Határszél

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Nyolcvan éve, 1927. május 28-án a műszaki egyetem építész és kultúrmérnök tanárai, valamint szenior hallgatói megalapították a Budapesti József Nádor Céhet. Az építészeti műemlékek szervezett védelmére létrehozott társaság névválasztása méltó volt a nemes szándékhoz: 1934-től az egyetemnek is a nevét adó Habsburg József főherceg (1776–1847), Magyarország utolsó előtti nádora elsőként jeleskedett becses épületeink, városaink megóvásában.
József nádor hozta létre a Szépítő Bizottságot 1805-ben Pest tervszerű és igényes városfejlesztésére. A bizottság – Hild József királyi építőmester szakértői közreműködésével – megvizsgált és ha kellett, felülbírált minden építési tervet és rendezési elképzelést a Duna bal partján megálmodott új fővárosban. E jó szándékú fegyelmezésnek volt köszönhető a századvég előtt a folyóra néző, szabályozott tetőmagasságú, arányos homlokzatú, impozáns palotasor, amelyet előbb a főváros 1945. évi ostroma, majd az 1960–80-as évek ízléstelensége tett tönkre. Budapest mostani rendezési – helyesebben: rendezetlenségi – helyzete, építészetének képe pontosan tükrözi azt az immár évtizedek óta tartó átmeneti állapotot, amelyben a magyar társadalom, gazdaság, politika, közmorál és -ízlés senyved, és nagyjából ez vonatkozik a kétmilliós fővároson kívüli ország városaira, falvaira is. Alig találni valahol olyan épített környezetet, amely megfelel a helyi és a nemzeti hagyományainknak, ugyanakkor eleget tesz a mai világban elvárható igényes korszerűségnek. Romladoznak, fogyatkoznak múltunk emlékei, mialatt drága pénzért kétes értékű újdonságokkal „bútorozzuk be” életterünket.
Két egymáshoz viszonylag közeli településen, az ország északkeleti szögletében kiáltó példákra leltünk a fentiek illusztrálására. Sajnos nagyon is jól szemléltetik az épített örökségünkre leselkedő veszélyt.

Nagygéc: a rombolás nemzeti emlékhelye. Már a térkép sem mutatja az első „tetthelyet”. Csengersima felől Szatmárnémeti irányába haladunk a 49-es számú főúton, a magyar–román közúti határátkelőhely előtt száz méterrel alig vesszük észre egy keskeny földút torkolatát. Tábla nem jelzi, hová vezet. Igaz, nincs mit jeleznie, a szégyen emlékhelyeit nem szokás kitáblázni. Ezer métert döcögünk délnek a poros úton, amikor feltűnik a barokk süvegű harangtorony, majd a hozzá tartozó, a fák közt magányosan álló középkori templom. Ennyi maradt meg a Szatmár megyei Nagygéc faluból. 1970. május 16-án a nyolc méter fölé áradt Szamos vize kilépett a medréből, és elöntötte a jobb partján fekvő Nagygécet, Komlódtótfalut. Az éjszaka sötétjében zúgva-bőgve hömpölygő áradat mindent elsodort, ami az útjába került. Az 560 lakosú Nagygéc jó hetven lakóházából, melléképületeiből egy sem maradt. Az elemi erővel csupán a hat-hét évszázados templom dacolt, a víz jó három-négy méter magasságban körülfolyta, betört a belsejébe is, de nagy kárt nem tudott tenni benne. Hogy szedett-e áldozatot az árvíz, ma sem tudni, a mentés adatait titkolták a hatóságok. Akkoriban arról is csak suttogtak, hogy román katonai búvárok az éj leple alatt átszakították a töltést, ezért dőlt át a Szamos vize a magyar oldalra.
Nagygécre visszaköltözni már csak azért sem lehetett, mert a Minisztertanács 1973-ban építési tilalmat rendelt el az árvízveszélynek kitett településen. A XIII. században alapított Nagygéc kísértetfaluvá lett. A település első templomát 1280 táján építették kegyurai, a Csák nemzetségből származó Gécziek. Egy 1339-ben kelt tizedjegyzék már Kis-Gécet is említi; a templomos helység 1431-ben Geecz alakban, 1454-ben már Nagh-Gyczként szerepel. A Csákyak ekkoriban adták zálogba a falut a Perényieknek, akikből később Mátyás király udvari méltóságai lettek. Ez magyarázza, hogy a késő román kori Szent Péter-templomot a XV. század második felében jelentősen megnagyobbították, csúcsíves stílusban átépítették. Ablakainak halhólyagdíszű kőrácsozata és a szentély északi falán látható sekrestyeajtó szamárhátíves kőkerete az érett gótika alkonyát jelzi, a közelében a falban lévő, egyenes szemöldökű szentségtartó fülke a hazai reneszánsz születését mutatja. A templomot – miután a XVI. században a reformátusok kezére került – több ízben átépítették. Az 1700-as évek elején készítették festett deszkamennyezetét, ácsolt karzatát és kőlábazatú, lépcsős szószékét, mindezeket 1765-ben a berendezéssel együtt felújították. Újrafedték az épületet 1832-ben, majd 1896-ban emelték a háromemeletes, kései barokk ízlésű nyugati tornyot. Kívül-belül tatarozták 1957-ben, aztán jött az 1970-es árvíz.
