Kérkedő padisahok

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Gémek és kócsagok szállta mocsarak és alkalmi vízfolyások – a Sárvíz meg a Gaja – négy nagyobb szigetére épült a régi Székesfehérvár. Ezeket még a XVIII. században is fahidak ívelték át. „Ez az ingoványoktól körülvett, egészségtelen, de jól védhető terület az őskor, a római századok és a népvándorláskor idején sosem volt más, mint félreeső, gyéren lakott telep – írja Fitz Jenő, a város középkorának kései krónikása. – Ebből a jelentéktelenségből a IX. század végén, a honfoglaló magyarok megtelepedésével emelkedett ki.” Csupán a maroshegyi meg a szárazréti ásatások jelzik, hogy itt összefüggő szláv telep volt valaha.
Kézai Simon és Kálti Márk krónikája, majd a nyomukon járó Ransanus és Bonfini megemlíti, hogy az itteni „Noé-hegy” környékén található Árpád fejedelem első szállása. A város neve valóban arra utal, hogy központi szálláshely volt: a „kettős királyság” értelmében a katonafejedelem szállása Székesfehérvár, míg a szakrális uralkodóé, a gyuláé az erdélyi Gyulafehérvár. A honfoglalás korából való hetvenkét sírban hajszorító karikák, övcsatok és tegezek, nyílhegyek, balták, íjak, kétélű kardok és lószerszámok mellett talált emberi maradványok jelzik, hogy az itt élő férfiak főként magyarok, míg a nők jelentős részben szlávok voltak.
A veszprémi püspökség 1002-ből datált alapítólevelében említik először Alba Civitast, a későbbi Alba Regiát, ahol Szent István hatalmas bazilikát, mellé prépostsági épületet, káptalani iskolát, de a későbbi ferences templom és rendház helyén uralkodói palotát is építtetett. Ezekhez felhasználták a táci (Gorsium), de még az óbudai és aquincumi római romok köveit is. A Hartvik-legenda úgy tudja: Szent László az ékes bazilikában helyeztette el István király koporsóját. Ugyanitt olvashatók ámuló sorok az épület kristályokkal, ónixkövekkel, arany- és ezüstedényekkel dúsan megrakott kincstáráról.
III. Béla idejében a templomot bővítették, s az ekkori kőfaragványok némelyike fennmaradt: indadíszben makkot rágó vaddisznót (a gonosz jelképét), összefont nyakú sárkányokat, oroszlántestű, ám kakasfejű baziliszkuszt mintáznak. Az állatalakok körében látható két, dicsfény koszorúzta apostol és két, nyakuknál összecsomózott oroszlán fején álló prófétaalak. A bazilika 1318-ban, majd kilenc évvel később másodszor is porig égett. Az újjáépítés után már gótikus jellegű épületet XVII. századi metszetek nyomán ismerhetjük.
Amikor 1543-ban Szulejmán hadai megszállják a várost, a kíséretében levő Dzselálzáde Musztafa történetíró beszámol arról, hogy „a poklok tüzén égő királyok épületében drága márványból kifaragott csodálatos, hatalmukkal kérkedő padisahok szobrai, bálványimádók sírhelyei, feslett erkölcsű gyaurok, a sátántól megszállt piszkosok és pokolra költözöttek ékes síremlékei álltak, s az épület tömve volt szerzetesekkel és gyehennára költözött papokkal”, akik és amik sorsa nem lehetett kétséges.
Olyan méretű volt a rombolás, hogy csak a XIX. század közepén – akkor is véletlenül – találtak rá a királyok hajdani panteonjára. Ide temették Szent István mellett többek között III. Bélát, Károly Róbertet és Nagy Lajost, Albertet, Mátyást, II. Ulászlót, II. Lajost és Szapolyai Jánost, de „külön királyi engedéllyel” Drugeth Fülöp nádort, Ozorai Pipo temesi, Rozgonyi István fehérvári főispánt és Marczali Miklós erdélyi vajdát is. A bíboros érsek ugyan Esztergomban székelt, ám – régi hagyomány szerint – az uralkodó fejére hagyományosan itt helyezték a koronát.
A mocsarak-lápok kiemelkedései közül a központit, a mai belvárost, ahol a királyi szék is állt, castrumnak (vár) nevezték, az északi peremvárost civitas exteriornak (külső város) vagy budai külvárosnak, a nyugatit nova civitasnak (új város) vagy insulának (sziget), míg a délit nova villának (új falu), az insulától délre található települést pedig ingoványként emlegették.