(kit gyötör a féltékenység…)

Én nem tudom, hogy a nyájas vagy kevésbé nyájas olvasó jó néven veszi-e, ha ezúttal nem politikáról, s főként nem betegesen szeretett miniszterelnökünkről írok, hanem közeli hozzátartozóim ténykedéséről, amelyek bensőségesek ugyan, de azért bírnak némi érdekességgel.
Hozzátartozóim, akikről szó lesz, Ambrus és Natasa. Egyikük hét hónapos unokám, másikuk tíz és fél esztendős kutyám, aki – minek tagadni – olykor csecsemő módjára viselkedik. Hírt kell adnom arról: Natasát hónapokon át rejtélyes betegség gyötörte, ami tünetileg úgy jelentkezett, hogy túl sokat ivott, és túl sokat pisilt, bár lehet, miszerint éppen fordítva, nem az egyik előzte meg a másikat, hanem a másik az egyiket. Mivel Budapesten egy harmadik emeleti lakásban lakunk, s a házban nincs lift, bizony előfordult, hogy útközben a lépcsőházban ért utol bennünket a szükség, ami sok lótás-futással és Domestos-vizes vödör cipeléssel járt. De nem is ez volt a baj, hanem inkább a betegség, amelynek mibenlétére az állatorvos-tudományi egyetemen sem tudtak fényt deríteni. Natasa példás beteg volt, simán tűrte, hogy egy nap akár kétszer vegyenek tőle vért, a vizeletminta begyűjtésekor pedig hátratekintve, készségesen megemelte az alsó felét, hogy jobban odaférjek a dunsztosüveggel. Summa summarum, a vére egy német laboratóriumba is eljutott, de nem derült fény semmi ismert és feltételezett betegségre. Alaposabban kivizsgálták, mint egy kisnyugdíjast, s végül a konzílium tüneti kezelést javasolt, egy Minirin nevű orrsprayt, amely a humángyógyászatban használatos. A sprayből egy-egy cseppet kell pipettával a szemébe csöppentenem reggel és este, továbbá napi hat csepp műkönnyet és reggelente szemkenőcsöt kap. Az orrát is kenem körömvirágkrémmel. A kezelést, mivel példás beteg, nemcsak hogy jól tűri, de egyenesen rajongással fogadja, s szeretetem közvetlen jeleként fogja fel.
És itt szükséges kitérnem Ambrushoz való viszonyára. Ambrus a tihanyi apátságban nyerte el május elején a keresztséget, az ő magaviselete is példás volt, méltósággal fogadta a keresztvizet és a szent keneteket, s azt követően egész nap jól és derűsen viselkedett, amit apai dédanyja már eleve a keresztségnek tulajdonított.
Cs.-n elkészült a szoba, ahol Ambrus szülei közvetlen közelében, fehér rácsos ágyikójában aludhat, ha éjszaka éppen aludni és nem randalírozni támad kedve. A szobában van egy nagy franciaágy – végül mégiscsak ala Domus –, amin lenge, szuperpelenkás öltözékben vígan forog és mászik, vagy zuhanó repülést játszik velem.
Sajnálatos módon Natasa ilyenkor a lehető legfájdalmasabb spánieltekintettel a küszöbön ül. Aki látott már elszontyolodott spánielt, az tudja, milyen szívbe markoló már maga az ülés póza is, ráadásul szeméből shakespeare-i szintű tragédia árad. (Itt vetem közbe: ha miniszterelnökünk így tudna nézni, minden idős hölgy sírva rászavazna. De nem tud.) Szóval Natasát utolérte a zöldszemű szörny. Féltékeny Abrusra, bár ezt leplezni igyekszik, s adott esetben úgy viselkedik, mintha az örvendező rokonság körébe tartozna. Azt csak én tudom, s elég nagy disznóság tőlem, ha elárulom, hogy három esetben is tetten értem, amikor a kertben, pontosan Ambruska diófára függesztett hintája alatt végezte el a dolgát. Ez fix, hogy minimum passzív rezisztenciát jelent.
Unokám most már rájött, hogy közvetlen környezetünkhöz tartozik egy kutyus. Remélem, bizonyos idő után barátság alakul ki kettőjük között, s Natasának lesz egy kis gazdája is. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy a lányomnak tekinti magát, akkor tulajdonképpen ő Ambruska nagynénikéje. Hogy a zöldszemű szörny mikor távozik tőle, én nem tudom…