Mozgó vonalak

k ö n y v e s h á z

Tegnap Sztálinnál voltam. Nem tetszettünk egymásnak – állítólag így mesélte el barátjának Szergej Eisenstein, az akkor már jó ideje világhírű rendező azt a találkozót, amelyet azért eszközölt ki a diktátornál, hogy az engedélyezze a Rettegett Iván című film harmadik részének leforgatását. A „Főnök” kegyes volt, engedélyt adott a forgatásra, de alighanem csak azért, mert akkor már jól tudta, hogy Eisensteinnek aligha lesz alkalma rendezésre. Nem is lett, hiszen hamarosan, 1948. február 11-én, alig egy hónappal ötvenedik születésnapja után meghalt.
Hatalomközeliség és kiszolgáltatottság, szüntelen alkotásvágy és az alkotómunka újabb és újabb megszakítása, siker és bukás. Ez a furcsa kettősség élete nagy részén át elkísérte a rendezőt, s még bizarrabbá tette azt az élethelyzetet, amelybe sok száz vagy éppen sok ezer művésztársával egyetemben került, amikor a XX. század egyik legkegyetlenebb diktatúrája idején művészeti tevékenységet folytatott. Ha úgy tetszik, annak a tökéletesen kidolgozott propagandagépezetnek a részeként, amelyet – és ez a legszürrealisztikusabb az egészben – ő és sok-sok jobb sorsra hivatott művésztársa tudatosan hozott létre akkoriban, amikor úgy tűnt még, jó ügyet szolgálnak. A hatalom pedig? Olyan fontos volt az a szolgálat, amelyet a művészek tettek neki, mint egy falat kenyér, ha viszont nem ízlett a falat, egyszerűen kiköpte. Packázott művészeivel. A jégmezők lovagja alig készült el, jött a német–szovjet békeszerződés, dobozban hagyták hát az alkotást, egészen a németek 1941-es támadásáig. A Rettegett Iván első részéért a rendező megkapta a második Sztálin-díjat is, a másodikat látva viszont Sztálin, aki magára ismert a véreskezű uralkodóban, tajtékzott, a harmadik részt azonban ismét engedélyezte.
Csoda-e, hogy ebben a helyzetben Eisenstein számára a legfontosabb, legőszintébb művészet a rajz volt, ha úgy tetszik, a rajzbeszéd, már pályája kezdetén? Filmjei előkészítésében, alakok, helyszínek, mozgássorok elképzelésében éppen olyan fontos eszköz volt számára, mint – ahogyan a rejtett önarcképként is fölfogható, leláncolt figura is mutatja, amely mellé odaírta: szabad ember – a világgal kapcsolatos viszonya tisztázásában, szavakkal elmondhatatlan tények, felismerések, sejtések megfogalmazásában. Tehetségét volt kitől örökölnie az eloroszosodott, jómódú rigai német zsidó családból származó művésznek, édesapja ugyanis a város főépítésze volt, egy-egy pazar szecessziós házkompozíciója ma is áll a belvárosban. Szergej azonban, aki még nem volt húszéves, amikor Sir Gay aláírással publikálta rajzait az egyik újságban, nem tömegekben, statikus formákban gondolkodott, hanem mozgásban, mintha csak egyik példaképe, az ókori kínai filozófus, Wang Bi tanítását fogadta volna meg: „A vonal a mozgásról beszél.”
A maga körül látott karaktereket megörökítő vagy éppen az erotikus töltésű, időnként már-már pornografikus, sokszor csupán néhány vonallal felskiccelt rajzok többségét a rendező gyakran ajándékozta munkatársainak. A csak szűk körben ismert frivol rajzvicceket évtizedekkel Eisenstein halála után publikálták először Párizsban, a díszlet- és jelmezterveket 1957-ben mutatták be. Hogy a rajzéletművet a maga teljességében megismerhette a világ, az elsősorban Ligyija Naumovának, a Rettegett Iván jelmeztervezőjének, illetve örököseinek köszönhető. A világon először 1991-ben Magyarországon, a Műcsarnokban mutatták be ezeket az alkotásokat. A most megjelent kötet szerzői ezt frissítették fel a Pécsett kiállított szűk válogatásból, majd teljesítették ki a nemrégiben a Budapest Galériában rendezett tárlaton.
(Szergej Eisenstein: A rajzoló rendező. Szerk.: Geréb Anna. Kossuth Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 5990 forint)