Elsőként Nanovfszky György – mint hazánk 1992-ben kinevezett oroszországi nagykövete – kutatta fel ezeket a magyar ügy melletti kiállásukért szabadságvesztésre ítélt embereket, egyikkel-másikkal sírig tartó barátságot is kötött. Nagy Imre mártírhalálának és újratemetésének emléknapja alkalmából őt faggatjuk tehát, hogy megtudhassuk, kik voltak orosz földön a magyarok igaz barátai 1956-ban.
– Kérdezte önt valaki arról 1966-ban, az 1956-os forradalom tizedik évfordulóján a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének, valamint a Lomonoszov Egyetemnek a hallgatójaként, hogy mi történt Budapesten egy évtizeddel korábban?
– A nyilvánosság előtt nem volt ez téma sohasem. A diákok közt igen, négyszemközt, hatszemközt gyakran faggattak róla. A hivatalos verziótól persze még a baráti pusmogások szintjén is kockázatos volt eltérni. Az engedélyezett változat pedig így hangzott: a fasiszták és a nagybirtokosok ellenforradalmát a magyar nép csak a baráti Szovjetunió segítségével tudta leverni. Aki másról beszélt, azt esetleg éppen magyar évfolyamtársai jelentették fel. Meg kellett találnia az embernek azokat a formulákat, amelyeknek a segítségével elvezethette hallgatóságát a tényleges igazsághoz. A diákotthonban egy szobában csak egy magyar lakhatott, a többiek más nemzetiségűek voltak. 1968-ban a csehszlovákiai események hatására minden áldott nap előkerült 1956 is. Nagy Imre személye, politikai programja, a magyar módra elképzelt, erőszakmentes szocializmus gondolata kiváltképpen.
– Negyed századdal később, 1992-ben, amikor az „osztályfőnök úr”, már az Eötvös-gimnáziumból is ismert Antall József miniszterelnökként kinevezte Magyarország moszkvai nagykövetének, bizonyára más helyzet fogadta.
– Már csak azért is, mert én voltam az első nagykövet, akit nem a Szovjetunióban, hanem Oroszországban akkreditáltak. Közvetlen elődöm, Nedeczky Sándor 1707-ben II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem megbízólevelét vitte Péter cárhoz. A közbeeső 285 évben nem létezett Magyarország, csak Habsburg Birodalom, illetve Osztrák–Magyar Monarchia. Ha voltak is közben magyar követek Oroszországban, azok nem Magyarországot, hanem a birodalmat, a Monarchiát képviselték. 1918 után viszont a magyarországi követeket a Szovjetunióban akkreditálták, nem Oroszországban.
– Gondolom, egészen más programmal érkezett Oroszországba, mint Rákóczi embere, nemes Nedeczky Sándor. Mikor és hogyan talált rá azokra a férfiakra, akiket szabadságvesztésre ítéltek az ötvenhatos forradalom melletti bátor kiállásukért?
– Teljesen új alapokon szerettem volna elkezdeni a magyar–orosz kapcsolatok építését. Ennek egyik „építőköve” volt 1992 decemberében az a Budapest–Poznan–Varsó című kiállítás, amely Engelmayer Ákos varsói magyar nagykövetnek köszönhetően állt össze, és amelyet én nyitottam meg Szentpéterváron. A megnyitóbeszéd után odajött hozzám egy hófehér hajú ember, bemutatkozott, Pusztincevnek hívták, szeretne velem beszélni, mondta. Elbeszélte, hogy ő az az ember, aki leningrádi egyetemistaként diáktársaival együtt tiltakozott 1956 őszén Magyarország szovjet lerohanása ellen. Röpcédulákat gyártottak és terjesztettek, „kézi vezérlésű” kisebb tüntetéseket szerveztek. A magyarok hősiességéről verseket írtak, a nyilvánosság előtt el is szavalták őket. Ennek aztán az lett a következménye, hogy március és május között valamennyi „főkolompost” letartóztatták, és mint politikai bűnözőket négytől hét évig terjedő szabadságvesztésre ítélték őket. Büntetésüket különböző lágerekben töltötték le, egyetlen kivételtől eltekintve valamennyien az utolsó napig, a kegyelem reménye nélkül. Szabadulásuk után többen is felkeresték a magyar követséget, ahol azonban szóba sem álltak „a hazájukat eláruló politikai bűnözőkkel”. Most már más szelek fújnak, mondtam újdonsült ismerősömnek, és arra kértem, küldje el azoknak a volt egyetemi kollégáinak a nevét és a címét, akikkel együtt tüntetett és együtt is raboskodott a magyarság iránti rokonszenv-megnyilvánulásai miatt. Így sikerült a nyomára lelnem először hat, majd még tíz, a magyar ügy miatt meghurcolt orosz férfinak, és éppen tizennégy esztendővel ezelőtt átnyújtani az első hatnak a Magyarország által nekik adományozott ötvenhatos kitüntetést, valamint meghívni őket Magyarországra. Volt közöttük olyan, aki ez alkalomból kapta meg élete első útlevelét. Később aztán igyekeztem közelebbről is megismerni őket, nemcsak a „bűnük” és a bűnhődésük érdekelt, de a személyiségük, a munkájuk, az életpályájuk is.
