Tahiti

A bíborvörösre színeződött nap éppen lebukni készült a fekvő nő lágy csípővonalát kirajzoló Hiva Oa hegyvonulata mögött. A dübörgő óceán fölött, a párafüggönyön át még látni lehet Tahuata és Ua Pu távoli szigetét, két csillogó smaragd a végtelen kékségben. Paul Gauguin mezítláb ácsorgott a deszkamóló mellett, és le nem vette a szemét arról a bárkáról, amely nyugat felől csigalassúsággal közeledett a part felé. Fél óra elteltével már jól kivehető volt, hogy a hullámok között bukdácsoló bárka valóban a különös nevű Gombóc, amelyikre a festő napok óta türelmetlenül várt. Az a részeges, csirkefogó Csikász végre megérkezett, és ha van isten, még sötétedés előtt ki fog kötni. Három hétbe tellett a nyomorult magyar telepesnek, hogy megforduljon Papeeteből. Gauguin elhatározta, nem fog vele alkudozni, vita nélkül kifizeti Csikász Jenő összes költségét, pedig az ötszörösét fogja kérni, állítólag ez ősi magyar szokás.
A szél csattogtatta Gauguin festékfoltos vászonnadrágját, amint ott állt a roskatag móló végén, és feszülten figyelte a kikötő hajót. A kis kormányosfülke ablakában megjelent Csikász szíjas arca. Paul Gauguin barátságosan intett neki, mire az öreg előmászott, kidobta a horgonyt, aztán meghúzta a pányvaköteleket. Közben ordítva, de hamisan énekelt: „Nem jár erre postakocsi, se levél, mennyünk innen, mer’ hidegen fú a szél…”
– A csomagom nélkül partra se szállj! – kiáltotta neki Gauguin, mire Csikász napégette vonásai ezer ráncba futottak.
– Nincs csomag – közölte.
Gauguin csaknem beugrott a bárkába.
– Azt akarod mondani, hogy nem hoztál festéket?
– Nem hoztam – ismerte be Csikász.
– Uahuka vatoa malakula! – káromkodott égre fordult szemmel szegény Gauguin, a két öklét rázta, és dühében a tengerbe köpött.
– Más is kibírja festés nélkül – próbálta nyugtatni Csikász, miközben a zsákját a mólóra hajította. – Őszinte leszek, csúnyán berúgtam. A Miracle egy nap késéssel futott be Papeteebe, de már aznap este tovább is ment a festékcsomaggal együtt. Sajnálom, Paul, nem tudtam érte menni. Csak reggelre tértem magamhoz.
Gauguin a móló halbűzös deszkájára roskadt, és üres tekintettel nézett a semmibe.
– De azért nem jöttem üres kézzel! – vigasztalta Csikász, miközben a zsákja mellé térdelt. – Hoztam sakk-készletet, egy borneói cápavadásztól nyertem, mind a két karja hiányzott, képzeld, Paul, a szájával sakkozott. Aztán itt egy hegedű, majd csinálok hozzá vonót, elvégre a nagyapám hangszerkészítő volt Nyíregyházán. Tényleg, Paul, nem akarsz festés helyett inkább hegedülni?
– Kitépem a szívedet, és felfalom! – suttogta szegény Gauguin.
Alkonyat után némileg megenyhült hangulatban méregerős tubát iszogattak Paul házának a teraszán.
– Tönkretettél, Özsen – szólt a festő révetegen. – Idáig tiszta színekkel dolgoztam, árnyalatok nélkül. Festés közben ébren álmodtam, úgy születtek a képek.
– Álmodban festettél? Ne nézz engem madárnak, Paul!
Gauguin kiitta a tubát a cseréppoharából, aztán nyakon csípte Csikászt, és beterelte a házba.
– Gyere, te részeg disznó! – kiáltotta, és dobálni kezdte a keze ügyében lévő vásznakat. – Tessék, ez a Vairaumati! Azt terveztem, hogy holnap befejezem. Nem baj, kék lesz a lány haja! És piros a fű!
– Piros fű? Jó lesz az úgy? – csodálkozott Csikász.
– Pirosam még maradt! Ez meg itt az Arearea. A barnám már múlt héten elfogyott, de nem számít, majd narancssárga kutyát festek!
– Narancssárga kutyát? Elment az eszed, Paul?
– Tessék! Három hétig dolgoztam ezeken a nyavalyás sertéseken. Most majd feketék lesznek! Ez meg itt a Mahaua no atua. Majdnem kész, de elfogyott a sárgám. Sebaj, rózsaszínű lesz a vízpart! Hadd röhögjön rajtam a világ!
– Jól meggondoltad, Paul? – Csikász komolyan elkezdett aggódni. – Soha senki nem fog tőled képet venni, aztán mind a ketten éhen halunk!
– Átkozott, iszákos, képgyilkos, magyari jöttment! – rázta az öklét Paul Gauguin, és felrúgta a bambuszasztalt.