(ki tetszhalott…)

Én nem tudom, mivel töltöm majd estéimet most, amikor Szulák Andrea – remélem, csak rövid időre – megválik a képernyőtől, s elesem attól, hogy jelen legyek, amikor mondjuk Fucserák Fanni először beszél magánéletéről a nyilvánosság előtt, természetesen a Szulák-show-ban. Nemcsak én leszek bajban, hanem Fanni is, aki megfosztatik attól, hogy méltó módon tárhassa elénk izgalmas magánéletét, melynek hagyományairól Kármán már a XVIII. században oly mély empátiával írt. Vagy ezek másfajta hagyományok?
Ezt sohasem tudjuk meg, vagy csak később, amikor Andrea viszszatér, hogy egy-egy kitűnő politikusunk és szupersztárunk (balról és jobbról) ismét neki nyithassa meg esendő szívét.
Sajnos én hosszú média-pályafutásom során ritkán vagy sohasem akadtam össze vonzó és izgalmas személyiséggel, és nem hallgathattam bensőséges vallomását, miként ezt Szulák Andrea tette hétről hétre. Egyetlen esélyem volt csak arra hajdanában-danában, a fejlett szocializmus idején, hogy az emberi létezés legmélyebb titkaiba bepillantsak, s amit ott láttam, azt igazságként tárjam a nyilvánosság elé.
Történt pedig 1970 táján, hogy híre érkezett a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, miszerint egy Győr közeli kisközségben bizonyos özv. P.-né Rozália, akit nyolcvankét esztendős korában ért a halál, feltámadott. Minden orvosi szakvélemény birtokában személyi igazolványát bevonták, s éppen a sírba akarták ereszteni koporsóját, amikor annak falát döngetni kezdte, majd a halálra rémült sírásók segítségével előbújt a szemfedő mögül, és azt kérdezte, mi a csuda történik itt? A hírt, amelynek hallatán ma több száz tényfeltárásra kész riporter rohanna a helyszínre, telefonon megerősítette a község tanácselnöke és párttitkára is, aki bevallása szerint tudományosan képzett ateista létére keresztet vetett, amikor látta, hogy a halott, hazatérvén a sírból, a torból megmaradt töltött káposztát eszi. Abban az időben a Magyar Nemzet főszerkesztője Mihályfi Ernő volt, aki a The New York Timesnál tanulta ki az újságírószakmát, s így nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy a lap beszámoljon a szenzációról, bár tudva tudta, hogy az ilyesmit a Párt agitprop osztályán nem szeretik.
Engem bízott meg, hogy utazzak a helyszínre, és beszéljek az újkori Lázárral, no meg a falu orvosával, aki kiállította a halotti bizonyítványt, s szakmai reputációját óva azt állítja, hogy Rozi néni legalább annyira biztosan halott volt, mint Táncsics Mihály. Gépkocsin – hivatásos sofőrrel – száguldva értem el a település határát abban a reményben, hogy információhoz jutok a túlvilágról. Özv. P.-né háza előtt fekete ruhás embertömeg állt, s a súlyos csendből, sajnos, azt a következtetést kellett levonnom, hogy itt valami jóvátehetetlen következett be. A tanácselnök és a párttitkár, akik értesültek jöttömről, csüggedten, majdhogynem búskomoran fogadott. A helyi párt első embere immár mélyen restellte, hogy ateista hitét feledve engedett klerikális reflexeinek, s keresztet vetett. Ugyanis a töltött káposzta megártott Rozi néninek, s ismét, ezúttal véglegesnek látszón, elhalálozott. Az egész falu gyászolt, mivel ezzel a szomorú véggel a község remélt országos hírneve is odalett. Az orvos szégyenében, amely immár okafogyottá vált, ősi szokás szerint kötőtűt akart döfni az özvegy szívébe, nehogy a sötét sírban következzék be egy újabb feltámadás, halálra rémítve a halottat. Erről azonban a falu bábája lebeszélte. Inkább egy rutinos rendőrorvost hívtak ki Győrből, aki némi hezitálás után megállapította a halált. Mindez alig fél órával az érkezésem előtt következett be, a hálátlan özvegy így megfosztott attól, hogy elkészítsem életem egyetlen tényfeltáró riportját. Valószínűleg show-man is ezért nem lett belőlem.
Hogy ennek a meg sem történt történetnek mi a tanulsága? Jelenleg annyi a szenzáció, hogy egy tetszhalott főműsoridőben aligha juthatna szóhoz. S van egy olyan gyanúm, hogy a sajtó csak a legnagyobb szenzációról, a fejlett szocializmus feltámadásáról nem vesz tudomást. Hogy emitt is bekövetkezik-e egy második halál, azt viszont én nem tudom…