Porhintés után

Norális válság nincs, elbizonytalanodás van – állítja Bencze József nemrég kinevezett országos rendőrfőkapitány, aki szerint a sok tízezer becsületes rendőr érdekében gyorsan és hatékonyan kell kivizsgálni a rendőri jogsértéseket.
De lehet-e úgy tisztább viszonyokat teremteni, ha a vezetés még csak beszélni sem hajlandó morális válságról? Ha a „rendcsinálás” a beosztottak látványos megalázását, sértegetését jelenti? Ha az alárendelt jogos panaszát továbbra is megtorolják tisztességes kivizsgálás helyett. Ha továbbra sem fizetik ki a túlórákat. Ha a készenléti rendőrséget embertelen körülmények között tartják. Ha a rendőrkapitány magáncégektől kap gépkocsit kizárólagos használatra. Ha az őszi indok nélküli brutális rendőri fellépésekért kizárólag a beosztott rendőröket teszik felelőssé. Ha a látszatintézkedések és a tétlenség vesztesei végső soron épp azok a hivatásukat szerető, de egyre rosszabb körülmények között dolgozó rendőrök, akiknek érdekeire az új főkapitány is hivatkozik.

1.

Tavaly szeptemberben történt. A Kossuth téren és a környező utcákban állomásozó rendőröknek néhányan kokárdát akartunk ajándékozni. A televízió székházának megtámadása utáni napokban voltunk. Sajnáltuk azokat a társaikat, akiket megtámadtak, megsebesítettek. Tartottunk tőle, hogy ellökik a kezünket, ránk mordulnak, elzavarnak. A legtöbben közülük értették, mit szeretnénk kifejezni. Volt, aki csak biccentett. Egy fiatal nő azt mondta, hazaviszi, odaadja a gyerekének. A mellette álló társa annyit mondott, reméli, eljön az az idő, amikor kitűzheti az egyenruhájára.
Sok minden történt éjjelente a pesti utcákon, amiről akkor még mi sem tudtunk, és talán előttük is rejtve volt. Aztán elkövetkezett október huszonharmadika.
Néhány nap múlva egy fiatal rendőr házaspár üzent, szívesen megmutatná, hogyan él. Válthatnánk néhány szót arról is, milyen a közérzetük pár évvel a pályakezdésük után. Az elmúlt hónapokban is kapcsolatban maradtunk.
Vajda János harmincéves, rendfokozata főtörzsőrmester. A Rendészeti Biztonsági Szolgálat (Rebisz) állami futárszolgálatánál gépkocsivezető. Felesége, Julianna 29 éves, szintén főtörzsőrmester. A Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) közrendvédelmi főosztályán teljesít őrszolgálatot. A főiskolán ismerkedtek meg az eskütétel napján. „Julcsi az első sorban állt, nehéz volt nem figyelni rá” – idézi fel az emlékezetes napot János. A férjnek a gépkocsivezetésen kívül más szakmája is van, egyébként levelező tagozaton mindketten jogot tanulnak. Dunakeszin laknak a rendőrségi szálláson. Ahol igen nehezen sikerült helyet kapniuk. János, restelkedve az ott uralkodó állapotok miatt, dühösen vezetett végig a folyosón. A közös konyhának nevezett helyiség elképesztően lepusztult látványt nyújt. Hámló vakolat, kicsavart villanykörték, rozsdás, koszos mosogató, a csaptelep szórófeje eltűnt.
A fiatal pár találékonyan tette otthonossá a lakrész minden négyzetcentiméterét, egy aprócska főzőfülkét is kialakítottak. Azokban az őszi napokban a fürdőszobájukat és a mellékhelyiséget meg kellett osztaniuk a fővárosba kivezényelt vidéki rendőrökkel.
