Lemenni kutyába

Megoszlanak a vélemények arról, hogy csapás-e valójában, ha magyar nyelven nem jelenik meg több tudományos és ismeretterjesztő munka, s nem inkább szükségszerű állomása szűkös nyelvi kereteink szétfeszítésének. Ahogy ez a folyamat Dániában vagy Hollandiában már régen lezajlott. Valóban túlzott reakció volna a szakkönyvkiadás megszűnte miatti aggodalom?

A könyvpiac hazai helyzetét az elmúlt évtizedekben már számtalan külső tényező nehezítette meg, és alakította át szerkezetét. Az azonban bizonyos: soha nem volt ennyire időszerű átgondolni, hogyan jutottunk idáig, és milyen következményei lehetnek a hazai piac csonkulásának. Ez ugyanis – külső beavatkozás nélkül – elkerülhetetlennek látszik. A tudományos könyvek megjelentetésével foglalkozó kiadók évek óta vészjelzéseket adnak a romló körülmények, elsősorban az állami mecenatúra visszavonulása miatt, a közelmúltban azonban mintha átléptük volna a lélektani határt. Tavaly mintegy ezerrel kevesebb szakkönyv jelent meg magyarul, mint az azt megelőző évben, és ha a tendencia folytatódik, már csak néhány éve van hátra a körülbelül háromszáz éves múltra visszatekintő magyar nyelvű tudományos könyvkiadásnak. Ennyi idő alatt várható ugyanis az eddig talpon maradt kiadók teljes csődbe jutása.
Egyelőre inkább a könyvkiadókat foglalkoztatja a probléma, a tudományos élet képviselői inkább hallgatnak, ha nincs közvetlen érdekeltségük a könyvkiadás fennmaradásában. A beláthatatlan folyamatoktól való félelem pártsemleges. A közelmúltban a baloldal szellemi műhelyeként működő Napvilág Kiadó próbálta meg tárgyalóasztalhoz ültetni az érdekelteket: a könyvkiadás és a kultúrpolitika prominenseit. A szakmai kerekasztal azonban a minisztériumi ígéretek ellenére is csonka maradt, és kis híján nem kudarcba, hanem tragédiába fulladt. Az eset akár keserű szimbóluma is lehetne a szakmai könyvkiadás életveszélyes állapotának.
Hiller István ugyanis az ígéretek ellenére sem jelent meg az összejövetelen; a minisztériumot képviselni hivatott Mannherz Károly államtitkár viszont hiába indult el a helyszínre, Budapest katasztrofális közlekedési viszonyai között autója elakadt a Szalay utca és a Kossuth tér között. A szakma képviselői türelmesen, ám fölöslegesen várakoztak. Ez önmagában is apró, de érzékletes jelzés lehetne: jól mutatja, mit gondolnak az illetékesek a probléma fontosságáról, és azt jelzi, mennyire lehet számítani egy minisztériumi ígéret valóra válására, még ha baloldali kötődésű műhelynek teszik is. A magukban várakozó, magukkal „vitatkozó” szakkönyvesek közül az első szót kérő, az Enciklopédia Kiadó vezetője a helyszínen rosszul lett. Újabb szünet következett, döbbent várakozás a mentők megérkezéséig. Az igazgatónőt azonnal meg kellett műteni. A mecenatúra oldaláról egyedül Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap vezetője jelent meg, ám bevezetőjében rögtön leszögezte, hogy hivatala nem azonos a kulturális kormányzattal, ezért az állami támogatások megvonásáért ő nem tehető felelőssé.
A szakmai vita létrejöttének közvetlen oka az Osiris Kiadó igazgatójának, Gyurgyák Jánosnak egy április elején megjelent cikke volt, amelyben részletesen taglalta a tudományos könyvkiadás válságos helyzetét és a lehetséges következményeket. Ha valaki, hát ő pontosan tisztában van a nehézségekkel. Aki ma az Osiris Kiadó hajdan népes és pezsgő életű szerkesztőségébe benyit, jobbára félig vagy teljesen üres irodákat talál. Nem a nyári szabadságolások miatt. A támogatások megszűnésével arra kényszerültek, hogy korábbi profiljukat – reményeik szerint időlegesen – átalakítsák. Ha azonban nem változik meg a helyzet, kevés esélyük van a talpra állásra.
A tudományos könyvkiadás jelenéről és lehetséges jövőjéről az Osiris Kiadó igazgatójával beszélgettünk.
– Ha nem jelenik meg az ön nagy vihart kavaró cikke a szakma gondjairól, akkor a tudományos könyvkiadásban érdekeltek sohasem hívják fel a közvélemény figyelmét a válságos helyzetre?
