Címszerep

A nyolcvanadik születésnapján sem ért rá, az Evangélium Színházzal Erdélyben vendégszerepelt. Nem lehetett ott azon az ünnepségen sem, amelyen a II. kerület díszpolgárává avatták. Ha a színész kerek évfordulóhoz ér, számvetést végez: mi sikerült, mi maradt el. Bánffy Györgynél rövid a hiánylista. Könnyű szívvel élhet persze, aki Bethlen Gábor filozófiáját követi: „Majd az idő megmutatja, minek mind kellessék lennie.”

Tényleg ilyen egyszerű?
– Az idő igazságot tesz.
– A sors hosszú, gazdag és sikeres pályát adott Bánffy Györgynek. De van abban a szerencse mellett nagyon sok munka is.
– Meg genetikai adottság, meg a jó Isten kegyelme, hogy vigyázott rám, és hazahozott a kilenc hónapos malenykij robotból. Egy hónapig feküdtem flekktífuszban, amelybe bele szokás halni. Ha élete során az embernek mindenért meg kell küzdenie, szívóssá válik. Nem ér rá betegeskedni, önmagával foglalkozni.
– Csodálatra méltó, hogy ma is ennyit dolgozik. Ehhez nemcsak fizikum, hanem szellemi energia is kell.
– Egy hónapban öt-hat este vagyok színpadon. Az Evangélium Színház erdélyi turnéján egymás után hat estén, nehéz, nagy szerepben: Szabó Magda Szent Bertalan nappala című drámájában.
– Azt mondja, mindenért küzdenie kellett. A legjobban miért?
– A szakmai elismertségért.
– Pályája az ötvenes években indult, amikor nem szolgálhatott előnyére a származása.
– Édesapám kiváló közigazgatási jogász volt, országgyűlési képviselő, aki Teleki Pál miniszterelnök mellett dolgozott, édesanyám Pápay Klára néven színésznő. Apámat 1945 után a népbíróság elé állították, szerepelt a háborús bűnösök listáján. Végül minden vád alól felmentették, bántódása nem esett, de a diplomájával csak a Szent János Kórház építkezésén tologathatta a talicskát. Kiváló iskolákba jártam, nagy tudású tanároktól tanulhattam, nem az ő hibájuk, hogy végül nem azon a pályán kötöttem ki, ahová kívánkoztam. Mindig orvos akartam lenni – ami végül tíz évvel fiatalabb öcsémnek sikerült –, de amikor a malenykij robotból hazajöttem, csak a jogra tudtam bejutni. Egy évet el is végeztem. Közben azonban családfenntartó, de legalábbis családsegítő szerepbe is kényszerültem. Édesanyám kisebb szerepeket szerzett nekem, amelyek pénzt hoztak, így kötöttem ki végül a színészetnél. Major Tamás vett fel a Nemzeti Színházba, de hamar rájött, hogy nem illek a politikai térképére. „Bárókkal, grófokkal nem foglalkozom”, mondta, amikor kirúgott. Hiába mutogattam neki a személyimet, bizonygattam, hogy a Bánffy csak művésznév, Hunyadi-Buzás a becsületes nevem.
– Miért változtatta meg a családi nevét?
– A háborús bűnösök listáján szereplő apám nevével akkoriban még kalauzként sem lehetett ugrálni, nemhogy színészként. Mivel pedig a családom Bánffyhunyad környékéről származik, a Bánffy nevet választottam.
– Begyűjtötte tehát az első politikai rossz pontját.
– A káderlapom ment utánam, miként követett Major kiemelt figyelme is. Egy évig bábszínész voltam, majd hallottam, hogy a Fővárosi Operettszínház embereket keres, és mivel akkoriban tanultam énekelni, jelentkeztem. Gáspár Margit, az igazgató Majoréhoz hasonló erős politikai kapcsolatokkal rendelkezett, viszont riválisok voltak. Előre bejelentettem, hogy nem jó a káderlapom, Major mindenhonnan kirúgat, ettől azonban Gáspár Margit nemhogy eltántorodott, inkább vérszemet kapott. „Majd én szerződtetem”, mondta. Mutatni akarta, hogy ő az erősebb. Így lettem hat évre operettszínész, és ez a karrierem töretlennek is látszott, egészen a forradalomig. Akkor ugyanis beválasztottak a színház munkástanácsába, mert tudták rólam, hogy a nevem szélsőséghez nem adom. Latabár Kálmán volt a tanács elnöke. Ez a szerepvállalás azután nem maradhatott nyom nélkül. Amikor 1960-ban Aczél György megerősödött, én is felkerültem a feketelistájára, és létszámcsökkentés áldozata lettem. Amelyik színész a forradalomban részt vállalt, büntetést kapott: vidékre vagy az akkoriban még peremkerületi József Attila Színházba kellett mennie. Így történt ez Darvas Ivánnal, Sinkovits Imrével, Somogyvári Rudolffal, Gobbi Hildával. És így velem. Pécsre száműztek. Óriási megrázkódtatásként ért. Pesten volt a pénzkereseti lehetőség, a sok televíziós, rádiós, filmes és pódiummunka. Ám amit kezdetben sorscsapásnak gondoltam, az élet nagy ajándéka lett. Pécs listavezető lett az életemben történt jó dolgok között. Ott váltam megélhetési színészből elhivatott színésszé.
