Mindent kiszivárogtatok (29.)

SAJÁT EGZISZTENCIÁNK TISZTELETE
(A DERŰS ELEVENSÉG HORDOZTA HIGGADTSÁG)
– Pontosan ellentéte a restségnek: erő. Egyben a belsőleg fürge, eleven, sokoldalúan fogékony lélek megragadottsága is. Ezért az ilyen ember, rendíthetetlensége és kiegyensúlyozottsága ellenére (utóbbit nem szabad összetéveszteni a közönnyel), bensőleg mozgékony. Értelmi mozgékonysága abban nyilvánul meg, hogy a találkozásban megértő, és minden indítás iránt fogékony; szívének mozgékonyságát részvéte és tágszívűsége jelzi.

(AZ ILYEN EMBER „ÖNTUDATOS”)
Sőt – ne értsük félre a szót – „büszke”: tudatában van legmélyebb méltóságának, amely azonban nem tőle való, nem saját lényegén alapul. Ezért ez a saját magát tisztelő magatartása mindig alázattal kapcsolatos, nem bizakodik el, és tud szerény lenni az Abszolutum, valamint embertársa előtt.

(EZ AZ ALÁZAT CSENDES ÁLDOZATKÉSZSÉGBEN MUTATKOZIK MEG)
– A világban megtapasztalt valóság nem tartja vissza attól, hogy belenőjön a végtelenbe és ha kell, odaadja magát. Így a másokat tisztelő ember egyre gyarapodik gazdagságban, mélységben és lelki intenzitásban.

(A HATÉKONYSÁG)
– Sajátos módját figyelhetjük meg benne: bibliai kifejezéssel mondva, „a lélekből” él és hat. Ez a hatás lényének átlátszó tisztaságából származik, alkotó és termékenyítő egyszerűségéből. Egy a sorsával. Sorsa nem aggasztja többé; fölébe emelkedett az élet megrázkódtatásainak, aggályainak és veszélyeinek; mondhatni „együtt él” sorsával, és az benne él.

(ÍGY MEG TUDJUK ÉRTENI AZT IS)
– Hogy különös képessége van a barátságra, találkozásra, szeretetre. Fejlődő lénye összekapcsolódik a másikéval, mert mindenütt a világon fel tudja fedezni a titkot –, azt a titkot, amely meghitt otthona neki magának és mindenki másnak.

(EZ MUTATJA EGZISZTENCIÁJÁNAK
EGY TOVÁBBI LÉNYEGES VONÁSÁT:)
– Bizonyos súlyos kedélyt, melankóliát. Nem más ez, mint megtapasztalása a lét nagyságának és ugyanakkor a saját mélységes elégtelenségünknek arra, hogy megvalósítsuk ezt a nagyságot. Ez a kedélyre nehezedő súly tulajdonképpen csak fájó honvágy. Az abszolútnak vajúdása a véges létben; az az emberi nyugtalanság, amely együtt jár a mindenütt megtapasztalt abszolutum kényszerű szomszédságával.

(EGYSZERRE BOLDOGSÁG ÉS FENYEGETÉS)
– Az ilyen emberek átélik a „szakadékot”, a kétfelé hasadást. A mindennapok útját keresztezte bennük, hogy eljegyezte őket az abszolútnak és az abszolút tiszteletreméltónak élménye.

(AZ ABSZOLÚT FELÉ VEZETŐ ÚTJUKAT)
– Pedig az keresztezi, hogy mint lényegileg tökéletlen teremtmények kénytelenek élni, és ezt az abszolútot sohasem tudják létrehozni önmagukból. De éppen ez a tulajdonképpeni emberi magatartás: határmagatartás.

(EGYSZERŰ BESZÉLNI ERRŐL A LÉNYEGI MELANKÓLIÁRÓL)
– Elbírni nehezebb. Az élet súlyának, jelentőségének benső átélése sok mindennek el tudja venni az értékét, az élet sok szereplőjét és kötöttségét üresnek mutathatja meg, sok mindent lényegtelenné tehet és ürességbe, életunalomba kergethet.

(MÁSFELŐL VISZONT)
– A „súlyos kedélyű” ember viszonya a legmélyebb a lét teljességéhez. Meg tudja látni az élet világos színeit, meghallani a világ teljes csengését. A melankólikus az, akinek lényéből túláradóan tör elő az élet árja, és meg tudja tapasztalni minden élet fékezhetetlenségét.

(EGZISZTENCIÁJA FÖLÖTTE ÁLL A VÉGESNEK)
– Azaz törekvésében végtelen. Éppen létének gazdagodásában érzi, hogy semmi sem képes betölteni, ilyenkor él át még mélyebb ürességet, a lét sivárságát, és abban újra a vágyat.
– a jövő héten folytatom –