Versenyhátrány

Bibó István Az államhatalmak elválasztása egykor és most című 1947-es akadémiai székfoglalójában arról elmélkedett, hogy a modern államéletben hol fenyegetnek a hatalomkoncentráció új jelenségei, új gócai. Bibó szerint a hatalomkoncentráció demoralizáló hatása a legvészesebben a szellemi élet, a kultúra területén érzékelhető. „Ez ma számos vonatkozásban központi kérdése az állami életnek. Itt van először a tudomány jelentőségének minden eddigi mértéket meghaladó növekedése az állami élet számára. Ez egyrészt azzal jár, hogy az államhatalom a tudósokat, jelentőségüknek megfelelően elsősorban a természettudósokat befolyásolni igyekszik, másrészről pedig azzal, hogy a társadalomtudósoknak gyakran doktriner s a természettudósoknak gyakran naiv állami és politikai állásfoglalásai súlyos gazdasági, hadászati s egyáltalán politikai jelentőséghez jutnak. A másik, ennél sokkalta súlyosabb veszélyt a tömegműveltség eszközeinek – egyébként nagyszerű és ellenállhatatlan – kiterjeszkedése idézi elő. A propaganda jelentőségének és eszközeinek megnövekedése, a mozi, a sajtó, a rádió véleményformáló hatása egyszerre döntő tényezője a tömegműveltség emelkedésének és ugyanakkor a hatalomkoncentráció minden eddigi mértéket meghaladó növekedésének. Ez egyrészt a tömegkultúrát az államhatalmi célokkal függőségi viszonyba hozza, másrészt az államhatalmat saját propagandájának a rabjává teszi.”
Bibó fejtegetése ma is aktuális, miként a kiútkeresés is, mert valamiképpen kezelni kell azt a mai magyar társadalomban szinte feloldhatatlannak tűnő problémát, hogy a szellem emberei s azok szakmai közösségei miként tudnak úgy függetlenként dolgozni, hogy munkájukhoz nem állnak rendelkezésre megfelelő források, s a források felett a politikai céljainak megvalósításáért küzdő, a hatalmat erősen koncentrálni igyekvő, a demokratikus kereteket a lehető leginkább leszűkítő kormányzat rendelkezik. Azzal is szembe kell néznünk, hogy a művészeti vagy tudományos művek nehezen jutnak megfelelő nyilvánossághoz a bibói gondolatok papírra vetése óta hihetetlenül változatossá, szabaddá s egyben szabadossá vált, a tömegkultúrát is totálisan elbulvárosító elektronikus médiumokban. Az elit képviselői, a míves esszéket közlő, a társadalom állapotát mély gondolati levelekben elemző írók láthatólag kommunikációs versenyhátrányban vannak az elektronikus kor megmondóembereivel, bloggereivel szemben, akik sajátos fogalmazású, szabad szájú, gyakran az alapvető értékeket is relativizáló írásaikkal a negyven év alattiak sokkal szélesebb rétegeit képesek megszólítani, mint a haza sorsáért – egyébként teljes joggal – aggódó idősebb pályatársaink.
Ez persze nem jelenti azt, hogy végképp le kell mondanunk a minőségi kultúra képviselőinek sokak által arisztokratikusnak kikiáltott feladatvállalásairól, sőt éppen hogy erősíteni kellene ezen alkotóknak és csoportjaiknak, szakmai szervezeteiknek a pozícióit, mert kiszolgáltatottságuk, anyagi függőségük erősíti a magyar értelmiség Kádár-rendszerből eredeztethető, ám jelenleg több irányba mutató szervilizmusát, öncenzúráját.
A nyelvhasználatból, a kommunikációs eszközhasználatból eredő hátrány leküzdése pedig különösen fontos, hiszen a jelenlegi állapot fenntartásának hosszú távon az lehet a következménye, hogy úgy tűnhet fel a társadalom széles rétegei, valamint az általuk megválasztott döntéshozók számára, hogy a vélemények szabad piacán a revolver-újságírói krakélerkedés azonos súlyú lehet a tényekre alapozott, a megfelelő szaktudás birtokában megalkotott helyzetelemzéssel. Kifejezetten igaz ez a konzervatív értelmiség tekintélyes részére, amely láthatóan szívesebben sorolja a sérelmeit, mint hogy értelmes, megvalósítható programokkal álljon elő. De gond van a sebeit nyalogató, értelmiségét is oly sokszor mellőző vagy csak aktuálpolitikai célokra kihasználó vezető jobboldali politikai erő médiapolitikájával is, amely csapnivaló, és elrugaszkodik a tömegmédiumok logikájától, illetve egyoldalú és egyarcú a kommunikációja. Változni, változtatni kell, mert enélkül hosszú távon nem lesz versenyképes konzervatív erő Magyarországon.
