Orrfacsar

Arra ébredt, hogy füstölgő lábszagban úszik a lakás. Gyorsan kitárta az ablakokat, beleszimatolt a levegőbe, és örömmel állapította meg, hogy nem nála van a hiba. Az átható, savanyú bűz a város levegőjében áradt, ráterült az utcákra, házakra. Miközben reggelizett, meghallgatta a híreket, de a rádió nem mondott semmit. Megborotválkozott, aztán levitte a szemetet, kivette az újságot a postaládából. A lépcsőfordulóban találkozott Kémerinével, a mellplasztikázott vígözveggyel. „Tetszik érezni, ezt a borzasztó lábszagot?” Kémeriné sértődötten rángatta a vállát. „A parfümömre gondol? Eddig mindenki dicsérte.”
Tíz óra után leszaladt a boltba, gondolta estére parasztvacsorát készít: szalonnát pirít, annak a zsírjában megsüt néhány újkrumplit, néhány karika kolbászt, némi hagymát, beleszecskáz egy zöldpaprikát is, a végén pedig mehet rá két tojás. Erre aztán csúszik a barna sör! Szerette már reggel eldönteni, hogy mit eszik este, így sokszor lehet nap közben rágondolni. A boltban is áradt a lábszag, habár édeskésebbnek érezte, mint kint a szabad levegőn. A szőke, kék szemű, de ápolatlan pénztárosnővel már óvatosabb volt. „Azért a kerek erdőben jobb illat van, mint itt” – jegyezte meg szellemesen, mire a nő tátott szájjal, hangtalanul nevetett. „Reggel összetört egy karton ecet, szétömlött az egész, ötször felmostunk, de úgy látszik…” A fejét ingatta. „Ez lábszag! Semmivel nem lehet összetéveszteni Hát, nem érzi?” A nő lerakta a blokkot. „Kilencszáztíz forint. Én semmiféle lábszagot nem érzek.”
Otthon elintézett néhány telefont, aztán bekente az arcát gyűlöletes férfikölnivel – ajándékba kapta évekkel korábban, de most kapóra jött –, egy darabig annak az illatát fogja érezni, jobb mint a lábszag. De ez még nem volt elég! Fogta a dezodort, és körbefújta a lakást. Próbaképpen kilépett a függőfolyosóra és a levegőbe szimatolt. Valósággal mellbe vágta a mindent elsöprő lábszag. Ezúttal haragosnak, dögszagúnak érezte. Felüdülés volt utána a dezodortól cédrusillatban fürdő lakás, habár az meg csípte a szemét. Kézbe vette az újságot, de nem volt türelme olvasni. Bekapcsolta a számítógépet, a híreket böngészte, hátha talál valamit. Például, hogy a közelben felrobbant egy vegyi üzem. Vagy lábszaggyár, gondolta, de még csak el sem mosolyodott a saját szellemességén. Újabb ötlete támadt, felhívta telefonon az egyik barátját. „Ne nézz hülyének, Ervin, de mondd meg őszintén, nem érzed, hogy az egész várost beterítette a lábszag?” Ervin nem volt jókedvében. „Mi van veled, hogy már délelőtt súlyosan bepiáltál?” Felhívta egy másik barátját, az orvost. Ez meg azt hitte viccel. „Az egész várost…? Ne nagyképűsködj! Próbáld ecsetelni, ha utána se múlik, hívjál fel!”
Késő délelőtt filmet nézett a tévében, hogy jobban teljen az idő. A történet – egy vietnami származású rajztanárnő boldogságkeresése Boston külvárosában – nem kötötte le túlságosan. Közben megitta az estére vásárolt barna sört. Mire a filmnek vége lett, a dezodor és az arcvíz illatát kezdte elnyomni a beszivárgó lábszag, ráadásul elérkezett az ebédidő. Fogott egy papírszalvétát, átitatta ecettel, és azt szagolgatta, miközben elindult a sarkon található Chiuahua mexikói salátabárba. Az utcára kilépve rögtön érezte, hogy vágni lehet a vastagon gőzölgő lábszagot. Ahogy belélegezte, a torkára tapadt, mint egy fullasztó tollpihe. Csodálkozott, hogy senki nem lázad, nem kiabál, nem tiltakozik. Mintha összebeszéltek volna. Igyekezett a járókelők szemébe nézni, s úgy vette észre, hogy az emberek többsége kerüli a tekintetét. Cinkosok? Nem működik a szaglásuk?
A látványkonyha pultja mellé telepedett, Combo salátatálat kért, közben az ecetes tenyerét szagolgatta, ugyanis a szalvéta addigra szétázott. „Hogy bírja ezt?” – szakadt ki belőle a kérdés, amikor a bekötött fejű szakács elé tette a salátát. „Részemről egész jól. Reszeljek rá sajtot?” – „Naná, egy kis lábsajtot!” – ezt nem mondta, de majdnem kicsúszott a száján.
Éjjel kettőkor kimászott az ágyból, szélesre tárta az utcai ablakot, felnézett a város fényeit visszaverő égboltra, s hatalmas talpat látott kirajzolódni odafenn. Megbicsakló hangon sikította az éjszakába: „Gyáva rabszolgahad! Dózsa György unokái! Csak nyeljétek a bűzt, mint kacsa a nokedlit!”