Kikapcsolódni. Valamikor ez azt jelentette, ami elvileg a „vigyázz!” után következik, jelesül, hogy „pihenj!”. Majd pihensz te is? – a költő kérdésére hajazva. Pihenést jelentett. Kikapcsolódást, igen. Szólt mögénk a nóta: „Egy Duna-parti csónakházban” – s a technika maximum egy Sokol rádió erejéig volt a kikapcsolódáskor jelenvaló.
Ma mást jelent kikapcsolva lenni. Ha ki vagyok kapcsolva, nem pihenek, hanem nincs bekapcsolva a mobilom. A kikapcsolt ember átmenetileg rendszeridegen elem, hisz nem utolérhető. Mondhatnók, bujkál. Kutya se gondolta volna, hogy ennyire szeretjük egymást, gyerekek. Hogy ennyi aggodalom, féltés avagy épp elfelejtett bevásárlási utasítás létezhet. Valamikor Ausztráliából félévenként jött a levél, és azt mondták, levelezünk. Azt mondták: mi most kapcsolatban vagyunk. Manapság, ha nem jön kétóránként sms, már a kapcsolat elhidegüléséről szól a fáma, négyórányi szünetjel pedig válóok, de simán.
Elvileg mindenki egyre inkább elérhető. A kommunikáció hovatovább új szenvedélybetegséggé válik. Emberfüggők lettünk. Egymástól függünk. Valamikor voltak az alkoholfüggők, később jöttek a drogfüggők, és most a játékautomata-függőkkel, a gépfüggőkkel egyidejűleg itt vannak az emberfüggők. A telekommunikáció nem véletlenül csak a szerencsejátékhoz mérhető nagyságrendű üzlet.
Egész civilizációnkra, de az adrenalincivilizációra főképp az jellemző, hogy bizonyos eddig kontrollált, mondhatni, természetes páncélszekrényben őrzött luxuscikkekhez korlátok nélkül férhetünk hozzá.
Ilyen luxuscikk például a szex. Egy szarvasbikának, egy hím fókának, rozmárnak mennyit kell küzdenie az áhított hölgy kegyeiért. Ők nem mehetnek be a szexshopba, és nem nézhetnek pornót. Az, hogy küzdelem nélkül juthatunk szexhez, elviselhetetlenül nagy lehetőség az ember számára, de azt sem sikerült eddig még feldolgoznunk, hogy szabad a cukor, hogy korlátlan mennyiségben juthatunk édességhez. Biológiailag mind a szex, mind az édesség drága, hisz művelése, illetve előállítása energiába kerül. A természet energiatakarékos, olyannyira, hogy még a játszással is takarékoskodik. A kölyök állat azért játszhat, energiájából azért futhat futkározásra, kergetődzésre és tanulásra, mert a kontót a mama fizeti. A kölyök, amint felnő, már nem játszik, hisz az energiapocsékolás volna. Mi felnőttként is játszunk. A nagy generáció csak nem akar megkomolyodni. Amerikanizált infantilizmusunk, az elhízás és a pornó mind-mind a pazarlás kiáltó jelei. Korlátlanul jutunk erőforráshoz, s képtelenek vagyunk ellenállni. Olyanok vagyunk, mint az a béka, melyet egy üvegbe zártak száz szitakötővel. Másnap holtan találták, megfullasztotta a bőség, halálra zabálta magát szegény.
Az ember a fosszilis, majd az atomenergia megszerzése nyomán a biológiai létén túli energiaforráshoz jutott. Megmozdíthatja azt, ami féltestvéreink, a csimpánz, a gorilla és az orangután számára menthetetlenül röghöz kötött, igaz, a kocsmapultnál azért kérdés marad, hogy tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyiknek fölemelésére képtelen. A közlekedés kapcsán az ember a távolságot mint üveggolyót kaparintotta meg, legalábbis itt, a Földön, merthogy a kozmikus távolságok változatlanul ellenállnak birodalomalkotó törekvéseinknek. A számítógép az emberi elme határait haladta meg, hogy a gyors műveleti sebesség egy új típusú kapcsolati tőke, az internet formájában materializálódjék. Társas létünk egy eleddig nem gondolt minőségbe csap át, igaz, egyelőre millió baráttal chatelni nem tudunk egyidejűleg – agyunk még szinguláris, játékterünk már szimultán.
Ha rettegni akarsz, az se probléma. Nem vállaltam el, hogy Buenos Airesbe menjek, pedig az RTL Klub szívélyesen meginvitált rettegni – Rettegi Fridolin foroghat a sírjában –, de azért aki akar, még félhet. Adrenalincivilizációnk extrém sport címszó alatt, illetve thriller, horror és akciófilm formájában a pánikot szintúgy korlátozás nélkül prezentálja nekünk. Nem kell oroszlán, bárki antilop lehet. Elég egy sportkocsi vagy egy ugrás a sötétbe bungee jumpinggal. Flaszterdzsungelünkben sok az eszkimó, kevés a fóka, sok a rettegni akaró áláldozat, és kevés a valódi ragadozó, miként erdeinkben sok az őz, és kevés a farkas. Torz paradicsom ez, benne a gödölye párducot képzel magának, hogy félelemből jelese legyen.
Látszólag bármi és bárki elérhető – hovatovább. Hova tovább – nem ballagó, hanem futó vén diákok, hova tovább? Orwell 1984, Sebeők 2007. A GPS, ha taxiba ülök, tudja, épp hol vagyok, s ahhoz képest, ahány kamera rögzít lépten-nyomon, semmiség „sztárnak” lenni amúgy.
Mozgó célpontok, bárhonnét és bárki által beazonosítható célkeresztek vagyunk valamennyien – látszólag. Merthogy másfelől, paradox módon, akivel beszélek, az sem létezik feltétlenül. Miként a növekvő tudás egyben növekvő felületű ismeretlenséget is jelent, felfokozott kapcsolódásunk is növekvő anonimitás mellett megy végbe. A vezetékes szám tulajdonosa lokalizálható, tudom, kicsoda valójában, és hol lakik. A megadott mobilszám csak egy álnév, illetve álszám. Becsapott ügyfelek, átvágott szeretők a megmondhatói, milyen érzés is az, amikor a mobilszám süket, s rá kell döbbenned, hogy az az ember elszállt. Mint egy memória. Soha nem érheted utol. Ma már útlevelünk, személyi igazolványunk nem árulja el, hogy valaki nős-e vagy sem. Maga nős ember vagy boldog? Ímhol a házasságszédelgők aranykora.
Erről a fajta elérhetetlenségről kevesebbet írnak. Nincs még megfogalmazható természete, de legalább akkora veszély, mint az orwelli értelmű nyilvántartottság. Ma ott tartunk, hogy nemcsak az elérhetőség, de az elérhetetlenség is immár mindenki számára elérhető. Üzeneted az infócsíkon ott szerepelhet az épp nyilatkozó Gyurcsány alatt. Beszólhatsz névtelenül akárkinek. Inkognitód fellebbenthetetlen fátyol.
Régen a névtelenség, az elérhetetlenség a zaklatók, a csalók és az összeesküvők kiváltsága volt, ma már ez is közkincs. Így térünk észrevétlenül vissza az őskorba. Nevet akkor se kért festőjétől a kő.
origo.hu
Két frontális baleset is történt rövid időn belül
