Pár hete riportot készítettünk az MNB által szervezett nyílt napról, amikor is beengedték a patinás épületbe az embereket, ahol gyermekded játékokkal üthették el az időt. A riportot mintegy illusztrálva szó esett az intézményt keresztül-kasul átszövő politikáról is. Arról például, hogy az MNB-nek óriási szerepe volt a nemzetközi munkásmozgalom finanszírozásában, vagy azokról az időszakokról, amikor az MNB nem feltétlenül tolta előre Magyarország szekerét. S bár ezek az épületen belüli sétán ébredt gondolatok voltak, mégis, mintha a tyúkszemére tapostunk volna a bankvezetésnek. A kommunikációs csapat hisztérikusan reagált lapunknál, mondván, miért kevertük bele a politikát szakmai kérdésekbe. Ön szerint igazuk van?
– Nincs. Az MNB politikai szempontból mindig is gócpont volt és az ma is. A kommunizmus alatt egyszintű bankrendszer volt Magyarországon. Igazából csak az MNB-t lehetett banknak nevezni, az összes többi hitelintézet – az OTP, a Magyar Külkereskedelmi Bank stb. – a nemzeti banki intézményi rendszernek volt a része. 1987-ben zajlott le itthon rendkívül felemás módon az a bankreform, amelynek során létrejöhettek már kereskedelmi bankok, és kialakult a kétszintű bankrendszer. Ennek ellenére az MNB-nek továbbra is megengedték a kereskedelmi tevékenységet, amivel az a helyzet állt elő, hogy a „bankok bankja”, az MNB egyrészt felügyelte a hitelintézeteket, ugyanakkor maga is „játszott” a piacon. Ennek következtében ezrével keletkeztek a legkülönbözőbb problémák az MNB körül, amelyek az átalakulásunk anyagi veszteségeinek jelentős részét jelentették. Mi ez, ha nem politika?
*
– Milyen problémákra gondol?
– 1996–97-ben derült ki például, hogy az MNB könyveiből akkori értéken körülbelül 2000 milliárd forintnyi veszteséget „pucoltak ki”, úgynevezett adósságcsere formájában. Érzékeltetve, mennyi is ez: 1995 tizedéért, azaz 200 milliárdért adtuk el erőműveinket. Az óriási veszteség évek alatt halmozódott fel, amelyet a könyvelő nem észlelt. A bank vezetése akkor folyamodott az adósságcseréhez, amikor már majdnem felborult a mérleg. Természetesen az állam segített: ellenszolgáltatás nélkül – kamatteherrel együtt – átvette az MNB-től ezt a 2000 milliárd forint veszteséget, amely onnantól kezdve közvetlenül az adófizetők zsebét terhelte. Voltak persze más látványosan nagy bukások is, amelyek például az MNB belföldi és külföldi kereskedelmi bankjaival kapcsolatban bukkantak elő. Amikor ugyanis ezektől meg akart válni, kiderült, hogy egyiken sem lehet túladni, mert akkorra szintén óriási veszteségeket halmoztak fel. Mindegyiket be kellett zárni, és jogutód nélkül megszüntetni. A legnagyobb mértékben az MNB bécsi CW Bankja adósodott el, ám a hiány mértékére soha nem derült fény, pedig még parlamenti vizsgálóbizottságot is felállítottak. Az MNB tehát amellett, hogy kereskedelmi vállalkozásokat tartott fent, amelyekbe tulajdonosként saját vezető tisztviselőit delegálta az igazgatóságokba, ellenőrizte is ezeket. A gazdaságban elképzelhetetlen ennél nagyobb összeférhetetlenség. Hiszen amíg az egyik oldalon az MNB az állammal együtt alakította ki a forint árfolyamát – azaz le- vagy felértékelte a hazai fizetőeszközt –, addig a másik, a kereskedelmi bankjainak oldalán részt vett az üzleti folyamatokban. A forintárfolyam változásának haszonélvezői, vagy annak kárát elszenvedői pedig épp a kereskedelmi bankok voltak. Az MNB-nek itt tehát az volt az alapvető érdeke, hogy a bennfentes információkat átadja leánybankjainak. Az a tisztviselő tehát, aki az MNB-ben, ugyanakkor a leánybankjában is vezető beosztásban dolgozott, megoldhatatlan probléma elé nézett: az MNB tisztviselőségéből származó szolgálati és államtitkot tartja-e meg, vagy átviszi az információt a leánybanknak, hogy az – persze vele együtt – hatalmas hasznot vágjon zsebre. E kettős szerepet hosszú évekig tűrte mindenki, s ez az, ami miatt MNB-t és ezzel Magyarországot talán a legsúlyosabb vagyonvesztés érte az elmúlt 17 év alatt.
