Mikor szerepeltek legutóbb hárman együtt hivatalos sakkrendezvényen?
– Két évvel ezelőtt Las Vegasban, amikor a mostanihoz hasonló szimultánt adtunk. Egy csapatban viszont utoljára 1990-ben, amikor másodszor is olimpiai bajnokok lettünk.
– S van-e esély arra, hogy magyar színekben valaha újra együtt sakkozzanak?
– Inkább csak elméleti. Zsófi Izraelben, Judit Budapesten él, én pedig az Egyesült Államokban. Önmagában a földrajzi távolság is meglehetősen nagy probléma, s akkor az egyéb körülményekről még nem is szóltunk.
– Nem mernék vele előhozakodni, ha meglepő nyíltsággal éppen nem ön beszélt volna róla négy évvel ezelőtt, amikor az 1988-as olimpiai bajnoki győzelem tizenötödik évfordulóján interjút kértem önöktől. Akkor akadályként a magánéletét is megemlítette, mondván, elvált amerikai állampolgárságú férjétől, aki a láthatási engedélyre hivatkozva jogilag is megakadályozhatja, hogy huzamosabb időt távol töltsön az Egyesült Államoktól. E tekintetben könnyebb már az élete?
– Sajnos minden változatlan. Ez persze nem jelenti azt, hogy rövidebb időre ne szakadhatnék el Amerikától. Most is itt vagyok, s évente kétszer-háromszor mindig hazalátogatok a szüleimhez.
– Hallottam, amint a kisfiával magyarul beszélt. A gyermekeinek tehát a magyar az anyanyelve?
– Tökéletesen társalognak magyarul, de helyesebb lenne úgy fogalmaznom, hogy „háromnyelvűek”. A nagyobbik, Tommy immár a sakk nyelvét is jól érti. Nyolcévesen megnyerte New York állam korosztályos bajnokságát a tizenegy éven aluliak között.
– Ön is olyan következetesen neveli őt sakkozónak, mint ahogyan annak idején az édesapjuk önöket?
– Inkább csak szeretném. A feladataim nem teszik lehetővé, hogy az időm nagy részét neki és a kisebbik fiamnak szenteljem.
– 2004-ben, amikor visszatért, sokan biztosak voltak benne, hogy újra harcba száll a női világbajnoki címért. Mégsem tette. Miért?
– 1996-ban lettem világbajnok, 1999-ben megfosztottak a címemtől, mert nagyobbik fiam születése miatt nem tudtam vállalni a mérkőzést. Nem állítom, hogy ez feldolgozhatatlan keserűséget okozott, de azóta kevésbé fontos a számomra a világbajnoki cím.
– Visszatérése magyar szemszögből kicsit keserűre sikerült. A 2004-es olimpián az amerikai csapat tagjaként legyőzte Mádl Ildikót, amivel gyakorlatilag szertefoszlottak a magyar éremszerzési remények. Nem akarom megbántani, de korábban azt nyilatkozta, hogy a magyaron kívül más színekben aligha sakkozik, a magyar csapat ellen pedig biztosan nem.
– Így is gondoltam, de az élet olykor nagyon nehéz döntések elé kényszeríti az embert. Immár egy évtizede Amerikában élek, az ottani sakkszövetség évek óta bombázott azzal a kéréssel, hogy játsszak a csapatukban. Egy idő után már illetlenség lett volna kitérni a kérés elől. Az olimpiára keményen készültünk, a Mádl Ildi elleni partin nekünk is az éremszerzés volt a tét. Álmatlan éjszakákat okozott, hogy mit tegyek, de végül úgy döntöttem, jelenlegi csapattársaimat nem hagyhatom cserben azzal, hogy nem tudásom legjavát nyújtva sakkozom.
– Évek óta edzősködéssel, versenyszervezéssel is foglalkozik. Mi a fontosabb önnek, saját karrierje vagy ez a munkája?
– Egyre inkább ez utóbbi. Bár évente néhány versenyen még asztalhoz ülök, tavaly például megnyertem a női rapid Világkupát, a New York polgármestere fővédnöksége mellett kiírt tornán pedig férfimezőnyben Kamsky mögött második lettem, a sakk népszerűsítése már fontosabb kihívás nekem. Büszkén mondom, hogy a következő szemeszterben az én nevemet viselő sakkfakultás indul a texasi egyetemen. Hamarosan én is odaköltözöm New Yorkból, s amellett, hogy tanítom a sakkot, játszom az egyetem csapatában.
Magyar színekben. A sajtótájékoztatón az azt firtató kérdésre, játszanak-e még együtt, egy csapatban, a Polgár lányok inkább nemleges, kitérő választ adtak. Zsófia azonban váratlan bejelentéssel szolgált: „Ha a gyermekeim felnőnek, s ismét lesz időm sakkozni, akkor biztosan csakis magyar színekben fogok versenyezni.”
origo.hu
Hatalmas tragédia: soha többet nem látják az apjukat a fiatalon elhunyt rendőr gyerekei
