Kutya élet a tanyavilágban

Traktorral kitaposott földút vezet a tanyához. Jobbról-balról búzatáblák, majd akác- és nyárfaerdő, valamint ősborókás szegélyezi a kéthektáros háztájit. Irén és Ferenc mindössze másfél kilométerre laknak az 54-es főúttól, amely Kecskemét, Soltvadkert és Baja között óriási autóforgalmat bonyolít le, mégis mintha nem érintette volna a civilizáció ezt a kiskunsági vidéket. A villamosvezeték ugyan nyolcszáz méterrel arrébb húzódik a tanyától, az áramot eddig mégsem tudták beköttetni, mert körülbelül másfél millió forintba került volna a tanyán az oszlopállítás, a villanyóra és a vezeték behúzása. Ennyi pénzük pedig nincs.
Befejeződött az ország villamosítása. Ezt harsogta a propaganda a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben. Tudjuk, ez nem volt igaz. Nemcsak a Kiskunságban, de a csongrádi és a békési tanyavilágban is számos helyen még mindig petróleumlámpával, gyertyával világítanak, és elemes rádióval hallgatják a híreket.
Szomorú hírre érkeztünk. A kikötött kuvasz és vagy hat korcs a tanya különböző pontjairól veszetten ugatott, a húsznál is több tyúk békésen kapirgált a három kakassal, a tenyészgalambok ellepték a kis ház padlásfeljárójának és szellőztetőablakainak nyílásait, míg Irén és Ferenc a hatalmas eperfa lombkoronája alatt csak panaszolták sérelmüket: ellopták a nemrég beszerzett aggregátort.
– Leértékelve vettük a benzines aggregátort, tizenhatezer forintba került – mesélte el szomorúan Ferenc. – Betettük a disznóólba, hogy ne lássák az idegenek, és onnan a farakások között egy kábel vezette az áramot a házba. Azzal működtettük a mosógépet, amit fedél nélkül, az utcára kidobva találtunk Orgoványnál – vette át a szót Irénke. – Világíthattunk a házban, szólt a rádió, a televízió is onnan ment, amit használtan kaptunk Jakabszállásról. Végre nem kellett vakoskodnunk, a petróleumlámpa is a nyári konyhába került. Évtizedekig a kútnál mostam a ruhákat, most egy kicsit könnyebb lett. De ennek vége. Sejtem, ki vihette el – fakadt ki dühösen.
A leírás szerint magányos, harcias aszszony, akitől félnek a környékbeliek, mert erőszakosságáról és fékezhetetlen kutyáiról híres.
– Etettük, itattuk, amikor idejött – folytatta a férfi. – Ha kenyér kellett neki, ha tojás, mindig adtunk. Ha meg kellett nála javítani valamit, engem hívott. Nem tudom, mi történt vele. Mi is nyomorultak vagyunk, miért minket lopnak meg? Onnan tudjuk, hogy ő volt – magyarázta, mert a lányával a múlt héten volt nálunk, és látták az aggregátort működni. Mondta is a szomszédasszony a lányának: látod, ilyen kellene nekem is! Erre a lánya csak ennyit felelt jelentőségteljesen: Majd lesz! Akkor vihették el, amikor bementünk Jakabszállásra. Tudták, hogy minden kedden napszámban vagyunk.
– Átbicikliztem hozzá – szólt közbe Irénke. – Kérdeztem tőle, miért loptátok el az aggregátorunkat? Bizonyítsd be! – rivallt rám. – Mit csináljak, hová forduljak? – kérdezte könnyes szemmel Irén. – A rendőrök nem tesznek semmit, hiszen itt mindennaposak a lopások. Nincs közbiztonság a tanyavilágban. Idős emberektől hajtják el a jószágukat, tőlünk is vittek el már tyúkokat, csirkéket, egyszer egy süldőt is az ólból. Még az számít szerencsének, ha nem csapják agyon az embert.
A farkastörvények leegyszerűsödött formában a tanyákon is élnek. Itt nem a gazdag, a hatalomban lévő fosztja ki a szegényebbet, a kiszolgáltatottat finomabb módszerekkel, hanem a szegény a még szegényebbet lopja meg. Ferenc sírásó egy vállalkozónál, hol Kiskőrösön, hol Kiskunfélegyházán dolgozik, amikor van temetés. Egy gödör kiásásáért kétezer-ötszáz forintot kap. Húsz-harmincezer forint ha összejön egy hónapban. Ezenkívül huszonhétezer forint rokkantsági nyugdíjat ítéltek neki. Ha marad még ideje, elmegy napszámba. Irén hatvanegy évesen a tanyán foglalatoskodik, soha nem gyűlt össze annyi pénz az évek alatt, hogy jól meg lehessen élni a tanyából. Ő is napszámba jár, almát szedni vagy szőlőt kapálni, szüretelni. Munkaadói soha nem jelentették be. Beteg lábai miatt a hatvanhét százalékos rokkantsági nyugdíjra tizenötezer forintot kap. Most megint gyűjthetnek egy új aggregátorra. Abban reménykednek, hátha lesz valahol akciós kiárusítás.
Visszafelé haladva az út szélén kilométereken keresztül táblák hirdetik: Tanya eladó! Egyre többen igyekeznek megszabadulni tanyájuktól. A kistermelőket jelentős részét tönkretették a bevásárlócentrumok az olcsó, de korántsem minőségi áruikkal. Ezen a környéken sokan befuccsoltak az alma- és a baracktermesztéssel. Igaz, több helyen látni fóliasátrakat, ahol a paprika, a paradicsom növekszik. Ezen a homokos vidéken a spárga is jól terem, jól hoz, csak nagyban kell csinálni. Ehhez persze sokat kell dolgozni, több embert napszámba felvenni, drága vegyszereket megvenni, amihez pénz kell. Ezeken a földeken főként erdélyi magyarok dolgoznak, olcsón és jól. Egyszóval a tehetősebbeknek sem könnyű. Az orgoványi elágazásnál az Erdei csárda is eladó. – Valamikor jól ment – mondta a tulajdonosnő. – Megálltak a teherautó-sofőrök, a környékbeliek is fogyasztottak, ettek-ittak. Ebből ma már alig lehet megélni. Az emberek elszegényedtek, inkább hazaviszik üvegben az italt, és otthon megfőzik az ételt. Nem csoda, hiszen innen nem messze még több tanyán petróleummal világítanak. Minket a vállalkozói adókkal és az áremelkedésekkel tesznek tönkre. Feladom a húsz év munkáját – búcsúzott lemondóan a csárda tulajdonosa.
Beesteledett. A főúton Kecskemét felé is sötét lett. Messze egy-egy tanyából pislákoló sárga fényt véltem felfedezni.