Nagyhatalmi játék rakétákkal és szavakkal

Az amerikai rakétavédelmi rendszer tervezett európai telepítésével kapcsolatos kommunikációban az igazság legalább olyan gyorsan az áldozatok sorába került, mint egy valamirevaló háborúban szokás. A döntéshozók a legteljesebb mértékben kihasználják, hogy a közvélemény nincs tudatában az emlegetett rendszerek képességeinek, és természetesen nem ismeri az alkalmazott terminológiát sem. Márpedig tömegek fenyegetettségérzetét növelheti egy-egy magas szintű kijelentés, teljességgel hasonló hatásmechanizmuson alapulva, mint amire a hidegháborúban bőven akadt példa. Ahogy akkor, így most sem meglepő, hogy a társadalmak nyitottságának foka egyben a sebezhetőség mércéje is.
Az elsődleges hazugság annak hangsúlyozása amerikai részről, hogy védelmi rendszerről van szó, amely lelövi a támadó rakétákat. Ez igaz is, csakhogy – mint arra a felmondott ABM-szerződés például szolgált – a stratégiai védelmi rendszerek funkciója, hogy időt és lehetőséget adjanak a támadó rendszerek aktiválására egy globális nukleáris összecsapás esetén. Azaz ha stratégiai védelmi rendszerrel „sakkolják” az ellenfél támadó erőit, akkor vitathatatlan fölénybe kerülnek vele szemben. Ez akkor is így van, ha az amerikai rakétavédelmi erők tervezett volumene (száz rakéta) rövid távon képtelen lenne elhárítani egy tömeges orosz csapást Amerika ellen. Moszkva viszont joggal kérdezi, hogy mi a garancia arra, hogy a rendszert nem bővítik ki? Vajon az amerikai kormányzat idővel mérsékletet fog tanúsítani, ha csekély esélye is van a totális védelem kialakítására, amellyel ugyanakkor biztosítja stratégiai riválisai kiszolgáltatottságát?
Az orosz felet azért egy szemvillanásnyi ideig sem kell félteni a kommunikációs harcban. Radar, rakéta – ezek a szavak nem jelentenek jót az európai köztudatban, értelmük sem tisztázott, amit könnyen ki lehet aknázni. Ezt jól tudják Moszkvában ma is, ahogy akkor is tudták, amikor a szép csendben Közép-Európába csempészett SS-20-asaik kiegyensúlyozására a NATO Pershingeket és szárazföldi indítású robotrepülőgépeket telepített Nyugat-Európába. Ahogy az oroszok akkor kihasználták a pacifista mozgalmakat, most a közös azeri radarhasználatra tett ajánlatukkal mutatták meg kompromisszumkészségüket – elsősorban az európai (és azon belül leginkább a cseh és lengyel) közvéleménynek, nem is az amerikaiaknak. Már csak azért sem, mert radar és radar között bizony van különbség. A gabalai állomás ugyan kétségtelenül észlelhetné az iráni rakétaindításokat, ám azok ellen nem tudná célra vezetni a Lengyelországba telepített elfogórakétákat, amelyek a tervek szerint egy speciális csehországi lokátorra támaszkodnának ehhez.
Hogy a sötétben tapogatózó európai közvélemény hatékonyan be tud-e avatkozni az amerikai rakétavédelmi tervekbe, miközben azért gondoskodik saját biztonságáról, egyelőre kérdéses. Tény viszont: a Brüsszelben zajló viták során az egységes külügyi-védelmi fellépés ügye csak érintőlegesen van jelen.