A politikai rendszerváltozás éveiben műemlékes szakemberek, építészhallgatók szép reményekkel vertek tábort a romladozó templom körül. Mivel a falu gyülekezete már két évtizede szétszóródott, a középkori épületet és környékét emlékhellyé akarták alakítani. Az árvíz elleni védelem időközben megoldódott, 1993-ban a hatóság feloldotta az építési tilalmat (azóta legfeljebb három-négy lélek próbált megtelepedni az isten háta mögötti, határszéli helyen). A nyaranta terepgyakorlatot végző műemlékes hallgatók ide menekítettek Penészlekről egy szakszerűen szétbontott régi talpas házat, ezt szánták az első közösségi épületnek. Az Országos Műemléki Felügyelőség és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában megjelent könyvben a magyaron kívül német, angol és francia nyelvű ismertetésben, drámai fényképekkel illusztrálva hívták fel a figyelmet a nagygéci gótikus templom válságos helyzetére, és kértek segítséget a helyreállításához. A jelek szerint mindez pusztába kiáltott szó volt, gyakorlatilag semmi támogatás nem érkezett, a központi szakhatóság levette a kezét erről a becses műemlékünkről. Másfél évtized múltával már az is elhagyottan romladozik, amit a lelkes szakemberek akkor létrehoztak. A hitelesen újraépített népi műemlékház az időközben elhunyt Czagány Károly (1943–1995) műemlékes építész nevét viseli, a kúszónövények által lassan teljesen benőtt templom előtti táblán ez olvasható: „Nagygéc faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet emlékhelye.” A romlás fölényesen vezet a jóra törő igyekezettel szemben.

Nyírbátor Disneyland-korszaka. A 13 ezer lakosú, munkahelyek és kitörési lehetőségek hiányától szenvedő Nyírbátor legnagyobb kincse a múltja. Nincs még egy vidéki település Magyarországon, amelyiknek nem egy, de két épségben megmaradt, pompás részletekben bővelkedő késő gótikus temploma van a hozzájuk kapcsolódó, kimagasló jelentőségű történelmi famíliával, fontos és regényes históriai eseményekkel. A ferences szerzetesek templomát és rendházát, valamint az 1530-as évek óta a református híveket szolgáló hatalmas, hálóboltozatos csarnoktemplomot ecsedi Báthori István országbíró, erdélyi vajda, Mátyás király kedvelt udvari főembere építtette az 1479-es győztes kenyérmezei ütközet török hadizsákmányából. A Báthoriakról érdemes tudni, hogy őseik 1044-ben, I. (Orseolo) Péter király idejében érkeztek hazánkba német földről. Gut és Keled lovag szolgálatai fejében az ország több helyén kapott feudumokat, családi birtokközpontjuk azonban az 1200-as évek végére az ország északkeleti részében, a Nyírségben és a Szilágyságban alakult ki. A Gutkeled nemzetség nyíradonyi ágából származó András fia Bereck 1279-ben kapta IV. (Kun) Lászlótól a Bátor és Kisbátor birtokokat, vásártartási joggal együtt (aminek a település gazdasági fejlődését és kiemelkedését köszönhette). Bereck fiai és unokái már a Báthori nevet használták, a következő három és fél évszázadban a dinasztia és a település története összefonódott. Mátyás király uralkodása (1458–1490) idején jutottak fel karrierjük, anyagi erejük csúcsára a két – ecsedi és (szilágy)somlyói – ágra szakadt Báthoriak. Az említett két, 1484 és 1510 között felépült, gazdagon díszített és felszerelt, bebútorozott templom mellett Báthori István számos további kisebb-nagyobb építkezést pénzelt Nyírbátoron kívül, a három sárkányfogas családi címer sok helyütt látható észak-magyarországi, erdélyi gótikus és kora reneszánsz templomokon, kastélyokon.
