A Pet Shop Boys másnak is látszik

Ha onnan indítok, hogy az elmúlt tizenöt évben milyen remekül elvoltunk a fenti fantázianevű elektronikus duó nélkül, elfogultnak látszik az írás. Pedig adtam esélyt a Kisállatboltosoknak.
2006 nyara: a néhány sajnálatos slágert (It’s a sin, You are always on my mind, Where the streets have no name) szó szerint legyártó Neil Tennant és Chris Lowe felfedezte a spanyol ajkú viaszt, és immár harmadszor tarolja le Mexikót a nosztalgia fedőnevű visszaeső bűnözés jegyében. „Kubizmus” névre anyakönyvezték a turnét, pusztán, mert neonozott téglatestekben vonaglanak a (természetesen férfi) háttértáncosok. Ennyit a kubizmusozásról, a Pet már plakáton többnek akar tűnni, mint ami: hochprimitív komputerkotyogás. A másság viszont igazi, rejteni se rejtik, riszáló férficsípők és övig kitárt katonai egyenruhák látószögében kell keresnünk Tennantot, minden idők legunalmasabb frontemberét. Az énekes megjelölést elhagynám, e szokolos matériával zenét is óvatosan hallgatna az önismerettel bíró egyén, nehogy dúdoláson kapja magát. Szerintem Neil tudja ezt, csakhogy okos fiú ő, richardi döntést hozott huszonöt éve: ha magasan a léc, verd le a földre.
Madonna produkciójánál is kifogásoltam, hogy gyakorlatilag full playback minden: muszáj félteni a koncert műfajt. Itt, e gigantikus színházban időnként még a táncosok is vetítettek: kérdem, ez volna a szemünk-fülünk előtt egyedivé születő alkotás, amely reflektál közönsége állapotára, a zenésztársak megoldásaira stb.? Komoly jegyárért? Nos, Madonna legalább személyiség és tehetséges táncperformer. Tennant és sildes sapkás szintise viszont lefúrt lábakkal unatkozik. (Vajon ha hirtelen kérdezem, megmondják-e, épp melyik „koncertjükön” vannak?) Lowe annyira nincs itt, hogy nem billentyűzik két kézzel, magyarán hangszere nem él, tényleg hard diskről megy itt minden, kérem. De mit bámul akkor két 19 colos monitoron? A szöveget? Hisz nem is vokáltátog! Hiába, a Pet másnak akar látszani.
Amikor végül – a nyílt sisakú Sodom and Gomorrah Show után – rázendítenek a Go West című bűngagyi nótára, a (természetesen férfi) háttérénekesek uniszónója már egy az egyben megidézi a melegbárok valahai kedvenc énekegyüttesét, a Village People-t. Akiknek, azonnal szögezzük le, volt hangjuk is. Az elveszett másfél órát is sajnálom, de a szintipopot is: a Kraftwerk, az Alphaville vagy az Ultravox megmutatta, hogy népszerű és művészi akár ebből is gyúrható. Csak tehetség kell hozzá – sablonakkordsor, dobgép és automata basszus némi nemi identitással kevés. Illetve dehogynem, csápolnak az új-mexikóiak: írtam már, hogy a Pet Shop Boys másnak akar látszani?
(Pet Shop Boys: Cubism – Warner DVD.)