Mindent kiszivárogtatok (XXV.)

SZEM(EM)BENÉZÉS
Múlt héten elkezdett „harakirimet” több héten át folytatnám, egyre kíméletlenebbül önmagammal szemben. De mivel több művésztársam – így a remek Benkő Viktor is – azonosította magát a már leírtakkal, és nagy hatású kiállítása ellenére úgyszintén ödipuszi könyörtelenséggel kezdett el vájkálni legbensejében…, ami ugye a vizualitás számára egy öngyilkossággal ér fel… Szóval – szemembenézés ide-oda, többes számban folytatom a nem csupán alkotóművészekre vonatkozókat, hátha valaki rajtunk kívül is ráismer… – ha nem is magára, a másikra.
(A KÖRNYEZŐ EMBEREKET
IS UNJUK MÁR)
– Minden érdekeset elmondtunk nekik, amit tudtunk; igazán lényegeset nem tudunk már, és tőlük se sokat várunk. Az embertársainkkal való viszonyban sivár üresség, örlő közöny áll be. Szomorú alkalmakkor szomorúnak mutatkozunk, vidámakkor vidámnak, mert így illik. Kezdjük nem túl tragikusan venni mindezt. Minden bizonytalanná válik. Csak egy a vágyunk: „aludni” – talán nem éppen fizikailag, de egzisztenciálisan; nem harcolni többé; mindent surlódásmentesen „lebonyolítani”, fölrakni az elfoglaltság és az illendőség álarcát, és mögötte szunnyadozni. Hiszen, ha fölébrednénk, mindenen változtatni kellene! Az élet „beszűkült” bennem. Törjek ki megint a szabadba? Akkor már jobb a magam közönyössége és fáradtsága; abban élek tovább, talán kurta lélegzettel, apró lépésekkel, alvajáró módjára. Legalább így alszik az aggodalom a nagyobbtól, attól, ami maradéktalan követelményeket állít elém.
(EZ A ROMBOLÓ LANYHASÁG OLYAN…)
– Mint a lelki vérszegénység; annak a következménye, hogy állandóan „elejtjük” a dolgokat. A lét elevensége lassanként bomlásnak indul. Kezdetben talán észre sem veszünk semmit. De egyszerre látjuk, hogy semmi sem nő tovább; életünk fái nem hoznak gyümölcsöt, a termékeny talaj kővé vált. Még a bűn is szokássá lett, énem egy részévé, amelyet gyűlölök, és mégsem vagyok képes elhagyni. Halálos üresség kerít hatalmába. Nem is vagyok már többé, csak a fáradság van, belefáradás mindenbe és önmagamba. Nem szeretem már az életet. Halott vagyok, mielőtt meghaltam volna.
(KILÁTÁSTALAN KÖRFORGÁS EZ)
Az órák némán és borúsan telnek. Nem csatlakozunk semmiféle párthoz, nem ítéljük meg többé a helyzetet, hagyjuk, hogy mások döntsenek az életről. Saját cselekedeteink hallgatag nézőivé leszünk, távol az élettől, távol önmagunktól, félelmetes messzeségben. Sajátságos szokás fejlődik ki bennünk, pozitív alakjában csak a misztikusoknál találjuk ezt: kikapcsoljuk tudatunk nagy részét, és kitűnően értünk ahhoz, hogy még a legfontosabb munkát is a lehető legkisebb értelmi és kedélyi erő bevetésével végezzük.
(AZ ÉRZÉKEK MÉG ÉSZLELIK A SZÍNT)
– Ízt, szagot és formát. De mindez a benyomás már nem hatol be a voltaképpeni énbe. A külső élet mintegy magától folyik. Részt vehet az illető üléseken és megbeszéléseken, okos szavakat mondhat, akár megrendítő előadásokat is tarthat. Miközben az agy és az ajkak ezt végzik és az ember talán ismert és fontos személyiséggé válik, valójában távol marad, magába zárkózott életet él, sehol sem mozdítja elő a nagyobbat, a szebbet.
(AZ ILYEN EMBER AKÁR NAGYON
VONZÓ IS LEHET)
Embertársai fölfigyelnek rá, gondolkodnak róla, kegyeit keresik, próbálják meghódítani, hatása rájuk megindító, megrázó, de végül – pusztító. Nem jár senki után, mégis magához vonz. Talán ez a legfurcsább az ilyen bensőleg kiürült emberben. Gyakran nagy erőt sugároz ki: tárgy nélküli, önmagát megmérgező, tehetetlen erőt. Rettenetes belső hideg uralkodik benne, akkor is, ha kifelé gyöngédnek és jóakaratúnak mutatkozik. Van hatalmas, intenzív hideg, létezik hideg szenvedély is; a jég is éget! A körülötte lévők titokzatos gazdagságot sejtenek benne. De belül közönyös marad. Belül üres. Az élet „megfagyott” benne.
(NEMCSAK A TÖBBIEKTŐL ESIK
NAGYON TÁVOL AZ ILYEN EMBER)
– Hanem saját magától is. Ha a szív nem élő, akkor az ember szinte csak saját maga „mellett” áll. Így egzisztenciális távolság jön létre. Az ilyenbe nem lehet igazán „behatolni”, nem lehet nála „megotthonosodni”. Zárt egyén. De a belsejében semmi sincs, amit ez a zár őrizne. Elérhetetlen, ajándéknak hasznavehetetlen, senkit sem képes gazdagítani, senkié sem tud lenni; nem tud elfogadni, meggazdagodni attól, ami egyedül tesz gazdaggá: az önmagát ajándékozó szeretettől.
– a jövő héten folytatom –