– Mi e változás lényege?
– Addig a színészetet pénzkeresetnek tekintettem, amelyből a családot fenn lehet tartani. Azt néztem, egy megbízás mennyit hoz. Munkám volt mindig, élre törni azonban nem volt lehetőségem. Mivel nem jártam a színművészeti főiskolára, csak a Nemzeti Színház kihelyezett részlegébe, nem tartoztam egyik társasághoz sem. A főiskolai évek alatt született barátságok, szakmai kapcsolatok pedig a munkában is tovább élnek. Emellett az én karakteremben Gábor Miklós Budapesten egyeduralkodó volt. Pécsett viszont egyedül lehettem ebben a szerepkörben, így hat Shakespeare-címszerepet játszhattam el. Országos hírnevemet a III. Richárdnak köszönhettem, az előadást ugyanis 1965-ben élőben közvetítette a Magyar Televízió. Attól kezdve én voltam a púpos Shakespeare-színész. Pécsett jöttem rá, hogy a színész életében nem a mennyi, hanem a mi a fontos.
– Meglepő tudatosságot mutatott a pályája építésében. Nem akart kiszolgáltatott színházi színész lenni, aki arra vár, hogy hívják. Ehelyett önálló estekkel, sőt monodrámákkal állt a színpadra, ami a legnehezebb színészi feladat.
– A monodrámák pályám legszebb, legnagyobb pillanatai voltak. Nem lehet Széchenyit, Bethlen Miklóst, de III. Richárdot sem úgy eljátszani, hogy annak ne maradjon nyoma az emberben. Csak akkor hiteles a színész, ha azt, amit a szereplő nevében kimond, a színpadon szent meggyőződéssel képes kimondani. Ezért a kritikus véleménye csak a megélhetési színészt érdekli, az elhivatott színészt nem. Az ugyanis tudja, érzi, mit hogyan csinált. Bármilyen sikeres is az előadás, akkor jó, ha marad utána a színészben egy kis hiányérzet, így azon kénytelen tanakodni, legközelebb mit is lehetne még javítani, másként tenni.
– Nagy formátumú történelmi személyiségek nagy indulatokkal teli alakjába bújt bele. Hogyan fér meg egy emberben egyszerre a fegyelmezett munka és a hiteles indulat? Folyton kontrollálja magát?
– Valóban nem jó, ha a színész szertelen és fegyelmezetlen, de időnként hagyni kell kitörni. A jó író tudja, hogyan kell érzelmileg a csúcsra juttatni, majd a kellő pillanatban visszafogni a színészt, hogy a kijózanodást követően legyen ideje és energiája eljutni a következő érzelmi csúcspontig. Nézzük csak végig a Shakespeare-drámákat, azokban ez milyen pontosan működik! A jó darab vezeti a színészt, megmutatja neki a fő vonalat. Ha rossz a darab, könnyen eltéved benne, amit a kritikusok hajlamosak az ő rovására írni, pedig az író hibája. Illyés Gyula például nagyon jól tudta ezt a ritmust. Annak idején Pécsett, ahol új darabjainak a próbabemutatója folyt, gyakran volt módom vitatkozni vele egy-egy színpadi megoldás kapcsán. Íróval a szakmáról vitatkozni nagy élmény a színész számára. Egyáltalán, nagy élmény színésznek lenni. Hálát adok az Istennek, hogy megadta ezt a lehetőséget, és hogy adott identitástudatot, mely elvezetett az anyanyelv megóvásáért vívott küzdelemhez is.
– Amely egyre reménytelenebbnek látszik.
– Hiszem, hogy az Anyanyelvápolók Szövetségének munkája hozhat eredményt. Ezért lettem a szervezet elnöke. Kárpát-medence-szerte működnek a Beszélni nehéz körök, vannak fiatalok, pedagógusok, akik nem adják fel.
– A nyelvápolókat érő támadások közül az egyik éppen úgy szól: miért hirdetik, hogy beszélni nehéz, ezzel csak az emberek önbizalmát rombolják, és a maguk elitizmusát építgetik. És valóban, nem olyan nehéz beszélni, látjuk, hogy nincsenek már kritériumok, nincsenek a szónoklásnak, a nyilvános megszólalásnak szakmai ismérvei. Kossuthnak a ceglédi főtéren még úgy kellett szónokolnia, hogy azt a tér másik végén mikrofon nélkül is meghallják. Ma már erre sincs szükség.
