Fűvers

A magyarországiak nagy részének nincs tudomása arról, hogy Szlovéniában tízezres őshonos magyar közösség él, amelynek egyre színesebb a kulturális élete. A muravidéki közelmúltról, valamint pályafutásáról beszélt az ötvenesztendős Bence Lajos szlovéniai magyar költő, publicista, szerkesztő, bortermelő, aki a minap a Magyar Kultúra Alapítvány rendezvényének díszvendége volt a budai Várban.

Milyen környezetbe született fél évszázaddal ezelőtt?
– A hajdan Zala vármegyéhez tartozó Göntérházán honos hagyományos parasztcsalád sarja vagyok. Az akkor Jugoszláviához tartozó Muravidéken nem téeszesítettek a világháború után, megmaradhattak a magánbirtokok. Apám négyhektárnyi területen gazdálkodott, meg is éltünk belőle. Jellemző és tragikus, hogy a történelmi Hetést kettévágták Trianonban, majd Párizsban is, a mi oldalunkra került négy falu, odaát maradt három. Kisgyermek koromban még szegénység uralkodott, nálunk is voltak beszolgáltatások, ráadásul apám sokat betegeskedett; persze azért akadtak a vidékünkön módosabb gazdák is. Aztán lassanként emelkedett az életszínvonal, köszönhetően annak is, hogy tanfolyamokat tartottak a gazdáknak. Magyarországtól viszont vasfüggöny választott el minket jó ideig, el is hittük, hogy odaát borzasztó rossz, mert szovjet megszállók állomásoznak. Számunkra a Vajdaság és Horvátország nagyjából összefüggő magyarlakta része amolyan belső anyaországként szolgált, de több száz kilométer választott el minket egymástól. Az ottaniak figyeltek ránk, a kicsi szlovéniai magyar közösségre, de mégiscsak nekünk kellett kialakítanunk a magunk értelmiségét. Tanítóinkat is gyors tanfolyamon képezték ki, még jó, hogy volt köztük néhány eszes parasztgyerek, akiből később szerkesztő, író lett. A hatvanas évekbeli magyar könnyűzene is elemi erővel hatott néhányunkra, ami hozzájárult identitásunk megerősödéséhez.
Végzett tanárként Lendvára költöztem, s most a Monarchia korának legnagyobb magyar szobrásza, Zala György szülőházának helyén álló épületben élek a családommal.
– Mikor lett átjárható a határ?
– A hatvanas évek derekán nyílt meg a Rédics– Hosszúfalu átkelő: átmehettünk Lentibe, ahol vásárolhattunk magyar lemezeket. Magyar származású szlovén szakos tanárnőm felfigyelt arra, hogy különösen vonzódom az irodalomhoz. Az is tetszett neki, hogy odaadóan tanultam a szlovén nyelvet. Jelentkeztem fizika–technika szakra Mariborba, de hiányzott a magyar szó, és a délstájer közeg is idegen maradt számomra. Felvételiztem Debrecenbe magyar szakra, ahol csendes hallgatóként próbáltam pallérozni magamat. Csakhogy az utazás a lendvai buszmegállótól a debreceni vasútállomásig átszállásokkal 28 (!) óra volt. Úgyhogy a második évfolyamot már Pesten kezdtem. Czine Mihály professzorom a bizalmába fogadott, akinek megmutattam a verseimet is. Tetszettek neki, úgyhogy az első kötetemhez ő írta az előszót, amit nagy megtiszteltetésnek vettem. Kiváló tanárainknak köszönhetően a pesti bölcsészkaron ismerkedtem meg a népi írók életművével is. Az a célom, hogy szülőföldem népének, a szlovéniai magyaroknak is átadjam gondolataimat. Ez program, hiszen azt látom magam körül, hogy a gyors asszimiláció elnyelheti ezt a néhány ezres közösséget, ami ellen egy írástudónak harcolnia kell. Amúgy nem hiszem, hogy Magyarországon annyira rendben menne minden, hogy már szinte csak az illúzióhajszolásról, a fikcióról s a kellemkedésről lehetne írni. Lassan eljutunk oda, hogy a valós problémák elől menekülve a fűszálról verselnek az anyaországi ifjak.
– A magyarországi irodalmárok egy része ismeri önt, de a közönség alig-alig.