– Érdekes, nem lehetett olvasni arról, hogy a közvagyon ilyen mértékű elherdálásakor valakit börtönbe csuktak volna. Ön hallott arról, hogy valakit felelősségre vontak volna ezekben az ügyekben?
– Nem, dehogy.
– Van-e valamilyen összefüggés az egyszintűről kétszintű bankrendszerre való átállás hazai gyakorlata és aközött, hogy Magyarországon nincs már magyar tulajdonban lévő kereskedelmi bank, ami példátlan Nyugat-Európában?
– Meglehetősen szoros az összefüggés, hiszen az MNB vezetői indították el a bankreformot, még a rendszerváltás előtt. Az MNB a 80-as évek közepén társtulajdonosává vált új alapítású, külföldi tulajdonban lévő magyarországi pénzintézeteknek, a CIB-nek, a Citibanknak és a Unicbanknak. Kicsit később, 1987-ben pedig – amikor hivatalossá vált a bankreform – az MNB-ből magyar tulajdonú kereskedelmi bankok váltak ki, a Magyar Hitelbank, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank és a Budapest Bank. Ezeket tőke nélkül, sőt, tőkehiánnyal hozták létre, azaz „telepakolták” rossz, behajthatatlan hitelekkel. A két csoport közötti versenyben a magyar tulajdonú bankoknak szükségszerűen el kellett bukniuk, mint ahogyan ez be is következett. A bankkonszolidáció során hiába ölt bele az állam az adófizetők pénzéből több száz milliárd forintot, ezek a kereskedelmi bankok a Horn-kormány idején bagóért kerültek külföldi bankok tulajdonába. Az MNB-ben tehát már a 80-as évek közepén előkészítették a „sikeres” rendszerváltásunk pénzügyi alapjait.
– Hogyan tudná leírni a jegybank és a politika kapcsolatát?
– Anekdota: annak idején megkérdezték Gerő Ernőt, hogy Magyarországon ugyanazon szervezet-e a párt meg az állam. Gerő azt válaszolta, hogy a párt és az állam nem azonos, de nem is más. Hasonló logika érvényesül az MNB és az állam viszonyában, hiszen a gazdaságpolitika két ellentétes, ám egymással szorosan összefüggő pólusairól beszélünk. Míg legfontosabb minisztériumain keresztül az állam képviseli például az adópolitikát, addig a pénz értékének megőrzése annak az MNB-nek a feladata, amelynek viszont teljes egészében az állam a tulajdonosa. Ezek a törekvések időnként konfliktusba keveredtek-keverednek egymással, amire számos példát láttunk a rendszerváltás óta. A csatákban a jegybank rendre alulmaradt, és az MNB vezetői általában nem tudták megőrizni a pénz értékét. Léteznek meglehetősen durva esetek is. Tudjuk, hogy magyar gazdaság labilis. Emiatt körülbelül 16-17 milliárd euró az MNB devizatartaléka, amelynek értékét a bank forintárfolyamon tartja nyilván könyveiben. Az árfolyamok változásaiból a jegybank nyereséget és veszteséget is elkönyvelhet. Így ha például megtámadják kívülről a forintot, akkor az ez elleni védekezéskor a tartalékból akár 4-5 milliárd euró pillanatok alatt „kiröpülhet”. Sőt, ismerünk olyan esetet is, amikor maguk a kormánytisztviselők támadják meg a magyar fizetőeszközt ostoba nyilatkozataikkal. Ilyen jelenséggel például 2002-ben szembesülhettünk, amikor Medgyessy Péter és László Csaba arról nyilatkozgatott, hogy „ócsítani” kéne a forintot, az tenne jót a gazdaságnak. S ugyan a forint akkor épp erősödött, a piac végül elhitte, hogy szándékukban áll gyengíteni, és