Az utóbbi hónapokban a baloldalon lelkes kulturális programalkotási láz tört ki. Hiller István A kulturális modernizáció irányai címmel adta közre csekély visszhangot kiváltó, a Magyar Narancsban még az előző miniszter programalkotó tanácsadója, Sebők Marcell által is ízekre szedett negyvenoldalas vitaanyagát, míg Kóka János a liberális párt elnökjelölési csatájában jelentette meg 12 oldalas kultúrpolitikai programját. Mindkét írásban gyakran olvashatjuk a – társadalom valamennyi területén kulcsfogalommá előléptetett – piac és verseny kifejezéseket, Kóka szerint „a nyitott társadalom nem csupán az áruk és szolgáltatások, hanem a vélemények szabad forgalmát is jelenti”. Sokan erős fenntartásokkal fogadjuk el a piac mindenhatóságának tézisét, hiszen jól látjuk, hogy nemcsak hazánkban, hanem az Európai Unióban sincs olyan szabályzók nélküli szabadpiac, amely a képességeken, a megszerzett tudáson, a megtermelt javak valódi értékein nyugvó versenyt eredményezne; s a nyitott szemmel járó, kellően kritikus fogyasztók az élet számos területén tapasztalhatják, hogy az unióban is sokszor a támogatások és nem az értékek, a tehetség versenye folyik.
*
Lásd a magyar mezőgazdaság versenyhátrányát, más államok gazdálkodóinak erőteljesebb támogatását, s ennek következtében hazánk önellátási képességének soha nem látott leromlását s ezáltal kiszolgáltatottá válásunkat. De be kell látnunk, hogy a piac és a verseny anomáliái ellenére a kókai tételmondatnak van igazságtartalma. Ezért annak ellenére, hogy a kulturális élet szereplőinek eltérőek a lehetőségeik, s hogy az esélyegyenlőtlenséget sokszor éppen a hatalom vagy a kormány által közpénzből fenntartott másodlagos hatalmi tényezők (például az állami televízió kulturális szerkesztői) erősítik fel, nekünk az üzeneteinket, a nagy nemzeti sorskérdésekért való aggodalmunkat abban a versenyhelyzetben kell eljuttatnunk a közönséghez, amelyet egyébként éppen a Kóka-féle piacimádók próbálnak saját képükre alakítani. Így kell tenni még akkor is, ha közben a Csoóri Sándor Márciusi leveléről az egyik kereskedelmi televízióban vitatkozó liberális értelmiségiek azt bizonygatják, hogy annak a fajta beszédmódnak, amelyet Csoóri ebben a nagy visszhangot kiváltott esszéjében is képvisel, nevezetesen a küldetéses, a közösséget vezetni, nagy igazságokat felmutatni akaró, nemzetben gondolkodó szerepnek a XXI. században nincs létjogosultsága. Miért is nincs? Mitől fejlődik annyit az emberi szellem és morál, hogy a széles tömegek valóban nélkülözni akarnák a közösség összetartó erejét, az összetartozás érzésének biztonságát, melegségét, valamint annak a hitét, hogy vannak köztünk olyanok, akik valamit jobban tudnak nálunk, és a tudásukat nemcsak a saját boldogulásuk, anyagi gyarapodásuk, hanem a közösség érdekében, azaz értünk is akarják használni? Vajon a századforduló kultfilmjévé vált Mátrixnak nem éppen ez az egyik legfontosabb üzenete? Vagy a gépek áldozataivá, energiaforrásaivá váló emberek szellemi és fizikai megszabadításáért küzdő főhős nem éppen a jövő századok messiásvárásának, az emberiség örökös megváltási igényének metaforikus alakja?
