Patkányfeladat

S Z I G E T V I L Á G

Magas, jóvágású férfi áll az erdő szélén. Ellenőrzi, hogyan hajtják végre 171. számú napiparancsát. Gomolyog a fák között a felhő mindent elárasztva. Fojtógáz. A három éve befejeződött háború egyik szenzációja volt. De a másik, soha be nem fejeződő háborúban, a lázadó burzsoábérencek elleni harcban meg a leghatásosabb eszköz lesz. És valóban: a Tambov környéki erdőség 1921 júliusának közepére, alig egy hónappal a parancs kiadása után már egészen csendes. A hatóságok öttagú, teljhatalommal felruházott bizottságának jelentése szerint „véget ért az említett falvak és községek átfésülése. Siker koronázta a tisztogatást… folyamatosan adják meg magukat a banditák.”
Az 1921-es esztendő első fele a parasztháborúk fénykora Oroszországban: egész országrészek kerülnek ki a puccsal hatalomra került bolsevisták kezéből. Nyugat-Szibériában, a Volga vidékén, de főleg a Moszkvától mindössze négyszáz kilométerre levő Tambov környékén kaszával, vasvillával, ócska puskákkal fölszerelt ezrek szabályos partizánháborúban öldösik a szovjethatalom képviselőit – az elviselhetetlenné vált élet, a nélkülözések, az éhínségbe torkolló szörnyű áruhiány, a könyörtelen, „törvényes” rekvirálások miatt, és mert megfosztották őket terményeiktől, eszközeiktől, utolsó tartalékaiktól. A bolsevik párt már akkor is mindenható politikai bizottsága 1921. április 17-én egy mindössze 28 éves, de már hadsereg-, illetve frontparancsnoki beosztásban tevékenykedő hivatásos katonatisztre, Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkijre bízza a tambovi kormányzóságban „a bandák elleni megsemmisítő hadműveleteket”. Az ambiciózus fiatalember nemesi származású, a junker Sándor katonai főiskolára járt, 1914-ben felesküdött a cár atyuskára, és hadnagyként indult a német frontra. Együtt raboskodott De Gaulle-lal, ötször próbált megszökni, hatodszorra sikerült, 1918-ban már a kommunista párt tagja volt. Kivételes tehetségű, sokak szerint zseniális, szinte napóleoni képességekkel megáldott katona. „Parancsolásra született” – írja róla Edvard Radzinszkij kiváló Sztálin-könyvében. Nyugodt, ápolt, okos karrierista, szarkasztikus humorú, a tökéletes érzéketlenségig kegyetlen ember. „Az ő mennydörgő »Vigyázz!« vezényszava egy szempillantás alatt észhez térítette a lázadó katonákat.” Igazi dalia, hatalmas sikerei vannak a nőknél.
Az ifjú parancsnok nem habozik, hozzálát a feladathoz: 171. számú napiparancsából világossá válik, milyen módszerekkel tisztogatták meg a tambovi területet. (A felkelők alig tízezres seregével 35 ezer szurony, nyolcezer szablya, 63 ágyú, több páncélososztag, külön támogatásként légierő és különleges Cseka-alakulat állt szemben.) „Minden állampolgárt ítélet nélkül, helyben lőjenek agyon, ha nem hajlandó megmondani a nevét. Ha valamelyik család banditát rejteget a házában, ítélet nélkül agyonlőhetik a család legidősebb tagját… Ahol fegyvert találnak, ítélet nélkül, azonnal lőjék agyon helyben a család legidősebb tagját.” Ezek után következett a gáz. „Fojtógázzal kell megtisztítani azokat az erdőket, ahol banditák bujkálnak. Mindent úgy kell kiszámítani, hogy a gázfelhő az erdőbe hatoljon, és mindent elpusztítson, ami ott lapul. Azonnal gondoskodjon a tüzérség felügyelője a szükséges mennyiségű fojtógázról…”
A polgárháború után a fiatal tábornok üstökösi pályát mondhat magáénak: miután a híressé lett kronstadti „ellenforradalmi tengerészlázadást” is kíméletlenül leveri, előbb a katonai akadémia tanára, majd parancsnoka lesz, 1925 novemberében a Vörös Hadsereg törzskarának főnöke, később a leningrádi katonai körzet parancsnoka. Jelentős szakmai tevékenységet fejt ki, rövidesen nemzetközi hírű katonai stratéga hírében áll. (Mivel 1920-ban a nyugati front parancsnokaként az általa kidolgozott offenzívában Pilsudski lengyel marsall csapatai ellen harcolt Varsó bevételéért, a végül is kudarcot vallott hadműveletek miatt átmenetileg Leninnel is összetűzésbe került. Tapasztalatait a nagy port felvert, 1934-ben magyarul is megjelent Visztulai hadjárat című könyvében összegezte.) Tuhacsevszkij nevéhez fűződik a hadsereg műszaki fejlesztésének kidolgozása, különös tekintettel a korszerű nehézfegyverzettel kísért légideszantegységek és a haditengerészet együttes bevetésének részleteire. Neki köszönhette a szovjet hadsereg a második világháborúban közismertté lett sorozatvető harcászati rakéták, a katyusák kifejlesztését is. Sztálin 1931-ben a Szovjetunió Forradalmi Tanácsa elnökének helyettesévé, a hadi és tengerészeti ügyekért felelős népbiztos helyettesévé és a Vörös Hadsereg fegyverkezési parancsnokává nevezte ki. A bolsevik puccs 18. évfordulóján, 1935 novemberében Tuhacsevszkij a Szovjetunió első öt hadvezére között kapta meg a Szovjetunió marsallja címet. Addig sikeresen kivédett a „gazdánál” minden ellene irányuló intrikát. Vorosilov különösen gyűlölte, Tuhacsevszkij pedig leplezetlen gőggel mélységesen lenézte a lakatosból Sztálin kedvenc katonájává lett Kliment Jefremovicsot. Megvető gúnnyal mindenhol csak „a mi lugai lakatosunknak” nevezte.