– Talán azt sem volna haszontalan megtudni róluk, hogy milyen családi háttérrel rendelkeztek, és milyen hivatásra készültek ezek az ötvenhatban húsz év körüli fiatalemberek.
– Akiket megismertem, kivétel nélkül mind bölcsészhallgatók voltak, az egyik újságíró szeretett volna lenni, a másik filozófus, a harmadik történész… Volt, akinek a családja korábban már megszenvedte a sajátosan értelmezett szocialista törvénykezést, de akadt közöttük olyan is, akinek az apja a rendszer elismert embere volt. Büntetésük letöltése s többévi „kényszerpálya” – munkanélküliség és segédmunkási kitérő – után többen is megváltoztatták eredeti elképzeléseiket. Viktor Ivanovics Trofimov művészettörténész lett. Borisz Pavlovics Pusztincev, akivel legelőször találkoztam, mérnök. Az apja korábban Sztálin-díjat kapott hajóépítészi érdemeiért. Jurij Alekszejevics Anohin újságíró szeretett volna lenni, de ha szabadlábon volt, kazánkovácssegédként, könyvtárosként vagy műfordítóként kereste a kenyerét. Borisz Hajgarovics Hajbulinból pap lett, amikor találkoztam vele, egy Moszkvától mintegy száz kilométerre levő faluban teljesített egyházi szolgálatot.
– Voltaképpen hogyan nyilvánították ki az együttérzésüket a szovjet hadsereg ellen tragikus harcát vívó magyarság iránt? Csoportosan? Egyenként?
– Ők hatan, akiket a Magyar Köztársaság első körben kitüntetett, csoportot alkottak. A legaktívabb közülük Anohin volt, írt egy verset: Az éjszakai Budapesten harcok folynak, magyarok, testvéreim, én veletek vagyok… – nyersfordításban valahogy így lehet visszaadni az első sorait. A háromstrófás verset röpcédulákon terjesztették az egyetemen belül, de a közjárműveken is. Szolomin nevű társuk ennél többre „vetemedett”, kiment a felvonulási térre, és azt kiabálta: El a kezekkel Magyarországtól! Éljenek a magyar testvéreink! Éljen a magyar szabadság! Persze azonnal lekapcsolták. Pár hónap múlva, februártól, márciustól kezdték figyelni a többieket is. Aztán mind egy szálig letartóztatták őket. Volt, akit rettenetesen megvertek, volt, akit nem. Volt, aki bevallotta „bűneit” – Anohin például úgy próbált kisiklani a felelősségre vonás alól, hogy azt állította, nem ő írta a verset, hanem találta az egyik olvasóteremben. Az ő hibája csak annyi, hogy – mivel a költemény nagyon tetszett neki – több példányban lemásolta és a barátai között szétosztotta. Előzőleg, nagy ügyesen, a bűnjelet, az írógépét elrejtette valamelyik „minden gyanún felül álló” kollégájánál, mégis négy évre ítélték. Pusztincevnek viszont a Sztálin-díjas édesapját vették elő, s közölték vele, ha megold egy nagyon nehéz műszaki feladatot – talán atom-tengeralattjárót kellett terveznie? –, elengedik a fia büntetését. Így is történt, Pusztincev egy-másfél év után amnesztiát kapott. Már legelső beszélgetésünk alkalmával kiderült, egy életen át lelkiismeret-furdalás gyötörte amiatt, hogy ámbár ő volt a magyarok melletti rokonszenv-nyilvánítás egyik fő szervezője, társai közül ő raboskodott a legrövidebb ideig. Trofimov, akit nagyon kedves, életvidám embernek ismertem meg, hat évet kapott. A lágerben is feltalálta magát, ő szervezte az