Fontos volna, hogy a bajok számbavétele mellett végre szembenézzünk a ma párhuzamosan meglevő kultúrafelfogásokkal, s megfelelő formába öntsük a sajátunkat. Feltűnő, hogy bizonyos kérdésekben még a liberálisok is óvatosan fogalmaznak, mert tisztában vannak azzal, hogy híveik, illetve az esztétikai értelemben egyáltalán nem konzervatív alkotók is konzervatívan viszonyulnak a kultúra feladatának, értékének megítéléséhez, azaz elvetik a szabad verseny, a piac logikájának kizárólagosságát, a kultúra áruvá silányítását, a kulturális intézményrendszer leépítését. Kóka ezt írja: „Ha akarjuk, ha nem: a kultúra áru. A tömegkultúra szabályos piaci versenyben él és boldogul. A minőségi kultúra esetében a piac szerepe korlátozott, de a verseny elve megkerülhetetlen. A verseny sok mindenért folyhat, pénzért, a széles vagy a műértő szakmai közönségért, de akár az utókor megbecsüléséért is. A liberális álláspont szerint a közpolitika eszközeivel korlátozott versenyhelyzet biztosítja a kultúra területén is a hatékony működést és a fejlődést.” Miközben megmosolyogtató, miként lehet úgy alkotni, hogy közben a művész olyan vélt szempontokat érvényesít, amelyekért majd az utókor megbecsüli, nem kerülheti el a figyelmünket a folytatás: „Fel kell állítanunk a korlátokat, ahol szükségesek, és le kell bontanunk, ahol feleslegesek.” Éppen az előbbiek miatt ismerheti el Kóka is, hogy „sajátos versenyszabályok vonatkoznak a magaskultúrára, ott ugyanis nem várható el, hogy azok a népszerű műfajokkal keljenek versenyre a piac logikája szerint. A magaskultúra a komplex, kreatív, eredeti gondolkodás műhelye. A magaskultúra támogatása befektetés a jövőbe, és a nemzetek között zajló verseny hatékony eszköze.”
Mi lehet a kultúra védőbástyáinak, köztük éppen a politikai gondolkodást is remélhetőleg megtermékenyítő konzervatív szellemi műhelyeknek a jövőbeni lehetőségük? A függetlenség. A függetlenség szellemi és jogi, szervezeti értelemben. A függetlenség, ami persze nem azt jelenti, hogy a művész, az értelmiségi ne politizáljon, ne vegye ki részét a polisz dolgainak az irányításából, ha neki ez és nem a világtól elvonuló, még a művekben sem politizáló attitűd tetszik. A függetlenség a kiszolgáltatottság megszüntetése, így a független, a hatalomtól nem félő s egyben jellemes alkotóról bizonyosan elmondható, hogy nem érdekből, nem félelemből, hanem meggyőződésből, hite szerint politizál. Bibó is a függetlenséget emelte ki 1947-ben: a hatalomkoncentrációra törekvő politikai vezetők által eszköznek tekintett kultúra pozícióinak erősítése érdekében már akkor is „számos szervezeti forma épült és épül ki. A levegőben van a tudósi, művészi és nevelői hivatásnak a bíróihoz hasonló függetlenítése. A tudomány új szervezési formái, még ha az államtól indulnak is ki, mégis a szellemi élet önkormányzatának csíráit rejtik magukban. Valami módon ennek a jegyében kell az államhatalmat és a tudományt egymástól elkülöníteni, mert összekeverve feltétlenül a szellemi élet s a kulturális termelés teljes korrumpálódásához vezetnének. Nagyon sokat emlegetik ezzel a kérdéssel kapcsolatban az egyetemeket és akadémiákat, melyek többé-kevésbé védik történeti autonómiájukat. Sok támadás éri őket azzal az indoklással, hogy autonómiájuk csupán bizonyos személyi és társadalmi erőviszonyoknak a kijegecesedési pontja. Ez azonban csak azt jelenti, hogy az akadémia vagy az egyetem esetleg túl szűk keret, de ez a felismerés nem az autonómia megsemmisítése, hanem nagyobb méretű szervezése irányában jelent tanulságot: azt, hogy az egész szellemi élet, az egész kulturális termelés és tömegkultúra-fogyasztás területén meg kell teremteni az öntörvényűségnek valamilyen apparátusát. Túlmenne feladatunk körén az a gyakorlati kérdés, hogy milyen lehetne az a szervezet, melyet ilyen módon ki kell építeni. De megint csak kirajzolódik valamilyen tudományos vagy kulturális »államhatalom«, melynek éppen úgy ki kell harcolnia a maga függetlenségét, öntörvényűségét s a hatalomkoncentrációtól való közjogi elválasztását, mint ahogyan ezt a bírói hatalom a történelem folyamán sikerrel kikövetelte a maga részére.”