– Sokszor kellett figyelmeztetni őket, hogy húzzák le a vécét, töröljék fel, amit maguk után hagytak. Éjszaka tódultak be hullafáradtan, káromkodva. Ruhástul, bakancsostul dőltek le a csupasz matracokra. Ráadásul foszlott, elkoszolódott paplanok, párnacihák várták őket – mesélte a házaspár. A nyomokat magam is láttam. A gusztustalan ágynemű még hetek múltán is egy kupacban hevert a sarokban, a szoba ajtaja megrongálva, zár és kilincs nélkül.
Ami a házaspárt illeti, szolgálatba mentek, szabadnapjaikon egyetemi vizsgáikra készültek, s amennyi idejük, erejük maradt, azt a több éve épülő otthonukra fordították. Szavaikból kiderült, hogy noha fillért fillérre kell rakniuk, elsősorban nem a szűkös anyagiak zavarják őket.
János azért választotta ezt a pályát, mert vidéki fiú lévén látta a cigány és a magyar lakosság közötti etnikai feszültségeket s más társadalmi bajokat. Úgy érezte, szükség lesz ezek újszerű megközelítésére a rendőrségen belül is. A Kádár-korszakot legfeljebb olvasmányaikból, nagyszüleik elbeszéléseiből ismerik. Úgy gondolták, tiszta a képlet, a bűnüldözés, a tisztességes emberek, a gyengék, az élet védelme lesz a feladatuk. Ám az elmúlt években nagyon össze kellett kapaszkodniuk, hogy maradék hitük megmaradjon. Kiábrándító tapasztalataikból csak néhányat sorolnak fel.
– A „kenőpénz” lassan már természetes lesz mint fizetéskiegészítés. Az egyik újonc első kérdése az volt hozzám, mennyit lehet külön keresni, miközben a zubbonya zsebére mutatott. Ugyanakkor az ambiciózus, tanultabb fiatalokat szinte fékezik az előző korszakból ottfelejtett feletteseik. Gyakorta még nekik sem teszik lehetővé, hogy naprakészen tisztában legyenek a törvényes intézkedést megalapozó jogi szabályokkal. Gond a valós értékeken alapuló tekintély hiánya. Nem egy olyan középvezető van, akiről köztudott a környezetében, hogy pszichológiailag alkalmatlan feladatának ellátására. Az alkoholizmussal, a durvasággal igyekeznek az összetartozás, az erő látszatát kelteni. Milyen érvényesülési és viselkedési minta a pályakezdők számára, hogy az egykori főrendőr, aki részegen végezte szükségét a Teve utcai üvegpalota előtt, később kerületi rendőrkapitány lehetett?
(Megjegyzem, hogy más fiatal rendőrökkel beszélgetve ez visszatérő kérdés.)
János a morális válságot, a képzetlenséget, a tehetséges fiatalok háttérbe szorítását, a szakmai perspektíva hiányát és az általa igen magasnak ítélt rendőri korrupciót tartja a mai magyar rendőrség legfőbb bajának. Az emberi viszonyokban pedig a beosztottak oktalan „piszkálását”, állandó félelemben tartását.
– Ha valaki vonakodik végrehajtani egy szabályellenes, embertelen utasítást, vagy nem tesz eleget a felettese privát szeszélyeinek, hamar megkapja: „ki leszel rúgva, mehetsz az utcára hajléktalannak!” – mondja.
– Az ilyen megfélemlített, megalázott, önérzetében sérült embert aztán könnyű felhasználni arra, hogy elbánjon egy még kiszolgáltatottabbal. Némelyik kolléga „alapjáraton” is dühös a világra, mindenkire, akinek szerinte jobban megy a sora. Szeptemberben hallottam ilyen mondatokat is: „Már megint kinn vannak az utcán, szét kell lőni őket!” Meglátásom szerint a tudatlanság, az általános rossz érzés, a düh és a gyűlölet is munkált azokban, akik oktalanul kegyetlenkedtek. Ám olyan filmfelvételt is láttam, hogy az egyik kolléga gumibottal ráütött a másikra, hagyja már abba… Láttam azt is, hogy segítettek felállni a földről a megtámadott embernek – idézi fel a megkerülhetetlen témát Julianna.
Folytatás a 24. oldalon