Élménypark

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Lehet hirtelen felindulásból és lehet persze folytatólagosan is. Én most folytatólagosan követem el, azaz folytatólagosan írok. Ez a csekély terjedelmű, de remélhetőleg nem csekély értelmű – medvebocs – szakdolgozat tudniillik az előbbi, Borkóstoló című írásom folytatása. Úgy is kifejezhető mindez, hogy még másnapos vagyok.
Előző írásomban a bor, a vadászat és a dohányzás kapcsán a közvetett avagy hatástalanított élmény fontosságáról elmélkedtem. A fegyvert szokás hatástalanítani, de az élmény is alkalomadtán hasonlóképp hatástalanítható, lásd Áprily Lajos idevágó verskötetének címét: Fegyvertelen vadász. A fotószafari se más, mint hatástalanított vadászat. Jómagam is kedvelem azt, ami a vadászat amúgy – természet, vadles, barátok –, csak lőni ne kelljen. A dohányfüstös kávéházak is vonzanak, csak ne kelljen rágyújtanom, s ami a bor, az is tetszik, az alpári részegségtől a borrendi eleganciáig bezárólag, csak nekem ne kelljen innom hozzá.
Aki nézi a sakkjátszmát és nem játszik, az kibic. Aki nézi a szexet és nem csinálja, az pediglen kukkol. Akkor hát hic rodus hic salto mortale? Legyünk majmok, és ugorjunk be a vízbe a puszta szimpátia végett, merthogy a szemlélődés a maga valóságában úgy tűnik, a nagyobb közönség számára unszimpatikus, pedig hát a szemlélődő szerzetesi életforma is a részvétel nélküli részvét kegyelmén alapszik. Akinek empátiája van, az valahol szükségképpen kibic.
Mennyire van szükségünk személyes élményre a kiteljesedéshez, a léthez, az emberi önmegvalósuláshoz? Fejlődés-lélektani kísérletek tanúsítják, hogy a nyelvi értelem geneziséhez a személyes beszédélmény elkerülhetetlenül szükséges. A képernyő sohase tud szóra bírni egy babát. A megélt szeretet, a testi érintések, a pillanatcsatolt fintorok és grimaszok nyomán támad fel a csecsemőben a nyelvi ego, születik meg a nyelv által az én. Egy plazmatévé mellett felnőve a csecsemő emberállat marad. Élmények, benyomások szövik meg az idegrendszer belső kommunikációs hálózatát, hozzák létre a szinapszisokat – és minél több a szinapszis, minél „tágabb” az agy, annál több közvetett élmény fér bele, annál kevésbé kiszolgáltatott saját téridejének, mely adva vagyon. A szabadság belépőkártyája paradox módon a saját élmény, mindenekfelett s -előtt a szeretetélmény. Aki volt szeretve, az önhatalmúlag bárhol lehet.
Az emberi teljességhez igényelt élménykvóta mértéke s léptéke régóta foglalkoztat, hisz irodalmi érdeklődésem szinte a kezdettől fogva túltágult a nemzedékileg adott magyar élményeken. Első regényem Mherinben, egy képzelt távol-keleti országban játszódik, második regényem pedig rekviem Amazóniáért, az amazóniai őserdőkért. A Sárkányviadal 1980-ban, a Médium 1988-ban jelent meg. Akkortájt az írónak még szinte kötelező volt ábrázolnia. Ha odafigyelünk, a realista irodalom avantgárd, posztmodern ellenzékeként indulásommal egyidejűleg feltűnő szerzők, a Péterek ugyancsak ábrázoltak. A magyar irodalom legszigorúbb hagyománya, hogy nem lehet egyetemes igényű, főképp nem lehet bölcseleti természetű: Moldova György és a szociográfia szelleme lebeg a legelvontabb vizek fölött is. A „hajnali részegség” szent okádékában kell fetrengenie mindenkinek. A megélt élmény, a panírozott szuvenír avagy egy levél a családfán az, ami legitimál. Persze hát, hogy bíráltak azért, mert úgymond közvetett élményekkel ékeskedtem. Egy magyar író lelke nem szólhat Amazóniáról, s nem terjedhet az univerzumig. Igen ám, de akkor egy magyar író miképp írhat Mátyás királyról? És miképp lehet egy történelmi regény realista? Ha maradna mindenki a kaptafánál, a saját élményvilágánál és koránál, akkor nem születhetnének történelmi regények, akkor saját, szűk téridő intervallumunkon túl elvileg mindent ki kellene zárnunk a hitelesen megjeleníthető világból.