tömegesen adták el a piacon. Arra gondolni sem merek, hogy ilyen nyilatkozatok mögött esetleg az állhat, e kormányférfiak maguk is spekulálnak, hogy vagyonokat keressenek a nemzeti érdek kárára. Járai Zsigmond volt akkor a jegybankelnök. Beavatkozott a folyamatokba, s a forint erősítéséről döntött – helyesen. Az MNB egyrészt vásárolni kezdte a magyar fizetőeszközt, másrészt óriási kamatemelést hajtott végre. Pillanatok alatt 6,5-ról 12,5 százalékra emelkedett az alapkamat. A nyilatkozatok eredménye: a banki tartalékból ötmilliárd euró egyszerűen elpárolgott. Ilyen ellenérdekek keletkezhetnek az MNB és az állam, az MNB és a politika között. S amíg előbbi a forint értékéért küzdött, addig a másik fél mesterségesen verte le a forintot. Az állam tehát az MNB első számú céljával szembeszállva olyan helyzetbe hozta a bankot, amelynek következtében az MNB-nek óriási áldozatot kellett hoznia. Ráadásul szükséges volt az államadósságot jelentősen növelő kamatokat is megemelnie, mert ha a pénzügyi befektetők elmennek, akkor csődöt mond az ország. Mindennek az árát természetesen mi, magyar állampolgárok fizetjük-fizettük meg.
– Az MNB akkor is képez tartalékot, amikor tulajdonosának, a magyar államnak is óriási szüksége lenne a pénzre. A bank tavalyi eredménye: 20 milliárd forint veszteség és 16 milliárd nyereség. És mi történik? A 20 milliárd veszteséget kifizeti neki az ország költségvetése, miközben az emberekre egyre kevesebb jut. A 16 milliárd nyereséget azonban nem fizeti be tulajdonosának, az államnak, hanem tartalékot képez magának. Vajon mindig ez a magatartás volt jellemző? Mi tud például a jegybanki aranytartalékról?
– Hatvanöt tonna aranytartaléka volt a banknak, amelyet a „nagyszerű” balliberális gazdaságpolitikai szakemberünk, Surányi György egyszerűen eladott, mondván, az arany a pénzhez képest nem jó befektetés. Megjegyzem, az MNB kezében a pénz sem. Manapság elképesztően magas, nyolc százalék kamatot fizetünk a külföldi befektetőnek, aki valutáért vásárol. Ezt a valutát viszont az MNB fekteti be külföldön, amiért körülbelül két-három százalék kamatot kaphat. Az ügyleteken helyből öt-hat százalékot bukik tehát. Azazhogy bukunk.
– Magyarán az MNB egy-egy tranzakciójával a jelenlegi megszorítások következtében összekuporgatott milliárdoknak akár a többszörösét veszítheti, azaz veszíthetjük el. Mely gazdaságfilozófiai elv lehetne az, amelyik mindenkor össze képes rendezni az állam és a jegybank érdekeit?
– Az elmúlt 17 évben senki sem jelölt ki gazdaságpolitikai célt Magyarországon. Ez pedig a következő: jussanak minél magasabb jövedelemhez a magyar állampolgárok! E célnak mindent alá kell rendelni. A csehek a külföldi tőke elsősorban zöldmezős beruházásokkal vethette meg a lábát, szó sem lehetett arról, hogy csupán a nagyipart vagy a szolgáltatókat megvásárolja. A kiskereskedelmi hálózatba például a lábát sem tehette be. Václav Klaus államfő – akkori pénzügyminiszter – álláspontja az volt, hogy végső soron a tőkebeáramlásnak is azt kell szolgálnia, hogy minél nagyobb jövedelmet teremtsen elő az országnak. És nézzük meg a cseh koronát! Gyakorlatilag az euróval azonos mértékben inflálódik.