A marsall kezdettől dühödten németellenes beállítottságú, ugyanakkor nyíltan a német katonai géniusz csodálója volt. Számos alkalommal járt Németországban, tanulmányozta a német haditechnikát, egyezményeket írt alá. A sztálini Szovjetunió a Hitler előtti Németországgal is élénk kapcsolatokat ápolt.
Tuhacsevszkij 1936 őszén egy szovjet vezérkari megbeszélésen váratlanul kifejtette, hogy háború esetén Németország nem a várakozások szerinti 60, hanem körülbelül 200 hadosztállyal venné fel a harcot a Szovjetunió ellen. Két orosz kutató, Jevgenyij Latyij és Vlagyiszlav Romanov arról számol be, hogy az alig 160 centiméter magas Sztálin, akinek a marsall már legalábbis a lengyel háború óta a begyében volt, hevesen nekitámadt: „Csak nem a szovjethatalmat akarja ijesztgetni? Kinek a malmára hajtja a vizet, Tuhacsevszkij elvtárs…?!” És alig fél év múlva, 1937 áprilisában a diktátor tudomást szerzett arról, hogy Berlinben vannak olyan dokumentumok, amelyek egy ellene készülő katonai összeesküvést bizonyítanak. A Gestapo egyik felderítője szerint megtörtént a szerepek felosztása Sztálin és Hitler között. „Az első a cselszövés elgondolója, a második a végrehajtója volt.” A németek hárommillió aranyrubelt kértek a hamisítványokért, amelyeket aztán a cseh elnök vett át Göringtől. Tőle kapta meg Alekszandrovszkij prágai szovjet nagykövet. A közvetítő elnök urat különben Edvard Benesnek hívták.
Május 22-én Kujbisevben tartóztatták le Tuhacsevszkijt, 24-én már Moszkvában volt, 26-án aláírta beismerő vallomását. „Ma, 1937. május 26-án kijelentem, hogy beismerem egy szovjetellenes trockista katonai összeesküvés létezését és azt, hogy én álltam az élén. Kötelezem magam, hogy önként felfedek a nyomozás előtt minden, az összeesküvéssel kapcsolatos adatot anélkül, hogy eltitkolnám akár egy résztvevő kilétét, akár egy tényt vagy dokumentumot. Az összeesküvés megalapítása 1932-re tehető…”
Hogy a szinte példátlanul gyors vallomástételre miképp vehették rá az igen keménynek vélhető vádlottat, erre a kérdésre magyarázatot adhat a marsall lányának története, aki egyébként tíz évet töltött a gulágon. Eszerint az akkor 13 éves Szvetlanát – az egyetlen lényt, akit ez a nagyra törő, könyörtelen ember oly gyengéden szeretett – a nyomozók a folyamatosan kínozott Tuhacsevszkij elé vezették, felajánlva, hogy ott helyben elszórakoznak vele kissé, ha apja nem vall be mindent.
Létezik azonban másik magyarázat is.
A Lubjanka börtönben dolgozó gépkocsivezetőt társával arra utasították, hogy fogjanak patkányokat. Az állatokkal teli ládát egy üres cellába kellett vinniük, ahol a falból cső állt ki. Utána kiküldték a két férfit a folyosóra. A sofőr benézett a szomszéd cellába, ahová a cső vezetett. Egy vécéülőkén a lekötözött Tuhacsevszkij ült, a nadrágja le volt eresztve. Bejött egy Usakov nevű nyomozó, és kiadta a parancsot, hogy a patkányokat engedjék a csőbe. Későbbre is maradt feladatuk.
A katonák kivégzése a hivatalos szovjet kommüniké szerint június 12-én történt. A gépkocsivezető szerint azonban a marsallt nem lőtték agyon hét társával együtt. Az ítélethozatal után egy zárkába dobták, hasához patkányokkal teli ládát kötöztek, a patkányok pedig a szó szoros értelmében felzabálták. A beszámoló szerint a marsall a saját vérében úszott, a zárkából egy napon át rettenetes hangok hallatszottak. George Orwell meglehet, hallhatott valamit e sztálini leleményről, hiszen az 1984 utolsó lapjain O’Brien Winstonnal szemben is hasonló módszert alkalmaz. Igaz, a nyugati kultúrán nevelkedett főhős ott jóval tájékozottabb, mint a grúz szörnyeteg: „ez mindennapos büntetés volt a császári Kínában, magyarázta O’Brien szokott oktató modorában”.