– Ideát a vidéken élő jó költők közül is alig ismernek valakit, ami sokat elárul a Budapesten létező szellemi belterjességről. S az anyaországban legtöbben azt sem tudják, hogy Szlovéniában élnek egyáltalán magyarok, létezik a határ mentén körülbelül 30 település, ahol őshonos ez a közösség. A muravidéki magyar alkotókat, irodalmárokat, képzőművészeket sokkal jobban ismerik, értékelik Ljubljanában. Egy időben rettenetesen zavart, hogy a könyveink nem kaphatók Pesten és a nagyobb vidéki városokban – de ma már nem izgat különösebben.
– Eddig hány verskötete látott napvilágot?
– Öt. Legutóbb a Hazatérítő, amely az 1996 és 2006 közötti termést mutatja be. Évente egyszer-kétszer megjelentetjük a Muratáj című folyóiratot is, amely egyszerre ad teret az irodalomnak, a többi művészeti ágnak és a tudományosságnak. Egy évben több könyvet is ki tud adni a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, mivel a szlovén állam számottevő anyagi forrásokkal támogatja magyar nemzeti közösségünket. Különösen a költészetben, történelemben, szociológiában és néprajzban lettünk erősek. Ugyanakkor az unióban újraegyesülő Zala identitását is szeretnénk megszilárdítani, ezért is vállaltam el a zalaegerszegi Pannon Tükör főszerkesztő-helyettesi posztját.
– Még egy szlovéniai magyar sem tud megélni a költészetből?
– Miután Pesten elvégeztem a magyar nyelv és irodalom szakot, hazatértem Muravidékre, és tíz évig tanítottam, a legtöbbet a lendvai két tannyelvű középiskolában. Aztán később óraadóként, sőt rövid ideig főállásban a maribori egyetem magyar intézetében oktattam irodalomtörténetet és -elméletet. A szlovéniai magyarok hetilapjának, a Népújságnak tizennégy éve vagyok a főszerkesztője. Gyakorlatilag minden muravidéki magyar családhoz eljutunk, s reményeim szerint lapunk iránytűként szolgál a kisebbségi létben. És nem utolsósorban: ebben a műfajban a vezércikk „irodalmiasított” változatát művelve találkozik a versírás és a publicisztika.
– Mikor kóstolt bele a borászatba?
– Mindig nagy borkedvelőként tartották számon a hetési embert. A nyolcvanas évek közepén apám bejelentette, hogy nem győzi tovább művelni a családi szőlőt. Ekkor már szerelmese voltam a borkultúrának, de nyolc-tíz esztendő kellett ahhoz, hogy rutint szerezzek. Úgy látszik, sikerült is, mivel muravidéki területi szinten is több aranyérem és fajtabajnoki cím birtokosa vagyok.
– Nótázik is. Hivatásos szinten?
– Több csoportból alakult ki a Muravidéki Nótázók. Jó kedélyű, testes emberekről van szó, az első próbát Kárpát-medencei bordalokkal kezdtük. Ennek a közegnek a hatására kezdtem el borverseket írni. Szerencsére a hatvanas években akadt még néhány idős ember, aki tudott zalai népballadákat és katonadalokat, amelyeket nemrég CD-re énekeltünk. A Vass Lajos népzenei verseny nagydíját második alkalommal is sikerült megvédenünk, ami feljogosít minket arra, hogy az idén pályázzunk az Aranypáva díjra.
– Hogyan értékeli az átlagos szlovéniai, muravidéki magyar az anyaországát?
– Nagy érdeklődéssel figyeltük a magyarországi demokratizálódási folyamatot, aztán a következő egy-másfél évtizedben próbáltunk előhozakodni eredményeinkkel, sajátosságainkkal, de anyaországunk közömbösnek bizonyult velünk szemben is. Pedig elmondtuk volna 2004. december 5. előtt, hogy nálunk a valóban létező kulturális autonómia okán Szlovénia kétnyelvű hivatalos iratokat biztosít számunkra, az útlevelünk is ilyen, amellyel hosszú évek óta vízum nélkül mehetünk az USA-ba. Nem sokan voltak kíváncsiak ránk. Ha többen látogatnának el hozzánk, azt is észrevennék, hogy nálunk van Közép-Európa egyik legrendezettebb borvidéke, és megtapasztalhatnák a szlovén–horvát és természetesen magyar hatásra kialakult gasztronómiánkat.
– És miként látja egy szlovéniai magyar a nemzet jövőjét?
– Azért bizakodó vagyok, mert ez a nemzet olyan, hogy a mélypontokról is képes volt mindig gyorsan felkapaszkodni, oda, ahova mindig is tartozott: Európa csúcsaira. Ehhez a csodákra képes, páratlan magyar géniusz ad esélyt.