– Egy társadalom vezetésének nem lehet más célja, mint amit az elébb említett. Mégis, 1990 után ezt ki kell találni?
– Magyarországon ezzel mégsem törődtek. A rendszerváltást követően a hatalmi elit olyan, ehhez képest kevésbé lényeges kérdésekkel foglalkozott, hogy hány főből álljon a parlament, legyen-e alsó- és felső- ház, milyen legyen a címer és sorolhatnám. Gazdaságpolitikai célokról azonban egyáltalán nem esett szó, gondoljon csak a privatizáció folyamatára. A magyarországi gyakorlattal szemben Szlovéniát is említhetném. Amikor kivált Jugoszláviából, legelőször a pénzügyeket vette kézbe. A Ljubljanska Bank a kiválás előtt már hónapokkal korábban begyűjtötte az exportbevételeket, és esze ágában sem volt Belgrádnak továbbítania. Majd egyik napról a másikra bevezették a saját fizetőeszközt, a tolárt, amire a dinárt csak rezidensek, azaz devizabelföldiek válthatták át. A szlovén állampolgárok tehát jól jártak.
– Ezzel azt is állítja, hogy egy közösség jobban jár, ha saját pénzzel rendelkezik. Jót tesz-e nekünk egyáltalán az euró bevezetése?
– Saját pénzzel jobban jár egy közösség, de csak akkor, ha azt kézben is tartja, mozgását ellenőrzi, mint például Svájc. Magyarország esete azonban más. Ha egy közösségen belül – és most az Európai Unióra gondolok – nem elég erős egy ország gazdasága, akkor belső összejátszással megingatható a nemzeti fizetőeszköz. Nekünk erre különös hajlamunk van. Amikor a miniszterelnök és a pénzügyminisztere teli szájjal kiabálhatja, hogy az a jó, ami a rossz, és nem kap itthon még egy szakkritikát sem, akkor Magyarország kitűnő terep a spekulációra. A kelet-európai népeknek csak azt tudom javasolni, hogy mielőbb lépjenek be az euróövezetbe, mert az egy akkora piac, ahol a fizetőeszközt meglehetősen nehéz felborítani.
– Térjünk vissza az MNB-hez! A széles nyilvánosság a bank tevékenységét csak általánosságban ismerheti meg, pedig nem túlzás, hogy a magyar állampolgárok életét érintő, legfontosabb döntések itt születnek. Az MNB által intézett pénzügyeket, azaz az állam monetáris politikájának mozgását miért nem ellenőrizheti senki?
– Ez az igény már a Németh-kormány alatt megfogalmazódott, amikor látszott, hogy az államot érintő pénzügyek kezdenek rendkívül bonyolulttá, áttekinthetetlenné válni. A közgazdasági egyetem korábbi rektora, Szabó Kálmán országgyűlési képviselő felvetésére a 80-as évek közepén nagy nehezen megalkották az Állami Számvevőszékről (ÁSZ) szóló előterjesztést. Ennek az volt a lényege, hogy minden, az államot érintő pénzmozgás ellenőrzésére ez a szervezet jogosult legyen, beleértve az MNB-t is. A jegybank vezetéséből óriási ellenállást váltott ki ez a javaslat, különösen Fekete János akkori elnökhelyettesből. A presztízsharcból végül az kerekedett ki, hogy az ÁSZ csupán az MNB intézményi gazdálkodását ellenőrizheti, azaz azt, hogy mennyit költ vécépapírra és irodaszerekre. Minden egyéb tevékenységébe, pénzügyi műveleteibe nem láthat bele, amihez hozzáteszem, hogy még utólag sem. Pedig ha fellátogat az ÁSZ honlapjára, ott a modern demokráciák számára is különösen fontos arisztotelészi üzenettel találkozik: „Létesíteni kell egy olyan hivatalt, amely majd szemmel tartja az alkotmány szempontjából helytelenül élőket, (…) és (…) hogy a közvagyont senki meg ne dézsmálhassa, a kincstárt az egész polgárság jelenlétében kell átadni és a számadásról másolatokat kell elhelyezni.”
