Azon én cseppet sem csodálkozom, hogy – néhány hónapnyi felélénkülés után – ismét egyre többen mondják: nem érdekli őket a napi politika. S nem csak azért, mert 35-40 fokos kánikulában az ember szívesebben foglalkozik némi hideg limonádékkal vagy sörökkel, mint pártpolitikával. Közrejátszik ebben az is, hogy egészséges embernek mégis működnek az önvédelmi reflexei úgy általában. De még a kifejezetten mazochisták is sokkal jobban járnak, ha elmennek valami arra alkalmas szaküzletbe, szöges korbácsot vásárolnak, s esténként jól megcsapkodják magukat egy sötét sarokban, mint hogy némely kormánypárti politikus szónoklatát hallgatják. Mindenesetre épebb bőrrel és elmével megúszhatják az önkínzó kalandot.
Itt van mindjárt – hogy némi példával is érzékeltessem, miről beszélek – a minapi Horn-nyilatkozat (nem az európai stílre szabott pufajkát viselő politikus, hanem a szabadabbik): azt mondja Horn Gábor, hogy a legfrissebb, az SZDSZ által megrendelt közvélemény-kutatások szerint az emberek döntő többsége támogatja a több-biztosítós egészségügyi rendszert. Igaz, az eddigi felmérések éppen ennek az ellenkezőjéről adtak hírt, de hát higgyünk a libériásoknak, hisz nem először hazudnak. Legutóbbi hírlevelükben például azt állítják, hogy arra a programra, amelyet végrehajtanak, felhatalmazást kaptak a választóktól. Lehet, megcsal az emlékezetem, de mintha lett volna egy párt, amelyik úgy kellette magát a választók előtt: Több SZDSZ, kevesebb adó! Na, erre kaptak felhatalmazást, és nem az adóemelésre. De ne legyünk igazságtalanok, említett hírlevelükben szemérmesen bevallják: notórius költekezők voltak ők ez idáig, és alig van garancia arra a magyar politikában – rajtuk kívül természetesen –, hogy ha most visszafizetik is a felhalmozott adósságot, ne kezdjék elölről, akkor pedig jöhet az újabb csomag, az újabb megszorítás. Lehet, az én hibám, de a Szabadság, verseny, szolidaritás 2006–2010 hangzatos című szabad demokrata alapvetésben, választási programban egy szót sem találtam arról, hogy vizitdíjat, kórházi napidíjat, tandíjat vezetnének be. Erre sem kértek, s így nem is kaphattak felhatalmazást. De persze kit érdekel ez ma már… Alig várom, hogy ez a Horn vagy a számlás Kóka előálljon azzal, hogy ők úgy tudják: a nép, a nemzet…, na nem, ezeket a szavakat ők annyira nem szeretik, szóval: az emberek kifejezetten kérik, mi több, követelik, hogy ugyan, emeljék meg már az adókat még jobban. Valóságos népmozgalom indul hamarosan, hogy csökkentse a béreket, ámde valahogy az árakat meg emelje meg a tisztelt kormány, s ha egy mód van rá, az is nagyon jó lenne, ha ezentúl levegőhasználati hozzájárulást is fizethetnének, mer’ úgy igazságos.
Az igazságosság amúgy Gyurcsányt is oly erősen foglalkoztatja, hogy vissza-visszatér kedvenc témájára beszédeiben, írásaiban, parlamenti felszólalásaiban. Valószínűleg próbál rájönni, mi is lehet ez a dolog, ami körül már-már rögeszmésen forog, ám eddig viszonylag csekély eredménnyel jártak erőfeszítései. Nem feltétlenül azért, mert ahogy mondják, és állítólag ez egészen köztudomású, ideggyenge lenne – én ezt nem is tudom, így van-e, szakemberek szerint nincs is ilyen betegség –, vagy a BNO- (betegségek nemzetközi osztályozása) rendszerben valamely más F-fel (mentális és viselkedészavarok) vagy esetleg G-vel (az idegrendszer betegségei) kezdődő kóddal ellátott szindrómában szenvedne. Nem, amit erről mond, az szimpla, vagy hogy kedvenc házi közírója kifejezésével éljek: nettó hülyeség.
