Jó barátok

Immár az ötvenmilliárd dollárt is meghaladja a Kína és az afrikai országok közötti kereskedelem értéke, ez a volumen ráadásul három éven belül a kétszeresére növekedhet.
Fang Liu, a kisgyermekének nemrég életet adó fiatal kínai asszony a minap érkezett Dél-Szudánba, hogy csatlakozzon a térségben állomásozó, öszszesen tízezer fős ENSZ-békefenntartó erőhöz. A térség egyik legfontosabb központjában, Váuban jelenleg 435 kínai tevékenykedik, főként mérnökök, orvosok, kamionsofőrök. Peking mindeddig nem vett részt túl nagy erőkkel a különféle békefenntartó-újjáépítő missziókban, ám orientálódását jól jelzi, hogy a mintegy 1800 külföldön állomásozó kék sisakosából több mint 1200 Afrika valamely országában tevékenykedik. Egyikük a jogi végzettségű Liu asszony is, aki az ENSZ rendőrségi megfigyelőjeként dolgozik majd a következő hónapokban.
De a határ túloldalán, Etiópiában is munkába álltak azok a kínaiak, akiknek segítségét novemberben ígérte meg Hu Csin-tao elnök a Kína–Afrika csúcson a fekete kontinens számára. A világ legnépesebb és egyik legdinamikusabban fejlődő gazdaságával rendelkező ország növekvő afrikai jelenlétére több magyarázat is adható, ezek közül az egyiket az Addisz-Abebában tevékenykedő önkéntes, Szan Dzsin-tao fogalmazta meg a Christian Science Monitor tudósítójának. Mint mondta: „Meg akarom ismerni az igazi Afrikát, és valami jót szeretnék tenni az emberekért. Tudjuk, hogy Afrika szegény, támogatásra szorul, s mivel mi a barátai vagyunk, ezért segítünk is neki.” A kedves propagandaszöveg valóban sok naiv szimpatizánst szerezhet a kommunista államnak a távoli Afrikában, ám Pekinget ennél alighanem sokkal pragmatikusabb okok hajtják előre. Bármily nemes gesztus is az új típusú „békehadtestek” segítsége, munkájuk igazából csak az egyik jele annak, hogy Kína megérezte: az igazán nagy üzleteket immár nem a gazdag Nyugat, hanem – a posztszovjet térség és Délkelet-Ázsia egyes régiói mellett – az ébredő fekete kontinens rejti. (Ez a megállapítás különben Magyarországra éppúgy igaz, nálunk azonban még nem sikerült leküzdeni a távoli országokkal szemben érzett bizalmatlanságot.)
Peking első lépésben hatalmas infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett Afrikában, lecsapott a bányák, repülőterek egy részére, emellett belefogott a helyi szakemberek képzésébe. Az erőfeszítések eredményei immár számokban is mérhetők, kínai adatok szerint az Afrikával folytatott kereskedelem értéke tavaly elérte az ötvenmilliárd dollárt, ami a becslések szerint 2010-re megkétszereződhet. Jelenleg Kína az Egyesült Államok és Franciaország után Afrika harmadik legjelentősebb kereskedelmi partnere, tavalyi közvetlen befektetéseinek értéke elérte a 6,6 milliárd dollárt. Peking Angolából, Szudánból és Nigériából szerzi be kőolajszükségletének negyedét, de rendszeresen bevásárol a Dél-afrikai Köztársaságban is szénből, platinából, vasércből. Teszi mindezt rendkívül kedvező feltételek mellett, ráadásul a befektetésekért és hitelekért cserében az afrikai országok szövetségesként támogatják hatalmas ázsiai barátjukat az ENSZ Biztonsági Tanácsában és a tajvani kérdésben. „Saját érdekünk, hogy gazdasági kapcsolatokat építsünk ki Kínával, hiszen az egész világ ezt teszi” – fogalmazott a közelmúltban Raphael Tuju kenyai külügyminiszter, noha a politikus is észrevehette, hogy Kína egyre feltűnőbben kezdi alkalmazni az egykori gyarmatosítók eszközeit. Peking az afrikai kormányok lekenyerezésével és agresszív árpolitikájával például sorra teszi tönkre a helyi cégeket, üzemeket – főleg a textiliparban –, amelyeket aztán felvásárol, s máris úgy szállíthatja áruját Európába és Ázsiába, hogy a felvevő országokban nem alkalmazhatják az olcsó kínai termékek dömpingje ellen kivetett, sok feszültséget kiváltó beviteli kvótarendszert.
De néhány év múlva biztosan kiderül, áldás-e vagy átok Afrikának Kína jelenléte.