Más volt ez az ünneplés, mint tizenhat éve, az első bajnoki cím megszerzése után? – kérdeztük Tóth Zoltánt, a Szolnoki Olaj Kosárlabda Klub ügyvezetőjét.
– Annyiban igen, hogy számomra a szituáció is más, hiszen előbbit játékosként valamivel élénkebben, utóbbit pedig klubvezetőként érettebben éltem meg. 1991-ben, mivel idegenben nyertük meg a bajnoki döntőt, Zalaegerszegről érkeztünk busszal, és a megyehatáron vártak minket a szurkolók, onnan vonultunk együtt a belvárosba. Most a tiszaligeti csarnoktól tűzoltóautó hozta a fiúkat ugyanoda. Persze a hangulat hasonlóan alakult, tizenhat éve Tyubin vetette magát a tömeg közé, most Kelleyt, Hollinst, Cziczást hordozták a tenyerükön. A sok megható pillanat közül azt emelném ki, amikor a Városháza egyik erkélyére minket, a ’91-es csapatot, a másikra pedig a mostani bajnokokat szólították ki.
– A fia tehát a szomszéd erkélyen volt.
– Talán nem kell külön részleteznem, hogy apaként mennyire örültem, amikor Viktor szombaton pályára léphetett. Messze nem kulcsember, gyakorlatilag még ki sem derült, hogy mit tud erről a sportágról, de a lehetősége adott. Hozzáteszem, az első bajnokcsapat edzőinek, tagjainak a gyerekei most tizenévesek, Rezák Tamás szintén tagja a keretnek, de Berkics fiúk is kosaraznak. Akik itt maradtak Szolnokon, azok már csak családi alapon sem szakadtak tehát el a sportágtól.
– A családias hangulat, a tradíciók dicséretes folytatása önmagában nem hozott volna ilyen elsöprő sikert. Mi kellett még hozzá?
– Sok minden. Fontos, hogy számíthattunk az előző időszak kipróbált embereire. Frána korábban játszott már Szolnokon, Kelley, Sabaliauskas, Jurkunas és Cziczás pedig az előző idényben. Gyakorlatilag megtartottuk tehát a csapatot, ráadásul Hollins személyében olyan valakit sikerült igazolnunk, aki tökéletesen beleillett a képbe. Nem az alapokról kezdtük tehát a szakmai munkát, nem szükségeltetett külön összeszoktatás. Így gazdaságilag is jobban jártunk, csak nyolc-tíz hónapos szerződéseket kellett kötnünk, a felszabaduló pénzt pedig visszaforgattuk a szakmai munkába. Ne feledjük a minket segítő szerencsét sem. Amikor Debrecenben jöttek a gondok, és tönkrement a csapat, Molnár András minket választott, a Paksnak a korai nemzetközi szereplés felőrölte az erejét, az Albacompot idény közben otthagyta az amerikaija, a Kecskemétnek nem készült el időben a csarnoka, így lemondhatott a hazai pálya előnyéről, szóval sok minden a mi malmunkra hajtotta a vizet.
– A következő szezonra is meg tudják tartani a csapat kulcsembereit?
– Eddig nem foglakoztunk vele, de mindenképpen ezt szeretnénk. Teljes egészében biztos nem sikerül, hiszen az előző évben nyolcadikak voltunk, akkor nem kapkodtak a mieinkért, most viszont nyilván igen, s más, magasabb áron, mint eddig. A magyar mag, Molnár, Cziczás, az utánpótláskorúak szinte biztosan maradnak, de mondom, a többieket is itt tartanánk.
– Megvan ehhez az anyagi hátterük? Ha jól tudom, messze nem a Szolnok a legnagyobb költségvetésű csapat az NB I-ben.
– Nem bizony. Ráadásul a mi nagyjából százmillió forintos éves költségvetésünk ezután sem lehet sokkal nagyobb. Kockázatos szituációba pedig nem megyünk bele, hiszen 1998-ban majdnem megszűnt a férfi kosárlabda a városban. Aki egyszer ingott már a szakadék szélén, sokkal jobban meggondolja, mibe megy bele.
– Tervezik a nemzetközi szereplést? A magyar férficsapatok ritkán mutatják meg magukat Európában, s ha igen, abban sincs sok köszönet, legutóbb a Paks meccset sem tudott nyerni.
– Nem indulunk nemzetközi kupában, mert ahhoz külön költségvetés kellene. Korábban akadt rá példa, hogy vállaltuk a terhet, de nem értünk el vele sikert. A játékosok belefáradtak, a nézők pedig nem voltak rá kíváncsiak, sokkal jobban örültek, ha valamelyik hazai riválist vertük meg, mintha egy annál jobb, de számukra ismeretlen külföldi csapatot. S arra is emlékszem, a kilencvenes években a délszláv válság miatt a Partizan Beograd Euroliga-meccseket játszott Szolnokon, ám ezekre a csúcstalálkozókra nem telt meg a csarnok.
– Szakmai szempontból sem érné meg a magasabb színvonalú megméretés?
– Ahhoz kellene tíz-tizenkét minőségi bevethető játékos, de nekünk erre nincs lehetőségünk. Ebben az idényben Pór Péter is hat-nyolc embert szerepeltetett rendszeresen.
– A sikeredző marad a posztján?
– Természetesen. Itt kezdett kosarazni, majd edzősködni, minden ide köti, a családja, a barátai, velem is kifejezetten baráti a viszonya. Semmi ok a váltásra.
– Mit gondol, megint tizenhat évet kell majd várni az újabb szolnoki aranycsapatra?
– Remélem, hogy nem. Mindenesetre, már az ünneplés estéjén szóltam Szalay Ferinek (a város jelenlegi polgármestere edzőként dolgozott a 1991-es aranyérmesek mellett – a szerk.), hogy csináltasson egy harmadik erkélyt a Városházára, a következő bajnokcsapatnak.
origo.hu
Füstös szobák titka – ő küldte Gyurcsánynak a selyemzsinórt
