Emlékeztetőül: Jean-Pierre Houdin azt állítja, hogy a piramis építése két fázisból állt: az első szakaszban külső rámpát használtak, amely mintegy 43 méter magasságig futott körbe a falakon kívül. Amikor az építkezésben elérték ezt a szintet, a piramis belsejében is építettek egy rámpát, amely dugóhúzóhoz hasonlóan, spirálszerűen kanyargott felfelé a külső perem mentén. A piramis további részét erről építették (nem pedig egy, a piramis falára merőleges külső rámpáról, ahogy ezt korábban gondolták a tudósok). A belső rámpa egyes szakaszai (folyosói) hétszázalékos szögben emelkedtek, így összesen 21 szakaszra volt szükség, hogy elérjék a piramis csúcsát.
Kiss István kiindulópontja az volt, hogy az egész problémakör kritikus pontja nem a piramis megépítése volt, hanem a 2,5 millió egy köbméter térfogatú kőtömbök kifejtése a bányából, majd pedig a kifaragásuk. (Houdin ezt nem veszi figyelembe.) Ezzel elkerülték, hogy törmelék maradjon a helyszínen, és a világon először használtak előre gyártott elemeket. (Hasonló elgondolás alapján építették fel a jeruzsálemi templomot. A föníciaiak a kőtől, a fától kezdve mindent előre elkészítettek, és ezután szállították az elemeket a helyszínre. Károli Gáspár Bibliájában olvashatjuk: „Mikor pedig a ház építteték a kőbányának egészen kifaragott köveiből, építtetett úgy, hogy sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése nem hallatott a háznak felépítésénél.”)
– Az első fázis – az előkészítés – a becslések szerint tíz évig tartott – mondja Kiss István. – Ezalatt a kikötőépítést, a felvonulást, a bányanyitást, az útkőfejtést és az útépítést kell érteni. A munkálatokban kétszer 4000 munkás vett részt. A négyezres szám azért tér vissza minduntalan, mert az egyiptológusok és régészek a helyszínen 4000 fős munkásszállásokat találtak. A második fázisban a szükséges kőmennyiséget 20 ezer ember 20 éven keresztül fejtette ki és munkálta meg. Ugyanennyi ideig tartott – 4000 munkás közreműködésével – a harmadik fázisban az építkezés. Csakhogy az éveket bizonyos átfedésekkel kell értelmezni, hiszen például a meglévő készletet időközben a helyszínre, azaz a tároló területre kellett vinni, hogy a négy és fél hektáros – hat futballpálya nagyságú – piramis közelében legyenek.
Álljunk meg egy pillanatra a kifejtésnél és megmunkálásnál. A piramiskutatók könyveiben tudniillik meghökkentő adatokat találunk. Legnagyobb egyiptológusunk, Kákosy László például azt állítja, hogy a kőfaragó teljesítménye napi két köbméter volt.
– Ebből Sherlock Holmes-i logikával azt a következtetést vonom le – mondja Kiss István –, hogy Kákosy László soha életében nem volt katona, mert ha az lett volna, és lövészárkot kellett volna ásnia, akkor rájön, hogy állítása elképzelhetetlen. A szóban forgó számadat századát, tehát csak 0,02 köbmétert tudtak kifaragni egyetlen napon mészkőből, ami pontosan 50 kilogrammnak felel meg. Gránitból pedig ennek a felét.
– Mi a véleménye Jean-Pierre Houdin új elméletéről?
– Nem vitatkozom vele, mert soha életemben nem akartam megfejteni a piramisépítés titkait. De amikor 1999. december 15-én leégett életem fő műve, a Budapest Sportcsarnok, meg kellett kísérelnem elfelejteni. Az alkimistáknak sem volt szabad a fehér elefántra gondolniuk, mert ellenkező esetben meghiúsul a kísérlet. Előttem meg állandóan a lángokban álló BS tévés képei lebegtek. Lázadtam a sors ellen, és rájöttem, hogy kell valamit kezdenem magammal, ezért mentálhigiénés terápiaként elkezdtem könyvet írni. Olyan kultúrhistóriai jelenségek hermeneutikai vizsgálatával kezdtem foglalkozni, mint a trójai faló krónikája, Ezékiel próféta templomlátása, az ősmagyarok sátorlakása, az ifjabb Plinius levele alapján rekonstruált villák, a föníciaiak stb. Később tértem át olyan neolitikus létesítmények építésének logisztikai elemzésére, mint a megalitok, zikkuratok, piramisok és obeliszkek. Korábbi tanulmányaim alapján úgy véltem, hogy a piramisépítés titka – a régészet és a történetírás hitelesítési eljárása nélkül – megfejthetetlen, hiszen valójában igaz történelem nincs is, csak esetleg közmegegyezés megtörtént események értelmezéséről. Ezért eszem ágában sem volt, hogy újabb elméleteket kreáljak arról, hogyan építhették az egyiptomiak a piramisokat, csupán azzal akartam kipróbálni magamat, hogy a József Nádor Műszaki Egyetemen elsajátított műszaki ismeretek birtokában, mintha Kheopsz fáraó építésze lennék, mai tervezési, kivitelezési és logisztikai módszerekkel oldjam meg a nagypiramis felépítését a Kr. e. 2500 körüli egyiptomi technológia színvonalán, modern technika nélkül, de modern gondolkodás alapján.