Ferenc, az igazságos azt mondja például, hogy micsoda igazságtalanság, hogy egyes gyerekek vasárnap születnek, mások viszont – s ők vannak többen – pénteken. Felháborító. Mire nem képesek ezek az aljas orvosok! Na, meg a velük összejátszó kismamák. Szegény csecsemőt meg sem kérdezik, akar-e egyáltalán pénteki újszülött lenni. Vagy esetleg feltétlenül vasárnapi gyerekségre vágyódott mind a kilenc hónap alatt. De hát Ferenc! Vasárnap mégiscsak vasárnap! Még őszödi beszédet sem szoktak akkor mondani, ha nem muszáj. S aztán meg kifizetnék-e, ha a kórházak a hét végén is normál munkarendben foglalkoztatnák az orvosokat, ápolókat? Emlékszünk, mennyit pereskedtek az egészségügyiek az ügyeleti díjaik miatt is. Arról nem beszélve, hogy lassan alig marad orvos a kórházakban a reformleépítések miatt hétköznapokra is. Igazságtalan, hogy az orvosoknak hálapénzt kell adni – jelenti ki Ferencünk, s ezzel érvvel a vizitdíj mellett. Sőt arra biztatta a Fideszt, hogy inkább a paraszolvencia ellen kellett volna népszavazást kezdeményezni (ez persze megint csak nettó hülyeség). Az orvosok szerint a vizitdíj egyáltalán nem alkalmas a hálapénz viszszaszorítására, az ellen más eszközök lennének szükségesek. Akkor viszont hogy is van ez? Ugye hogy sokkal igazságosabb, ha hálapénzt is fizetünk meg vizitdíjat is; ha 620 helyre küldenek bennünket, akkor 620-szor, ahogy ezt nemrég volt szíves közölni az egészségügyi tárca szakállamtitkára oly kedvesen. Na, ilyenkor azért már tényleg szakorvosért kiáltanánk legszívesebben. Igazságtalan Gyurcsány szerint, hogy egyes diákok fizetnek az egyetemeken, pedig alig egy-két ponttal maradnak le a nem fizetős helyekről. Az igazi igazságtalanság az – jelenti ki szenvedélyesen –, hogy „az ingyenesnek gondolt felsőoktatásban Magyarországon szinte elvétve lehet csak találni olyan gyereket, aki alulról küzdötte föl magát”. Az még hagyján, hogy ez a mondat nemcsak hogy nem igaz, hanem még értelme sincsen, de ha ezekre a tandíj az adekvát válasz, amely megszünteti az egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat, akkor ott tényleg érdemes lenne átböngészni a BNO-kódokat, alkalmas betegség után kutatva.
De hagyjuk: vizitdíjnak, tandíjnak, miegyebeknek egy-másfél év múlva remélhetőleg csak rossz emléke marad, vagy az sem. De mit kezdjünk a következő gyurcsányi mondattal: „ha Magyarország meg kíván felelni annak az álomnak, amely több mint 80 éve itt van mindegyikünk zsigereiben és genetikájában, hogy újra naggyá kell tenni a nemzetet – ahhoz változtatni kell”? Gyurcsány, ha hülyeségeket beszél is, vagy ha hazudik, a szavak egymás utáni sorrendje mégis hordoz valami érthető, felfogható jelentést általában beszédében. Mi lehet ennek a mondatnak a jelentése? Egészen nyilvánvaló, hogy Trianon a kiindulópont, az onnantól számított „több mint 80 év”. De mi van a mi, magyarok „zsigereiben” azóta Gyurcsány szerint? Milyen nagy (vagy: Nagy-) Magyarországot álmodik génjeinkbe ez az ember? Egyáltalán: mikor dobta el, mint rossz cipőt, az MSZP a Kovács László-i „merjünk kicsik lenni” magyarságképet? Most akkor visszatértünk a szocialisták–szabad demokraták által olyannyira elutált-elátkozott, széchenyis–fideszes „merjünk nagyok lenni”-hez, vagy Gyurcsánynak csak egyszerűen felborult a normál vegyi, bakteriális és gombás háztartása, elkezdett kopni a tenyere – „nagyon jön le róla a bőr” –, s meghülyült a hatalomtól? Várhatjuk-e, hogy hamarosan előjön a lotyaszájú fiú a Megállj, megállj, kutya Szerbiával, aztán a Nem, nem sohával, ősszel pedig azzal kezdi a parlamentben, hogy az Árpád-sávos történelmi zászló előtt leborulva, napirend előtt elénekli: van egy mániám, tankkal végigmenni Románián?
Persze ez csak vicc. Félig-meddig. Gyurcsány egyik bizalmasa szerint Dobrev Klára „hajszálpontosan” meg tudja állapítani, mikor van szüksége Ferinek pihenőre. Klára asszony, könyörgöm: nem kellene a kedves férjét rávenni egy „apró”, mondjuk néhány éves szabadságra? Mielőtt még nagyobb baj lesz.
Trump aláírta a törvénybe foglalt ígéreteit