– A szakma két-három évenként hallatja a hangját. Előzőleg Glatz Ferenc rendezett egy ehhez hasonló megbeszélést, amelyen ugyanezek a szereplők mondták el ugyanezeket a gondokat. Egyébként már az is a válság jele, hogy ugyanezek az emberek voltak jelen, mert azt mutatja, hogy a fiatalok nemigen akarnak részt venni e mind reménytelenebbnek látszó munkában. Miklós Tamás, az Atlantisz vezetője például azt mondta a mostani beszélgetésen, hogy szeretné felolvasni az öt évvel korábban elmondottakat, mert semmi sem változott. Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének vezetője minden ünnepi alkalommal, könyvhéten, könyvvásáron elmondja a nehézségeket, de semmi sem történik. Illetve nem igaz, hiszen a statisztikák jól mutatják, mi történik. Így aztán a szakmabeliek ugyanazt a tudásukat, amellyel korábban a tudományos könyvkiadásban tevékenykedtek, most más területen hasznosítják.
– Mégsem látszik az örvendetes szakmai fejlődés az egyéb kiadványokon.
– Ez így van. De ez pszichológiai kérdés, mert amikor valaki úgy dönt, hogy „lemegy kutyába”, akkor nem a felhalmozott szakmai tudását akarja kamatoztatni, hanem inkább a megélhetést választja. Egyébként ez hosszú folyamat, mert először a könyv a maga fizikai valójában lesz igénytelenebb, olcsóbb papírra nyomják, puha kötést kap, megspórolnak egy korrektorfordulót és így tovább. És ezután jön a kényszerű „profilváltás”.
– Más megoldás nincs?
– Legföljebb a leépítés. Mi is visszafelé lépkedünk. Mivel nem tudunk annyi könyvet megjelentetni, mint néhány évvel ezelőtt, szerkesztőségeket kell megszüntetnünk. Vagyis ideiglenesen lezárjuk működési területünk egy részét. Az igényes szakmai könyvek megjelentetése nagyon hálátlan feladat, semmi esélyt nem látok arra, hogy egy-egy hitelből kiadott és szükségképpen nem rentábilis kiadványt a megjelenés után valaki támogasson; mondjuk azon az alapon, hogy az Osiris Kiadó mégiscsak nemzeti feladatot lát el. A pénzvilágot, a bankokat nem érdeklik a nemzeti feladatok. De a leépítés mellett próbálkozunk energiáink átcsoportosításával is, például szépirodalmat és szótárakat adunk ki, vagyis olyan kiadványtípusokat jelentetünk meg, amelyek kisebb üzleti kockázatot jelentenek. Az a rögeszmém, hogy egy politikai vezetés nem lehet annyira züllött és cinikus, hogy veszni hagyja a magyar tudományos könyvkiadást. És az akadémikusok, egyetemi tanárok sem lehetnek annyira cinikusak, hogy ne hallassák a hangjukat.
– Az Akadémiai Kiadó privatizációjának története nem azt mutatja, hogy a tudományos élet képviselői számára léteznének áthághatatlan határok.
– Ez igaz. Mindenesetre most súlyos válsághelyzet alakult ki, és a felelősség nem hárítható át. Ez nem elméleti okoskodás, saját bőrünkön érezzük. A teljes szétesést csak úgy tudtuk elkerülni, hogy nem estünk a kerekek alá. Ha az Osiris, látván az állami szubvenció megszűntét, nem vált gyorsan, fél éven belül lehúzhattuk volna a rolót.
– A tudományos könyvkiadás fogalmába nem csak egyféle terület tartozik; a zenei vagy a műszaki könyvkiadásnak vélhetően más nehézségei vannak.
– Természetesen. A műszaki szakkönyvek könynyebben ki tudnak lépni a nemzetközi piacra, ha túljutnak a magyar nyelv korlátain, vagyis ha valamely világnyelven íródnak. Van abban ráció, hogy fölösleges az anyanyelvi műszaki könyvkiadás, mert a szűk hazai piac nem tudja eltartani az ágazatot. Ám véleményem szerint nemcsak a humán tudományok terén vezetne katasztrófához a hazai könyvkiadás és szaknyelv megszűnése, hanem műszaki téren is. Az irodalom, a néprajz, a nyelvészet, a filozófia, a történelem rendkívül erősen kötődik a nyelvhez, bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ezek a tudományok a nyelv által léteznek. Nagyon nehéz a magyar irodalomról angolul vagy németül beszélni. De minden nyelvhez hozzátartozik valamilyen szinten a műszaki dolgok, fizikai, kémiai jelenségek anyanyelvi megnevezhetősége. Ráadásul a magyar műszaki nyelv meglétére nemcsak a hazai könyvkiadásnak van szüksége, hanem az ismeretterjesztő irodalomnak is. Mi lesz akkor, ha például a csillagászati szakkönyvek mind angolul íródnak, milyen ismeretterjesztő könyvek születnek magyarul? Az ismeretterjesztés nyelve feltételezi, hogy mögötte áll a tudomány nyelve.