– Pécsi Blanka tanáros alkatú színész volt, és arra akart mindenkit inteni: vigyázz, mert beszélni nehéz! Persze ez ma nem így tűnik. Ma nincs szűrés, alkalmassági vizsga, egy ostoba riporter egyeduralkodóvá válhat. Ahol a szellemi-kulturális világ legszélsőségesebb vonulata az uralkodó, valóban nehéz a kettős mássalhangzók kiejtésének fontosságáról vagy a szó végi hosszú magánhangzók szerepéről eszmét cserélni. A színészek is megszokják, hogy a szájuk előtt a mikrofon, így nincs szükség különösebb hangképzési technikára. Csakhogy a géphang nem azonos az emberi hanggal. Harcolok az ellen is, hogy a templomban a pap mikrofonba prédikáljon. Reggeltől estig géphang mellett élünk, pedig csak az élő hang alkalmas arra, hogy gondolatokat, eszméket közvetítsen. Minek lesz az színész, tanár, pap, politikus, akit nem érdekel, milyen hatással tud lenni az emberekre?
– Az elmúlt évtizedekben a felszínen maradásnak számtalan példáját végigvettük, de még nem értünk a végére. Minden színésznek vannak nehezebb, szerepszegényebb korszakai, és a közönség ilyenkor hajlamos elfelejteni. Mit szabad elvállalni azért, hogy mégis szem előtt maradjon, de ne devalválja magát?
– Nem vállalható politikai, illetve a világnézetével és ízlésével össze nem illő szerep. De van egy jó példa: a rádiós regény, a Szabó család. Nem volt irodalmi, de nem is volt alacsonyrendű produkció, ugyanakkor alkalmas arra, hogy a színész szem előtt maradjon.
– Említette a politikai szerepvállalást mint vállalhatatlan színészi feladatot. Mégsem maradt távol tőle, hisz 1985-ben még a Hazafias Népfront képviselőjeként beült a parlamentbe. Miért volt rá szüksége?
– Az emberben megszületik a tenni, a változtatni vágyás indulata. A színészben ez először csak a szakmai fellobbanás. Hallja, hogy még az okos emberek is csak makognak a papírjuk felett, a legszívesebben tehát kitépné a kezükből, hogy elmondja helyettük a beszédet. Úgy érzi, ő jobban csinálná. Amikor 1985-ben képviselő lettem, azt kellett tapasztalnom, hogy nagyobb a tekintélyem a parlamentben, mint az öreg pártmunkásoknak. Elvesztegetett idő talán nem volt, de hamar elmúlt a varázsa. Ahol a vitában a személyeskedés az eszköz és az érv, és nincs értelmes cáfolat, ott a színész alkalmatlan szereplővé válik.
– Azért egész sokáig, majd tíz évig bírta. Született-e ez idő alatt lex Bánffy?
– Sajnálatos, de több eredményt értem el 1990 előtt, mint utána a hatalmon lévő MDF képviselőjeként. Amikor kezdeményeztem a művészeti díjak után járó nyugdíj-kiegészítés visszaállítását, amelyet Pécsi Ildikó később elért, Surján Lászlótól azt kaptam: nem lehet, mert lavinát indítok el vele. Ezzel szemben 1985-ben, amikor a Securitate alig várta, hogy Magyarország visszaadja Romániának az átszökött fiatalokat, amit a magyar kormánynak, mivel nem írta még alá a politikai foglyok védelméről szóló genfi egyezményt, meg is kellett tennie, felhívtam a figyelmet e külpolitikai mulasztásra. Nem sokkal később aláírták a genfi egyezményt, és maradhattak a politikai menekültek. Sikerült 1987-ben megakadályoznunk azt is, hogy a Felvonulási téren a dísztribün mellvédje legyen a Nemzeti Színház teteje. Voltak történelmi politikai élményeim is. A szocialista parlamenti rendszerben még létezett a visszahívhatóság intézménye, bár ezzel évtizedekig senki nem élt. Egészen 1989-ig, amikor az erősödő ellenzék a legkeményebb kommunisták visszahívását kezdeményezte, az időközi választások eredményeként pedig megszületett az a tizenöt-tizenhat tagú ellenzéki frakció, amelynek a vezetője lettem. Vagyis: én voltam az első ellenzéki frakcióvezető a bolsevik parlamentarista rendszerben.
– Mi hiányzik még erről a pályaképről?
– Nincs hiányérzetem. Csak a szakma kettészakadása fáj. Mondják, az egyik oldalon vannak a „kiválók”, a másik oldalon pedig azok, akikre e „kiválók” szerint nem is érdemes figyelni. Pedig ha e két oldal újra beszélgetne, sokat tanulhatna egymástól, és bizonyosan színesebb, érdekesebb színházi világot alkotna. Az én szempontomból ez már mindegy. Amit akarok, azt véghezviszem. Sőt nem is csinálok mást, csak amiben hiszek. Jövőre vár a Csongor és Tünde Tudósa, a verses estemre pedig a múltkor a pesthidegkúti templom előtt hatszáz ember volt kíváncsi.