Az önként vállalt feladat részeként Kiss István tisztázta a piramis alakját és méreteit (a négyzetes piramis 231 x 231 x 147 méter); megfejtette a piramis méretrendjét és szerkezeti felépítését (0,525 méteres királyi könyök, 20 lépcső, 200 kőtömbsor); kiszámította a piramis kőanyagszükségletét (kétmillió tömbkő a lépcsős maghoz, 0,45 millió burkoló kőtömb); emelőgépeket szerkesztett 2,5–3 tonnaméteres (tm) kis és 10 tm-es nagy piramisdarut); megállapította a munkálatok logisztikai feltételeit; kidolgozta a süvegkő (piramidion) felhelyezési módját és a felülről lefelé történő befejezés lépéseit; kiderítette, hogyan készítettek az egyiptomiak Kr. e. 3000-től gránitkő tömb és szobor megmunkálására alkalmas szerszámokat; végezetül három szakaszra bontva elkészítette a megvalósítás ütemtervét és emberszükségletét. (Lásd fentebb.)
– Jean-Pierre Houdin azt állítja, hogy külső rámpával oldották meg a nagypiramis építését. Ön viszont az írja a könyvében, hogy külső rámpát nem alkalmaztak.
– Roppant egyszerű a dolog. Az én építőipari gyakorlatom azt mondatja, hogy a segédszerkezet, a rámpa ebben az esetben a piramis tömegének többszörösét is kitehette volna. És a piramis befejezése után nyolc év kellett volna a lebontásához. Ilyen segédszerkezet pedig értelmetlen, ez közgazdasági és építőipari nonszensz. A segédszerkezetnek költségben mindig lényegesen alatta kell maradnia a főszerkezetének.
– De ha az egyiptomiak azt mondták, a pénz nem számít?
– Nem mondhatták. Itt jegyzem meg, hogy idővel azért maradt abba a piramisépítés, mert tönkretette az egyiptomi gazdaságot. Különben egyiptomi kollégáim csak csodálatot érdemelnek, mert sokkal intelligensebbek és merészebbek voltak a gondolkodásban, mint jómagam. Én csak a földön járva állítom, hogy nem csinálhatták meg. Figyelemre méltó, hogy Hérodotosz – akit az ókorban érdekelt ez a probléma – sem beszél rámpáról. Csak négyszáz évvel utána említi Diadórosz a töltéseket, azaz a rámpákat, amelyeken a magasba szállították a kőtömböket. E közlésre alapozva a későbbi kutatók számos rámparendszert dolgoztak ki az egyszerűtől a bonyolultig, végül azonban mindet el kellett vetni. A lényeg az, hogy a Kheopsz-piramis úgynevezett lépcsős piramis volt, mint az elődje, a szakkarai, és ezeket a lépcsőket használták rámpa gyanánt, belülről kifelé haladva. Legbelül megalkottak egy karcsú csonka gúlát, amely tulajdonképpen egy mesterséges kőhegy, és ehhez a központi maghoz támaszkodtak az 5,25 méter széles és 6,7 méter magas faltestek.
– A francia építész elmélete szerint a külső rámpa a 43 méteres magasságig futott körbe, és innen kezdődött a belső rámpa.
– Ezt tekinti Houdin újnak. Erre én azt kérdezem: miért csak a 43 méterig? Eddig a magasságig ugyanis a piramis 75 százaléka elkészült. Ötven méternél éri el a 82 százalékot, és valahol száz méter körül a 97-et.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy a francia építész elmélete szerint csak a piramis 25 százaléka épült belső rámpa segítségével.
Ludwig Borchardt német egyiptológus és építész a XX. század első negyedében jelentette meg beszámolóit egyiptomi ásatásairól és felméréseiről. Ezekből derült ki, hogy a nagypiramis belső tartószerkezete egy karcsú csonka gúla alakú központi mag körül lépcsőzetesen emelkedő, kissé ferde falrétegekből felépült falváz, amelynek rétegei a hagyma felépítését követik. Alakját tekintve a belső teherhordó váz 20 rétegből áll. Az emelkedő falvázrétegeket vízszintesen nem kötötték össze, azok csak függőlegesen csúszhattak el a közöttük lévő keskeny rés homokrétege segítségével. Ez a „tágulási hézag” a piramis „előre megtervezett repedési helye” földrengés esetére.
