(származhat-e rosszból a jó…)

Én nem tudom, hogy a rossz jelenléte és időnkénti felülkerekedése a világban kielégítően magyarázható-e azzal, hogy a jó rossz nélkül aligha definiálható, miként a fény és a sötétség sem létezhet egymás nélkül, hacsak nem az örök világosság birodalmában.
Az agressziót, az erőszakot általában a rossz dolgok közé soroljuk, de például a wimbledoni teniszversenyek során az agresszivitás kifejezetten erény, különösen akkor, ha nem fogcsikorgatásban nyilvánul meg. Világos, hogy az emberben rejlő erőszak – sokszor moderált és szublimált – hajlama nélkül nem ment volna végbe az a fejlődés, amelynek csúcspontja a hasbeszélő mobiltelefon, és szlogenje az, hogy: „Most élhetsz igazán.” Tréfán kívül: lehetséges, hogy ha Ádám és Éva nyugton marad, most is ott élnének ketten békességben a paradicsomban, mi pedig…? Tehát amikor azt kérdezi magától az ember, miként férnek össze Isten végtelen jóságával a háborúk és a népirtások, hittel és reménnyel arra kell gondolnia, hogy a teremtésben jelen lévő és munkáló gonosz végül vereséget szenved, és megsemmisül, s a homályt, amely kétségkívül létezésünk legfőbb jellemzője, örök fény ragyogja be. Mindez persze olyan titok, amivel nem tudunk mit kezdeni.
Saját magammal szembenézve – teszem ezt bármilyen óvatosan is –, sok olyan tulajdonságot, gondolatot és cselekedetet látok, ami rossz. El-elképedek, ha nem is borzadok, kicsinyességem, önhittségem, türelmetlenségem, ingerlékenységem, másokban hibát kereső hajlandóságom láttán. Általában világosan érzem, hogy büszkeségre, emelt főre semmi okom nincs. Ilyenkor szoktam magamat másokkal összehasonlítani mentségként, ami a szégyen legjava.
Elmondok egy esetet, ami mostanában sokszor megfordul a fejemben, s ha öniróniával fogom fel, végső soron mulatságos. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Debrecenben szívműtéten estem át, nagy elégedettséggel töltött el, hogy az intenzív osztályt elhagyva, saját becses lábamon mentem a telefonhoz, amikor feleségem és lányom hívott. Ez az elégedettség fokozódott, amikor másnap már lépcsőn jártam, gyalogtúrákat tettem; Isten kegyelmére is gondoltam egy kicsit, de persze önbecsű magamra is, aki lám-lám, kemény legény. A többiek, szegények, csoszogtak. Én léptem. S erre majdnem olyan büszke voltam, mint derék miniszterelnökünk arra, hogy baloldali.
A harmadik napon aztán kijött az intenzívről egy frissen műtött beteg. Ahogy az ápolónők magukra hagyták, derűs mosollyal felpattant ágyáról, megpaskolta a párnát, kisimította a takarót, a legcsekélyebb csoszogás nélkül kiment a fürdőszobába, fogat mosott harsányan gurgulázva, szinte szökdécselve visszajött, rendet csinált a szekrényében, kiszaladt az erkélyre, visszajött szálegyenesen, barátságosan intett nekem, aki egy fotelben döbbenten ültem. Aztán kezdte újra az egészet, tett-vett, jött-ment, felettébb gyorsan és magabiztosan. A rossz, a hiúság, ami ott fészkelt bennem, megszólalt: miként létezik az, hogy ez az ember ennyivel bátrabban, derekabban viselkedik, mint én, aki ugyan nem csoszogok, de ugrándozni azért nincs kedvem. Önhittségem azt súgta, lehetetlen, hogy ez a beteg ennyivel jobban van nálam. És önhittségem mélyén hirtelen felébredt a gyanú, amely később meggyőződéssé nőtt: nincs jól ez az ember. Kimentem és szóltam a főnővérnek. Néhány perccel később két orvos rohant be, tolószékbe ültették szegényt, csak este hozták viszsza, akkor már jól volt: csendben feküdt az ágyán. Kiderült, hogy „túlmozgásos” periódusa a műtéti traumából származhatott.
Ez az ember néhány hónappal később felhívott, és megköszönte, amit érte tettem. Nem tettem semmit, csak a bennem lévő rosszat, ostoba önhittségemet, hiúságomat Isten jóra fordította.
Hogy ez más betegesen büszke személyiségekkel is megtörténhet-e, én nem tudom…