Szerencsésen átvészelték a török időket és a vallásháborúk korszakát a Báthoriak temetkezési helyéül is szolgáló egyházi építmények, ami nem mondható el a család nyírbátori rezidenciájáról: a református templom közelében, a magaslattól keletre álló, első formájában az 1300-as évek elején elkészült, többször átépített erősség nem élte túl a kuruc–labanc háborúskodást. Gótikus építészetünk kimagasló kutatója, Entz Géza (1913–1993) ezt írta a Báthoriak váráról a Nyírbátor régiségeit ismertető, 1959-ben megjelent munkájában: „Az 1955-ben és 1958-ban végzett ásatásokból kitűnt, hogy a mai gimnázium helyén és udvarán nagy kiterjedésű téglaépület állhatott, dongaboltozatos helyiségekkel. […] XVII. századi sorsáról nem tudunk, de a XVIII. századi urbáriumok megemlékeznek az akkor már erősen romos épületről. 1723-ban és 1730-ban olvashatunk a falazott udvarházról és nagy boltozatos pincéjéről. Úgy látszik, akkor már jórészt hiányzott a fedél. A feltehetően legépebb északi részt 1730 után alakíthatták át gazdasági célra.” Összegezve a szomorú tényeket: a Báthoriak késő gótikus, kora reneszánsz várkastélyából a XVIII. századra csupán egy műrészleteitől megfosztott, díszeitől lecsupaszított gazdasági épület – magtár, pinceraktár – maradt. „Hamarosan újra pompás középkori várkastélya lesz Nyírbátornak – örvendezett egy lelkes lokálpatrióta újságírónő 2005-ben –, a szakemberek rekonstruálják a korabeli Magyarország egyik legrangosabb építményét.” A riportból kiderült, hogy 700 millió (más forrás szerint egymilliárd) forintnyi támogatást nyert a projekt európai uniós pályázati keretből, amelyből 2006-ra a középkori palota ebédlőszárnyát „eredeti formára” visszaállították. A kutatást vezető régész szerint „a Báthori család nyírbátori központi rezidenciájának kutatási feladata óriási szakmai kihívás, mivel kiemelt történelmi jelentősége van, technikailag pedig kemény feladat”. Minta egy labdarúgó nyilatkozna a sporthíradónak…
Befejeződött az építkezés 2007 kora tavaszára, megszületett Magyarország legnagyobb, legteljesebb és legkorszerűbb „reneszánsz” stílusú épülete. A Népszabadság március 17-én megjelent cikkéből kiderült, hogy „a rekonstrukciós tervek már másfél évtizede elkészültek”, tehát teljesen mindegy volt, hogy mit ásott ki a lelkes régész 2006-ban. A helyi szakembereknek sikerült kikerülniük a műemlékes tervtanácsot is, s mire a Várban székelő Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) illetékesei kiszálltak a helyszínre, kész helyzet elé voltak állítva. A tervtanács elnöke „bizarr, műemlékszerű épületnek” nevezte a látványt, a KÖH tudományos intézetének igazgatója nyilvánosan csatlakozott kollégája véleményéhez, hozzátéve, hogy ismerni kell a határt, amelyen túl a tudomány a fantázia eszközévé válik. Az áprilisi műemléki világnap alkalmából az építészszakma citromdíjjal jutalmazta az alkotók munkáját. A régész utólag elismerte ugyan, hogy „a kritizált épület nem tökéletesen kielégítő a velencei charta szempontjából”, azaz nem felel meg a szakmai és tudományos hűség elvárásainak, azonban „a társadalom számára többet kell hogy jelentsen egy műemléki szempontrendszer megléténél vagy hiányánál”. Magyarra lefordítva: egy középkori épület szakszerű kutatáson alapuló, objektív és hiteles rekonstrukciójával szemben előnyt élvezhet bizonyos, bárhol és bármikor megfogalmazható, úgymond „társadalmi elvárás”. Mondjuk egy polgármester vagy egy amerikai befektető részéről.
E gondolkodásmód testet öltött eredménye a bántóan hamis, hiteltelen összhatású, hollywoodi filmdíszletre emlékeztető giccs az 1510-ben elkészült gyönyörű nyírbátori gótikus templommal szemközt. Inkább nevetésre ingerelne, mint bosszankodásra, ha nem tudnánk, hogy mennyi pénz folyt el rá, hány leromlott állapotú, veszélyben lévő valódi műemlékünket lehetett volna e sok százmillió forintból renoválni. Csekély vigasz, hogy a pénz és törődés hiányában végóráit élő nagygéci templom még így, nyomorúságában is több eleganciát, eredeti szépséget és büszkeséget sugároz, mint Nyírbátor sosemvolt reneszánsz kastélya. Emlékezzünk tisztelettel a nyolcvan éve alapított József Nádor Céhre!