– Kézenfekvőnek tűnik, és joggal feltehető az az ésszerű megoldás – folytatja Kiss István –, hogy a lépcsős piramis és a gúla palástburkolata közötti 5–10 méter térközben fölfelé kígyózó 3,4–3,7 méter széles és kb. 10 százalékos emelkedésű szállítóút induljon olajozható fa sínpárral a szánkós kőszállításhoz, akár mind a négy piramisoldalon, lentről a csúcsig. Ily módon mind a 200 kőréteg munkaszint lehet, amely anyagtárolásra is alkalmas. Az ilyen rámpa mint segédszerkezet az építmény szerves része marad azután is, hogy rendeltetése megszűnik, űrszelvényét felülről lefelé haladva ki lehet falazni, vagy be lehet tömedékelni és le lehet burkolni.
Az építész elmondta, hogy a nagy súlyú köveket lehetetlen lett volna kézzel mozgatni és pontosan elhelyezni. Ahogy Hérodotosz is írta, ehhez gép kellett. Egyiptomban évezredek óta ismert volt a mérleg elvén működő gémeskút – saduf –, amelyet helyi gyakorlat szerint akár több gémmel is működtethettek. Ezek mintájára kötélkötésű rudakból 2,5–10 tm teljesítményű emelőgépeket, kisebb és nagyobb piramisrudakat tudtak szerkeszteni a kövek szállítószánra történő fel- és leemelésére, illetve elhelyezésére. A tíz tonna súlyú piramidont külön megépített ideiglenes munkaszintről lehetett elhelyezni, ahol egyszerre három oldalon is emelhettek a darukkal. Ezután már csak az ideiglenes munkaszintet kellett elbontani és a palást alatti szállítórámpát felülről lefelé haladva megszüntetni.
Egyébként a piramist különböző kövekből építették fel. A belső mészköveket a közeli bányából vitték a helyszínre, és ezzel óriási távolságot spóroltak meg, jóllehet rosszabb minőségűek, mint a Nílus túloldaláról származó burkolókövek, amelyek viszont hófehér, csillogó színűek, majdnem a márvány benyomását keltik. A burkolat azonban ma már hiányos, mert Kairóban palotákat építettek a kövekből. Ez az oka annak, hogy a piramis magassága 147 méter helyett ma már csak 137 méter…
– Jean-Pierre Houdin szerint a Kheopsz-piramist anélkül építették meg, hogy ismerték volna az emelőcsigát, a kereket vagy a fémszerszámokat.
– Nyelvi bizonyság alapján állíthatjuk, hogy az egyiptomiak már Kr. e. a harmadik évezredben ismerték a vasat. A vas hieroglifája bia-en-pet átírásban égi fémet jelentett. Nyilván égből hullott és talált vasmeteoritokból, a szideritekből kovácsoltak vésőt, kőfejtő és kőfaragó szerszámokat. A szideritek 91 százaléka fémvas, nyolc százaléka nikkel, sűrűségük 7,8 gramm/köbcentiméter. Az első leletek a Kr. e. 3000 körüli időből kerültek elő. Kiderült, hogy a második és a harmadik évezred között, tehát a piramisok építésekor volt a legnagyobb meteorithullás. És ezek között volt olyan 60 tonnás meteorit, amilyet ma Namíbiában őriznek. De más úton, közvetlenül is acélhoz juthattak már a Kr. e. harmadik évezredben.
Kellő bizonyíték híján minden rekonstrukciós elmélet csak fikció és hipotézis, mondta Kiss István. Még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy feltevéseiben csalhatatlan. Következtetéseinek indítéka az volt, hogy pótolja azt, ami nézete szerint kimaradt a műegyetemi oktatásból, mert stúdiumai inkább a kor kihívásaival szembeni helytállásra készítették fel, mint a múltban való merengésre. Ezért azonban sem az alma matert, sem tudós professzorait nem illeti bírálat. Sőt! Következtetései éppen azt bizonyítják, hogy építészmérnöki tanulmányai alapján vállalkozhatott arra, hogy megkísérelje felvázolni a gyakorlatilag dokumentálatlan piramisépítés egész folyamatát, az egyiptomi óbirodalom kozmikus és szakrális gondolkodását, anyag- és technológiai ismereteit, mai építészmérnöki észjárással ötvözve. Jean-Pierre Houdin új elmélete csak megszólalásra késztette. És örült annak, hogy egy más nemzetiségű és más kultúrkörben élő építész hasonló következtetésre jutott.
origo.hu
„Még az anyák napja előtt sem hagyja ki a hazugságokat a bolond brüsszelita bohóc”