ellenállást a rabok között. Akkor sem törte magát, hogy egyetemi tanulmányait folytathassa, vagy hogy „rendes” állást kaphasson, amikor büntetését, ahogyan mondani szokták, „csengetéstől csengetésig” letöltve szabadlábra helyezték. A többiek azonban előbb-utóbb mindannyian folytatták tanulmányaikat. Alekszejevnek hosszú évek után még azt is engedélyezték, hogy az egyetemen oktasson. Hajbulint viszont nemcsak büntetett előélete, hanem papi hivatása miatt is kiiktatták a társadalomból. Szombaton, vasárnap odapiszkítottak az ablaka elé, odahordták a szemetet, hogy ne feledje, mennyire megvetik a kommunisták. Petrovból végül elektromérnök lett, ő esti egyetemen fejezhette be tanulmányait.
– Hogyan bukkant a nyomára a többieknek?
– Miután a hat kitüntetett történetét fő helyen tálalta az ottani média, hírt adtak magukról a többiek is, akiket 1956-ban megbüntettek a magyarok miatt. Egy Lazarjansz nevű férfiú, majd Lalajansz, mind a ketten örmények, aztán a Tádzsikisztánban élő Szolomin… Ők Anohin „csapatában” tiltakoztak hazánk ötvenhatos szovjet megszállása ellen, csak szabadulásuk után elveszítették egymást szem elől. Golikov, Ljorin, Verblovszkaja másutt, más társaságban fejezték ki az együttérzésüket az eltiport magyar forradalommal. Lazarjansznak volt egy verse, három évet ült miatta, amelyben a világot mocskos folyónak nevezte, a szocializmust a XX. század szemetének. Majd azt a kérdést feszegette, vajon menynyivel lesz jobb az életünk, ha hazugságokkal összemázolva, alapvető emberi jogok nélkül telnek napjaink. Aztán az is előfordult, hogy kényszergyógykezelésre a bolondokházába vitték azokat, akik – az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozásról hallván – bírálták a szocialista rendszert. A diákoknál valamivel idősebb Oszipov is így került a „pszihuskára”, még a nagy honvédő háborúban tanúsított hősiességének elismeréseként kapott kitüntetésétől is megfosztották. A pszihuskán kötött ki 1956 novemberében a moszkvai Dmitrij Krivickij is, aki több mint háromszáz szovjetellenes röplapot küldött szét postán.
– Az ön által felkutatott és a magyar állam által kitüntetett férfiakon kívül voltak vajon mások is a hatalmas birodalomban, akik szovjet állampolgár létükre szinte ugyanúgy és ugyanannyit szenvedtek az 1956-os forradalom miatt, mint mi, magyarok?
– Trofimovtól tudom, aki a lágerben mindig vezető szerepet játszott, hogy 1958-ban egy tizenkilenc éves, Kirill Jevgenyijev nevű fiút szállítottak a moldáviai gulágra, Dubrovlagba. Korábban tankfelvezető volt a fiú a szovjet hadseregben. 1956 novemberében azt az utasítást kapta, hogy rendet kell tenni Budapesten. Az utcán hatalmas tömeg került eléje, s a parancsnoka kiadta az utasítást: Tüzet a népre! A fiú felháborodott: Őrnagy elvtárs, fordult a parancsnokához, ez hétköznapi civil tömeg, kenyérért állnak sorba! Ennek ellenére a parancsnok – immár káromkodások kíséretében – megismételte az utasítást. A fiatal katona ennek ellenére sem lőtt a magyarokra, s a katonai ügyészség parancsmegtagadás miatt tízévi szabadságvesztésre ítélte.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