– Hogyan alakult ki az a helyzet, hogy a rendszerváltást követően bizonyos kulturális területeket – például a filmet – nagy összegekkel támogatnak a mindenkori kormányzatok, más területeket viszont egyáltalán nem vagy csak egyre csökkenő mértékben?
– Sajnos nem volt világos és egyértelmű megállapodás erről. Az MDF-kormány mandátumának első felében nem engedték privatizálni a nagy könyvkiadókat, majd hallgatólagos alku született arról, hogy bár az állam magánosítja a könyvkiadókat, nem engedi el a kezüket. Ekkor jöttek létre a nagy alapítványok, és ebben az időben még a Soros Alapítvány is jelentős, csaknem az állami támogatással megegyező összegű pénzt fordított a hazai könyvkiadás finanszírozására. Később azonban kilépett erről a piacról. Az állami támogatások rendszere egy darabig szinten maradt ugyan, viszont a tízmilliárdos piacból hatvanmilliárdos lett. Két évvel ezelőtt már azt észleltük, hogy nem csupán nominálértéken maradt a támogatás, hanem egyenesen csökkent, jóllehet az, hogy a támogatás mértéke nem követte az inflációt, már önmagában is csökkenés.
– Nem jelentene megoldást, ha a hazai kis kiadók tönkremennének, beolvadnának, egyesülnének – a megmaradt nagyokat pedig saját elképzeléseinek megfelelően célzottan támogatná a mindenkori hatalom? Vagy a nagy kiadói konglomerátumok nyereséges kiadványaikból tartanák el a tudományos könyvkiadást?
– A tönkremenetel, beolvadás már javában zajlik. De nem tudnám megmondani, hogy ez az elképzelés működőképes lenne-e, vagyis hogy a létrejövő nagy kiadói konglomerátumok vezetői ráébrednének arra, hogy kötelességük a magyar kultúra támogatása. Lehetséges, de azért erre a verzióra nem kötnék fogadást. A másik megoldás az Akadémiai Kiadó visszavásárlása lenne, vagy, ha ez már lehetetlen, egy új alapítása, amely állami vagy akadémiai tulajdonban működne, és a veszteségét is a költségvetés finanszírozná. A harmadik megoldást talán a digitális kultúra terjedése jelenthetné, de még így is kellene egy állami kiadó, amelyik a tartalmakat ellenőrzi. Az ugyanis nem fordulhat elő, hogy bármi megjelenhessen mondjuk egy honlapon. Saját statisztikáink jól mutatják, hogy a hozzánk érkező kéziratoknak hány százaléka alkalmas a megjelentetésre. Ha a tudományos és áltudományos munkák azonos platformon jelenhetnek meg, káosz támad. A nagy nyelvterületeken piaci alapon tud működni a tudományos könyvkiadás, de kis nyelvek esetén mindenütt az állam vagy alapítvány támogatja a könyvek megjelenését. A szerzők részéről a könyvkiadás anyagi és intellektuális kihívás. Ha bármi megjelenhet egy internetes oldalon, akkor sem szellemi kihívás nem lesz, sem anyagi. Ráadásul a szponzorálásra így is szükség van, mert a kiadóknak az elektronikus forma ellenére is bevételre kellene szert tenniük. És a digitális forradalom teljes térhódításához az is szükséges, hogy a felhasználók elfogadják a váltást. Ma még az a tapasztalatom, hogy a diákok, ha gyorsan fel kell készülniük egy vizsgára, papíron veszik meg a könyvet, vagy kinyomtatják a fájlokat, és abból készülnek.
– Elvileg soha ilyen jó pozíciói nem voltak a szakmának, hiszen a humán tudományos élet képviselői közül sokan ismerik egyetemi oktató korából a kulturális minisztert. A helyzet mégis most vált drámaian tarthatatlanná.
– Ez számomra is érthetetlen. Talán a tudományos könyvkiadás rendszeres támogatása nem elég látványos dolog, a mostani kulturális miniszter meg mintha inkább a nagy médiaérdeklődésre számot tartó projekteket kedvelné. Nagy tragédiánk, hogy a rendszerváltás óta nem született igazi kulturális miniszter, egy Eötvös vagy egy Klebelsberg nagyságához fogható, erőskezű és jó érdekérvényesítő képességű politikus. Ez lehet véletlen szerencsétlenség, de az sem zárható ki, hogy a kulturális tárcát mindig a koalíciós kormányzások alkuinak áldozták fel, és rendszeresen ide kerültek azok az emberek, akiket máshonnan el akartak távolítani. Félek, hogy most is ez a helyzet. Érthetetlen, hogy a tudományos könyvkiadás fenntartásához szükséges, aránylag pirinyó tételeket miért kell elvonni, hiszen ezek révén jól demonstrálhatná a kormányzat nemzeti és kulturális elkötelezettségét.