Ezt a bibói értelemben vett kulturális államhatalmat ma a civil szervezetek, az alkotók önkéntes alapon létrehozott szervezetei testesíthetik meg. Szükség is van rájuk, mert láthatólag a politika mindent maga alá akar gyűrni: míg a technokrata vezetők – elfelejtve a politikai programjaikban leírt szép gondolatokat – fiskális szempontokra hivatkozva rontanak neki az Akadémiának, és éppen az autonómiát korlátozandó, gazdasági tanácsokkal kiskorúsítják a felsőoktatási intézményeket, addig a művészeti társadalmi szervezetektől 2007-től elvették a működési támogatást. Az indokok között ott van a szervezetek eredménytelensége, legalábbis a siker igézetében élő, az egoista, azonnal eredményeket megkövetelő s közben sajnálatosan felületessé váló, bulvárosodó politika szívesen állítja be a csekély érdekérvényesítő képességgel rendelkező művészeket eredménytelennek, a társadalom élősködőinek, akik csak folyamatosan pénzt kérnek. És ezzel a véleménnyel könynyen azonosulnak a kiszolgáltatott, rossz anyagi helyzetben levő honfitársaink, de még a gazdasági életnek a magánmecenatúrában sem nagyon jeleskedő képviselői is, akiknek eszükben sincs végiggondolni, hogy a szektoruknak nyújtott, egy-egy vissza nem térítendő állami támogatásnak akkora a mértéke, mint a teljes magyar irodalomra (hazai és határon túli szakmai szervezetekre, könyv- és folyóirat-kiadásra, ösztöndíjakra) fordított tízévi állami támogatás összege. A liberálisok szerint azért is hozzá kell nyúlni a nemzeti kulturális alapintézmények eredménytelen, nem menedzserszemléletű vezetéséhez, mert „ma szinte semmi rálátása nincs a kultúrafogyasztó és -finanszírozó közösségnek, hogy milyen szempontok alapján kerülnek kiválasztásra a kiemelt intézmények vezetői”. Vajon a betegek jobban ismerik a kórházigazgatók, az autósok pedig az autópályát építő vállalatok vagy a sztrádákat üzemeltető cég vezetőinek kiválasztási szempontjait? A mindent elsöprő reformok, az intézményátalakítások, iskola-összevonások igazolására valóban mindent elsöprő érv lehet egy megfoghatatlan eredményességfogalom? Bibó 1944-es tanulmányában már arra figyelmeztet, hogy „bármennyire nélkülözhetetlen is a modern eltömegesedett igazgatás világában az eredményesség biztosítása, az eredményesség kizárólagos kultusza a szabadság és a kultúra pusztulásával jár, éppen ezért a jó bürokrácia ösztönösen – de ha baj van, tudatosan is – ellenáll az eredményesség kizárólagos kultuszának”. Ma ez az ellenállás nehezen várható el egy teljesen kiszolgáltatott köztisztviselői kartól, valamint a kulturális élet kiszolgáltatott helyzetben levő szereplőitől, s még nehezebben várható el a médiaelit mások kiszolgáltatottságát cinikusan lesajnáló, jobb esetben észre sem vevő, zömében fiatalokból álló, a tömegkultúrán, mainstreamen, bulváron szocializálódott, ugyanakkor véleményformáló szerepben tetszelgő többségétől.
Ezért félretéve esztétikai, világnézeti vitáikat, a szakmai szervezeteknek össze kell fogniuk, hogy együtt kényszerítsék ki az érdekeiknek megfelelő döntéseket, s ha a politika felismeri a felelősségét s azt az új szituációt, amelyet ilyen együttműködés jelenthet, partnerként kell kezelnie a szakmai oldal képviselőit. A jelenlegi kulturális miniszter szerint a kultúra az emberi boldogulás záloga, de nemcsak ezért fontos a politikának is a független kulturális, oktatási és tudományos műhelyek létezése, hanem mert nélkülük hosszú távon végzetesen lemarad az ország a nemzetek tudományos és intellektuális versenyében. A függetlenséget, a szabadságot nem támogató pártok pedig egyszer óhatatlanul kikerülnek a hatalomból, vagy el sem jutnak a kormányzásig.