– Az MNB elnökének beszámolási kötelezettsége van az Országgyűlés felé. Ez nem elég?
– Ez körülbelül olyan, mintha a legújabb kutatásokat végző atomfizikusnak beszámolási kötelezettsége lenne egy takarítónőket tömörítő egyesületnek. A parlamenti képviselőket – beleértve a szakbizottságokat is – nemhogy felkészítenék ezekre a kérdésekre, de távol tartják őket az információktól. A parlament előtt zajlott elnöki beszámolók szakmai szintje nevetségesen alacsony volt, a lényegről soha nem esett szó. A 17 év alatt egyébként általában a kormányok sem éltek a beszámoltatással, talán az egyetlen kivételt az Orbán-kormány jelentette, amikor Surányi Györgyöt faggattuk a belső ügyekről. Hozzáteszem, hogy ez ott sem tetszett mindenkinek…
– Hogyan kellene hozzálátni az ellenőrzés megszervezéséhez?
– Az első számú szempont a tisztánlátás. Ehhez azonnal életbe kellene léptetni az ÁSZ-nak azon jogát – kezdetben esetleg egy nemzetközi auditorcéget is bevonva –, hogy minden, az MNB által végzett műveletet auditáljon. Emellett elengedhetetlen az is, hogy 1986-ig visszamenőleg megismerje a bank teljes működését, hiszen – mint ahogyan egy orvosnak is szüksége van a kórelőzményekre a diagnózis megállapításához – feltétlenül tudnia kell a bekövetkezett események okát is. Ám az MNB működését nemcsak az ÁSZ-nak kellene átlátnia, hanem az Országgyűlés költségvetési bizottságának is, amelyet fel kellene vértezni egy nagyon komoly szakértői gárdával. Végül szükséges lenne akképp megváltoztatni a jegybankról szóló törvényt, hogy lehetővé tegye a jelen idejű, közvetlen nyilvánosságot is.
– A kormány által benyújtott, az MNB-ről szóló törvényt épp most módosítja a parlament, amely egyebek között arra irányul, hogy csökkentsék az éppen e kormány által korábban felduzzasztott monetáris tanács tagjainak számát. Megszűnik az igazgatóság is, amelynek feladatait az új bankelnök, Simor András veszi át, akinek mozgástere minden bizonnyal jelentősen kibővül. Ön szerint mi ezeknek a változtatásoknak az oka?
– Korábban azért bővítették ki a tanács létszámát, mert az előző összetételű testület a globális nagytőke érdekeiben működő Gyurcsány-kormány által ösztönzött kamatpolitikát nem feltétlenül segítette, s csak új tagokkal vált biztosíthatóvá a kormány akaratának keresztülviteléhez szükséges kellő számú szavazat. Időközben azonban lejártak-lejárnak Járai Zsigmond elnök és az irányítása alatt dolgozó alelnökök mandátumai, akiket a kormányfő a saját bizalmasaival pótol. Ezzel viszont feleslegessé és zavaró körülménnyé váltak a korábban beültetett emberek. Az igazgatóság kiiktatása is érthető részükről: e testület intézte a napi ügyeket, ami teljes egészében az elnök kezébe került. Ezzel tovább szűkült az MNB-ben keletkezett adatok megismerhetősége, hiszen amíg az igazgatóság üléseiről jegyzőkönyvek készültek, addig az elnök döntéseinek nyomait csak nehezen, szorgos kutatómunkával lehet majd fellelni.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
