegyetlen megtorlással került örök kapcsolatba. Az egy évvel korábban a forrongó Itáliában nőket korbácsoltató „bresciai hiéna” a hatalmát orosz katonai segítséggel visszaszerző Bécs politikai hóhéraként agyonlövette első felelős miniszterelnökünket, felakasztatta legnagyszerűbb honvéd tábornokainkat (és még sokakat). Az egész akkori világ megvetette, Londonban kis híján összeverték, Párizsban titokban járt, miután azonban 1850-ben I. Ferenc József lemondatta, magyar földön talált békés otthonra. 220 ezer forintért – a júdáspénzért, mondták akkoriban – 3874 holdas földbirtokot vett Szatmár vármegyében, s beköltözött a kisgécpusztai, korábban Majthényi-kastélyba. A környék jámbor lakói „természetesen” cseppet sem háborgatták a dúsgazdag és félelmetes báró urat. (Jókai Az új földesúr című könyvében meséli el Ackerschmidt lovag történetét.) A szamosháti falvakban, egészen az Ecsedi-lápig, mégis még évtizedek múlva is félelmetes híreket suttogtak az emberek a géci kastély és temető éjszakai sötétben kísértő lidércéről, aki soha nem nyughatott a lelkét terhelő halálos bűnöktől.
Faludy György amerikai emigrációjában, 1981-ben írt kegyetlen köszöntőverset egy helytartó, Kádár János születésnapjára.
„Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott
múltaddal mint vagy? Olykor esti csendben
hallod-e újra, ahogy Rajk barátod
nyakcsigolyája reccsen?
Ha altatóval sem tudsz már aludni:
Tóth Ilonka sóhaja utolér-e…”
A párhuzam Haynau és Kádár között tehát nemcsak amiatt vonható meg, mert az utóbbi is orosz (szovjet) katonai segítséggel vergődött hatalomra, a magyar szabadságért, függetlenségért felkelt százak haláláért, Nagy Imre miniszterelnök és vezető politikustársai akasztófára juttatásáért felelős, hanem mert súlyos „elintézetlen dolga maradt a földön”. 1993-ban elhunyt neje, Tamáska Mária politikai karrierjét 1949-ben (kereken száz évvel Arad után!) az Államvédelmi Hatóságnak a Magyar Postához kihelyezett levélfelbontó részlegénél kezdte értékelő tisztként. Urnába zárt hamvai magától értetődően Kádár díszsírjába kerültek, a magyar munkásmozgalom „dicsőséges hősei” közé. Tizennégy évig pihentek együtt békében, a május másodikára virradó éjjel azonban valaki vagy valakik feltörték, megásták a sírt, széttúrták az egykori pártfőtitkár csontjait, s magukkal vitték a minisztertanács tájékoztatási hivatala egykori vezetőjének urnáját. Gyáva tettükkel semmit nem ártottak a rég meghaltaknak, és senkinek nem használtak vele.
Lekéstek a történelemről.
origo.hu
Hatalmas tűz lett egy bográcsozásból Debrecenben, több ember kórházba került