Nagyfokú elvontság és intelligencia kell ahhoz, hogy tudomásul vegyük: valósnak vélt fogalmaink is menynyire fiktívek – a világ bennünk él. 2001. szeptember 11-én déltájt, ha valaki a New York-i két WTC-toronyról mint a globalizáció szimbólumáról beszél, akkor a semmit mondja, hisz akkor már a tornyok nem léteznek. Hiszem, ha látom? Vajon mi a biztosíték arra, hogy most még áll az Eiffel-torony? Amikor nem látod, csak fikció, akárcsak Mátyás király. Egyesek csodálkoznak, miképp kérdőjelezhető meg a holdra szállás, pedig hát – sok van, mi csodálatos, de az embernél nincsen csodálatosabb – a legcsodálatosabb az, hogy bizalmi alapon az épp nem látottban, Párizsban, Londonban, Mátyás királyban és a dinoszauruszokban hinni tudunk. Hívő Tamások vagyunk valamennyien. Nem kell a Mester testét érintenünk ahhoz, hogy higgyünk benne.
Mitől lesz az ember óriássá? Iljin–Segal? A kiterjesztett empátiától, a nem közvetlenül átélt élmény vonatkoztathatóságától. E közvetettség nélkül nincs közösség, nincs humanizmus és nincs kultúra. A legelemibb ősközösség az, hogy a más élménye is lehet a miénk – hogy élményeink megoszthatók, s az ártatlanság vélelméhez hasonlóan felruházhatók a valóságos mivolt vélelmével. Az internetes videomegosztók nyomán ma már intim családi pillanataink is közölhetőkké váltak, s olykor odáig fajul a dolog, hogy némelyek saját agóniájukat is felteszik a netre, cáfolván a regénycímet, miszerint halálodra magad maradsz.
A folyamat paradox. Egyre több a megosztottság, tehát egyre több az élmény. A virtuális, közvetett élménypark kiterjedésével párhuzamosan avagy épp annak mintegy komplementereként, tükörképeként ugyanakkor a saját élményszám is nő. A világhálóról letölthető s így közös élmények szinte mindegyike mögött megugrott saját adrenalinszint lapul. A Mount Everest hovatovább orvosi rendelőre hasonlít: óránként kopogtat be a csúcshoz egy-egy élőhalott, aki mindenképpen meg szeretné mászni a maga saját hegyét. A kalandtúrák, festékpatronos lövészetek, túlélőtáborok, extrém sportok, a jógáról és a new age ezernyi önmegvalósító procedúrájáról nem is beszélve, mind saját élménnyel kívánnak szolgálni. Mert megérdemled. You. Amit megeszel, az a tiéd. Amit átélsz, az a tiéd. A romantika sem ér second hand, a csók, akárcsak a jegy, nem átruházható.
Érdekes helyzet ez. Fajunk valódi realitásai mind az energetika, mind az informatika, mind az építészet terén már réges-rég átlépték az emberszabást. Az emberi faj által létrehozott realitás – a civilizáció világán belül az emberi lépték – rezervátumokba szorult. Ilyen rezervátum a sport. Az űrhajó, a repülőgép, a gyorsvonat korában úgy teszünk, mintha fontos volna, ki a gyorsabb futó. Az erőgépek korában úgy teszünk, mintha fontos volna, ki a jobb súlyemelő. Az állatvilágban mindez élet-halál kérdése, nekünk szenvedély és játék – olykor mind a kettő: játékszenvedély. A saját élmény is egyfajta emberrezervátum a megszerezhető élmények egészéhez képest. Pénz számolva, indián fényképezve jó.